A zárt szobában alattomos izzadságszag terjengett, lassan áthatott mindent. „Megvan végre az utolsó is!” – ragyogó arccal lépett a Polgármester a kihallgatóhelyiségbe. De a bent lévők érezték, hogy a Fogollyal valami baj lehet, az izzadságszag ugyanis nem belőle áradt. „Ezt nem is értem, egy ilyen hosszú üldözés után neki kellene bűzlenie” – gondolkozott a település egyik nagy embere, az önkormányzati Képviselő, aki annyira nagy mégsem volt, hogy meg merjen szólalni, úgyhogy diszkréten csak az orra elé helyezte a kezét, hátha akkor nem érzi a bűzt.

A Polgármester viszont nem sokat tétovázott, azonnal munkához látott – leült a Fogollyal szemben egy székre. A háttámlát két húsos lába közé kapva hintázott, hasamegrengett a háttámlától, kopasz feje redői az elégedettségtől rezegtek. Hintázott. „Megvagy, megtaláltunk” – mondta mosolyogva. „Már a sajtót is iderendeltem. Nemsokára itt lesznek. Szerencsés vagyok, hogy az én választókörzetemben jelentél meg.” Egyszer csak felpattant, hózentrágerjét húzogatva és hasának pattintgatva az ablakhoz lépett, az onnan beáradó fénynyaláb bántotta a szemét, lehunyta tehát, úgy gondolkodott: „Mit is mondjak? Mit is mondjak? Igen, ez lesz a jó: a koszosokkal szembeni harc véget ért. Elfogtuk az utolsót is.” A Polgármester büszke volt erre a mondatra –ez biztosan címlapos lesz, gondolta.

A Fogoly semmit sem értett az egészből, viszont nagyon ijedt volt. Azt hajtogatta, hogy neki csak begörcsölt a lába, azért ült le a padra. És miközben a talpát masszírozta, egyszer csak zöld maszkos emberek ugrottak rá, fojtogatták és begyömöszölték egy kocsiba.

„Jó duma” – mondta erre a Polgármester, akit már kezdett idegesíteni, hogy sehol sincs még a sajtó. Rosszat sejtett.

De nemcsak ő, hanem a Főnök is, aki a zöld maszkosok osztagát vezette a legutóbbi választás óta. „Lehet, hogy tévedtünk?”, gondolta a Főnök, majd a bizonyosság úgy csapott belé, hogy belefájdult a gyomra: elkaptak egy rendes, hétköznapi embert, miközben az utolsó koszos még szabadlábon van valahol. „Mi lesz most velünk? És mit fogunk mondani a sajtónak?” – kérdezte a Főnök, miközben fél szemmel a Polgármesterre sandított, aki éppen a Fogoly büntetési csekkjét töltötte ki annak érdekében, hogy a sajtónak is megmutathassa, ők mindenben a törvény szellemének megfelelően járnak el.

A Fogoly azonban végső kétségbeesésében ordítani kezdett: „Ember, nem látja, hogy én nem a koszosoktól vagyok? Nem érzi, hogy nem én vagyok itt büdös?” – kiabálta egyre hangosabban. A Polgármester ekkor már tudta: ha nem lép gyorsan, ebből iszonyatos botrány lesz.

A sajtó már a lépcső aljában volt.

A Polgármester persze attól volt polgármester, hogy gyors és jó döntéseket hozott. Közölte a Fogollyal, hogy mostantól ő egy igazi Állampolgár lesz, olyan, aki támogatja a kormány munkáját. A Főnöknek azt mondta, hogy most vegyen erőt magán, de a sajtó távozása után van némi beszélgetnivalójuk, addig meg csak hallgasson, akkor jár mindenki a legjobban. Aztán kinyitotta az ablakot. Már jöhetett a sajtó.

A nyilvánosság bebocsátást nyert.

A helyiségben mindenki meglepetésére csak a Polgármester, a Főnök, a Képviselő és az Állampolgár állt. A Polgármester a nyitott ablak felé mutatott: „Elszökött, kimászott” – közölte. A Képviselő azonnal leírást is adott róla: „Az utolsó koszos is pont olyan volt, mint az eddigiek. Tele volt pénzzel, de nem akart bírságot fizetni, megszökött. Pofátlanul a köztéri padokat használta, mint más koszosok, de a felelősséget már nem akarta vállalni érte.”

A Koszos-Fogolyból lett Állampolgár csak állt, a földet nézte, alig mert föltekinteni, nehogy elárulja magát. Egyszer csak mégis összetalálkozott a tekintete az egyik fotóssal. Látta, hogy őt is ugyanúgy zavarja a szobában terjengő bűz. Az Állampolgár érezte, hogy verítékcsöpp gurul végig a hátán, és immáron örökké beleég az agyába a szégyen.