Egy ínyenc asztalosmester
– A nagypapám bognármester volt, tőle örököltem a fa szeretetét. Tulajdonképpen mióta az eszemet tudom a gyalupadról lehulló forgáccsal, fahulladékkal játszottam, a pályaválasztásom sem volt később kérdéses – kezd mesélni Fekete Zoltán, harminckét éves asztalosmester, aki ma már megteheti, hogy csak igazi ínyenc munkákat vállaljon el. – Az iskola befejezése után a szaktanárom szólt, hogy az Építési Vállalkozók Országos Szövetsége (ÉVOSZ) rajtuk keresztül keres tehetséges fiatalokat a franciaországi Leonardo-programhoz, s jó lenne, ha jelentkeznék. Én akkor még egy szót sem beszéltem franciául, nagy mázlim volt, hogy a rengeteg papírmunka miatt még egy év volt hátra az indulásig.
Az év leteltével azonban Zoltán nem is akárhova csöppent, hanem egy híres francia mesteriskolába. – Kint egészen más rendszerben zajlik a képzés, ott még hisznek a céhmesteri struktúrában. A diákok nappal egy cégnél dolgoznak asztalosként, délután, este pedig igazi régi nagymesterektől sajátíthatják el a szakma titkait. Az itthoni képzésből amúgy éppen ez a láncszem hiányzik, hogy valaki megmondja annak a tanulónak: én harminc éve csinálom és látod, így egyszerűbb. Az, hogy kiből milyen gyorsan válik kint mester, csak a szorgalmától függ.
Amikor letelt az egyéves ösztöndíj, én is választhattam, hogy maradok és mesterré képzem magam, vagy hazajövök. Maradtam. Amikor elnyertem a Compagnon címet, vállaltam, hogy tudásomat tovább adom a következő generációnak a tanítványokon keresztül. Ez egy remek rendszer, nem is pusztán azért, mert így igazán magas szakmai szintre lehet jutni, hanem mert valódi erős emberi kapcsolatok születnek általa. Nekem például öt-tíz éves távlatból is olyan francia barátságaim alakultak, amilyenek itthon szinte soha. Zoltán az iskola befejezésével még mindig úgy érezte, van mit tanulnia, így Németországba szegődött dolgozni. – Így utólag nézve is jó döntés volt olyan sok évet a képzésre szánni és nem rögtön hazarohanni dolgozni. Volt például lehetőségem rá, hogy összehasonlítsam és mára az adott kihíváshoz illesztve, kedvemre alkalmazzam a latin lassabb, igényesebb technikát vagy éppen a németet, ami gyors és precíz.
Zoltán végül hazajött, dolgozott még pár évet egy magyar cégnél, majd 2008-ban saját vállalkozást indított.
– Nem panaszkodom, mára megtehetem, hogy többnyire olyan munkát vállalok el, amiben kihívás van. Ha lehet, inkább az időigényesebb, de izgalmasabb utat választom és tömör fából dolgozom. Ez manapság nem minden asztalosnak megy, mert a piac mást vár el. Számos külföldi megrendelőm van, itthonról pedig általában akkor keresnek meg, ha olyasmit kell csinálni, amit megfelelő képzés nélkül szinte lehetetlen elkészíttetni. Leginkább csigalépcsőket szeretek alkotni, most például egy két szintet átívelő gótikus darabbal kell megküzdenie a háromfős kis csapatomnak. De azt is nagyon élveztem, amikor hajóbelsőt készíthettünk, vagy éppen templomot újíthattunk fel. Külön büszke vagyok olyankor, amikor az én kis cégemet hívják ki például egy híres párizsi áruház bútorainak elkészítéséhez.
Bár Zoltán állítja, az általa megszerzett Compagnon minősítéssel külföldön degeszre kereshetné magát, ő mégis inkább itthon marad. – Sokkal nagyobb büszkeséggel tölt el, hogy Magyarországon dolgozhatok. Arról már nem is beszélve, hogy elmondhatatlanul jó érzés, amikor az általam felkészített magyar ifjú asztalosok kiemelkedő helyezéseket érnek el a faipari európai és világbajnokságokon.
