Kitüntetést visszautasítani nem lehet. Élj úgy, hogy ne kapd meg – szokás idézni G. B. Shaw-t így, nemzeti ünnepek környékén. A mondás száz év múltán is megáll: Magyarországon például évek óta nem lehet visszautasítani kitüntetést – hiszen aki nem ígéri meg, hogy átveszi, annak nem is ítélik oda. Két fél ország, két összeegyeztethetetlen értékrend néz itt is farkasszemet.

A hatalom úgy fogja föl, nem teljesítményt ismer el, hanem kegyet oszt. Aki meg kapná, a tükörképét vizsgálhatja: akkor én most lakáj vagyok vagy érdemes? A végeredmény a Shaw-féle cinikus következtetés: legjobb kívül maradni a körön. Az újságírók például ott is maradtak az idén, hiszen a rendszerváltás óta először senki sem találtatott érdemesnek közülük a Táncsics-díjra. A hivatalos indoklás szerint „felterjesztés hiányában” maradt el a kitüntetés.

Most aztán találgathatja a szakma, hivatali ügyetlenkedés-e az ok, vagy így verik el a port mindannyiunkon a tavalyi Szaniszló-botrányért. Ám itt legalább világos a helyzet: nincs díj, slussz-passz, ne bámészkodjunk, oszoljunk.

De igazán tisztességtelenül akkor jár el a hatalom, amikor a valódi teljesítményre odaítélt díjak sorába belecsempészi a maga kis fricskáit, üzeneteit, csak a miheztartás végett küldött petárdáit. Amikor az éppen e kormány által újraélesztett Kossuth Nagydíjjal nem a művészi produktumot, hanem a feltétlen lojalitást ismeri el. Vagy amikor a legkiemelkedőbb tudományos teljesítményekre adható Széchenyi-díjat az elsősorban és legfőképpen főideológusaként és propagandafelelőseként jeleskedő történész kezébe nyomja.

Ilyenkor a többi díjazott zavartan kezdi forgatni a saját szobrocskáját. Shaw pedig odafönt intőn emeli fel az ujját: hát nem megmondtam?