Helyi erők

A Brunnen kutat jelent: a tizennyolcadik század végén alapított piacot egy közkút köré szervezték, és ezt a szerkezetét ma is tartja: az eredeti tér négy oldalán árulnak az őslakosok. Kora tavasszal a legtöbben és a legszebb áruval a húsosok vonulnak fel: számos szalámi- és kolbászfajta mellett állandó darab a Kümmelbraten, a kömányes malacsült, és más hideg sültek, amiket vékonyra szeletelve, esetenként zsemlével és savanyúsággal együtt is adnak.

Értelmezés kérdése

A magyar árusokhoz képest a legszembetűnőbb különbség, hogy a legtöbb termelő nyers húst is árul, a legtöbben disznót - úgy tűnik, hogy az egységes uniós szabályozást, amit lehetetlenül szigorúan kérnek számon a magyar termelőkönl, az osztrákoknál nem veszik olyan halálosan komolyan, helyette tekintettel vannak a helyi sajátosságokra. És itt mindenhez jár egy kolbászka.

A termelők köztöt találunk olyan halast is, aki nyers és feldolgozott áruját ökológiai gazdálkodásból hozza, azaz bio halat kínál - és kóstoltat. Ahogy általában mindenki kóstoltat valamit, leginkább a sajtosok, akiknél rendesen meg is lehet reggelizni, ha elég pofátlan az ember - ahogyan az a videóban látható.

A borokat kétliteres visszaváltható üvegekben árulják. Az osztrák átlagborok, például a legnépszerűbb zöldveltelini kevésbé karakteres, mint a jó magyar fehérborok, de cserébe olyan szörnyű pancsokat sem igen kapni, mint amik itthon minden közért négyszáz forintos polcait csúfítják.

Variációk egy témára

Magyar szemnek furcsa lehet, hogy a sárgarépának legalább három színváltozata fut minden árusnál - az egyik nagyon édes, a másik kicsit kevésbé édes, a harmadik inkább aromásabb. A mángold és a leveleskel folyik le a pultokról, jóval kevésbé domináns téli szereplő a krumpli, mint nálunk.

A pékeknél mindent visz a császárzsemle, nem is ismerik a nálunk szokásos felfújt vizeszsemlét. Fehér kenyér viszonylag kevés van, rozsos annál inkább. Magyarországon a legtöbb pék fél a rozstól, mert azzal nehezebb bánni, és nem lehet olyan hatalmasra felfújni, mint a búzakenyeret, ezért a barna kenyerek nagy része soha nem látott rozsot, hanem melasszal megszínezték. Az osztrákoknál nagyobb hagyománya van a kovászolásnak, a lapos, tömör, savanykás rozskenyerekből sokféle formájút és ízesítésűt kapni még a henteseknél is.

A frissen jöttek

A tér mögött kezdődik egy utca, ami viszont már igazi bazársor, nagybanis árusokkal. Itt már kapni harmincas csomagban zsemlét, ötösével csomagolt zoknit, narancsot és kínai cipőt, mi szem-szájnak ingere. Hosszú, szűk sorban haladnak egymás mögött a vásárlók, tömegben még a pult előtt megállni is teljesítmény. A török árusok, sokan fiatal fiúk, folyamatosan kiabálnak, pár lépésnyi távolságról már azt sem érteni, hogy mit, az együttesük végül valamilyen furcsa karének, aminek az egyetlen jól érthető szava a 'portokalo' (narancs).

A kínálat mindenütt és legfőképpen import: olcsó és hatalmas kiszerelésben kaphatóak az indiai lencsefélék, az olajbogyók, a keleti fűszerek és szárított áruk. A tejeseknél csak két-három fajta osztrák sajtot kapni, az összes többi nyugati import: holland, német, olasz.

A kiváló minőségű élelmiszerek mellett tombol a giccs: a bazársor felett narancssárga műanyagpálmák jelzik az utat, a standokon színes égősorok futnak, és mindenből hatalmas mennyiségek állnak halomban. Tessék dúskálni!

A fiataloknak nem kell

Egy péküzlet árusai, egy hatvanasodó házaspár úgy tartja, itt lassan minden a törököké lesz. Nem azért, mert ők tolakodnak, hanem azért, mert a helyi fiatalokat nem érdekli a piacozás. Inkább továbbtanulnak, mert az árulás és a termelés kemény munka, és nem fizet olyan jól, mint egy tanult szakma.

A bevándorlók ennél kitartóbbak, és különben is rosszabb esélyekkel indulnak a munkaerőpiacon, mint a nyugat-európaiak: azonos végzettségű, hasonló képességű jelöltek közül nagyobb valószínűséggel kap meg egy állást egy osztrák, mint egy török. Akkor már jobban megéri piacon árulni, saját üzletben, ahol az ember a maga ura lehet.