Budapesten született, zsidó családban, magyar apa és osztrák anya gyermekeként, a gimnáziumot már Bécsben fejezte be, ott járt rövid ideig egyetemre is, műszaki és természettudományi tárgyakat hallgatott. Húsz-egynéhány évesen a Közel-Keletre utazott, Tel-Avivban töltött egy évet, Haifában limonádét árult, Kairóban lapot alapított. 1930-tól Berlinben újságíró, lapszerkesztő, hamarosan jó nevű publicista.

1931-től Németország Kommunista Pártjának a tagja, 1932-1933-ban "nemzetközi proletáríróként" egy évet tölt a Szovjetunióban, élményeiről hithű kommunistaként számol be Fehér éjszakákról és vörös nappalokról című könyvében (Harkov, 1934). Németországba már nem térhet vissza, a náci hatalomátvétel elől Franciaországban keres menedéket. Majd Spanyolországba utazik, hogy a polgárháborúról tudósítson. A falangisták elfogják, hónapokat tölt börtönben, kivégzésére várva, mígnem brit közbenjárásra szabadon engedik. Még két alkalommal vetik fogságba: 1939-ben, a háború kitörésekor Franciaországban internálják, majd Angliába érkezve az ottani hatóságok is bezárják, igaz, rövid időre. A háború idején a brit hadseregben szolgál, 1948-tól brit állampolgár, de később is hosszabb időszakokat tölt Franciaországban és az USA-ban.

1938-ban - spanyolországi élményeinek hatására és a kommunista népfrontpolitika kétszínűségét felismerve - kilép a kommunista pártból. Csalódását hitvesztésként éli meg, melynek - mint később megjegyzi - "életre szóló morális kaccenjammer" volt a következménye. Ennek a másnaposságnak, keserű kijózanodásnak a borúlátó foglalatai Koestler antisztálinista töltetű, a szovjetkommunizmust ízekre szedő, a kommunista utópia megvalósíthatóságának a képtelen voltát taglaló írásai: esszéi, politikai publicisztikája, s leginkább megrázó politikai pamfletregénye, a Sötétség délben (1940), a bolsevik ethosznak és a sztálini kirakatpereknek a pontos és kegyetlen anatómiája. Igazán híressé ez a regény tette - mint ahogy igazán hírhedtté is, a vasfüggöny másik oldalán, ahonnan nézve Koestler ekkor, a negyvenes-ötvenes években a hidegháború fanatikus keresztes lovagjának látszott, egy ellentétes előjelű hit, az antikommunizmus megszállottjának.

Pedig az ötvenes évek elejétől a "politikai" Koestler már átadja a helyét egy másik Koestlernek. A szépírónak, aki majd két remek kötetbe foglalja ifjúkorának emlékeit. De a szellem és a tudomány konkvisztádorának, sőt kalandorának is, annak a Koestlernek, aki elfogulatlan merészséggel ír könyvhossznyi esszét a modern természettudomány születéséről, a művészeti és a tudományos kreativitásról, az elme és az agy evolúciójáról, s van mersze mindezen szaktudományos súlyú tárgyakról önálló véleményt nyilvánítani és szokatlan következtetéseket levonni. Aki hozzászól, Albert Camus társaságában, a halálbüntetésről szóló vitához, és az antiszemitizmus tárgyában tesz közzé provokatív eszmefuttatást. Aki - dacolva az ortodox tudományos állásponttal - gyanús helyekre, ingoványos vidékekre merészkedik be, amikor a darwinizmust ötvözni próbálja a lamarckiánus felfogással, amikor hajlandó érdemben foglalkozni Jung szinkronicitáselméletével, az ESP-vel és hasonlókkal, és amikor a zsidó vallású kazár birodalom népe és a honfoglaló magyarok között pendít meg vallási-etnikai öszszefüggéseket.

Ez a másik Koestler, a teljesebb Koestler: a huszadik századba tévedt univerzális intellektus, afféle reneszánsz csodatudós, a közönséget a szellem különös mutatványaival elkápráztató garabonciás. Örök vándordiák és született hontalan.

Egy hazát őrzött magában haláláig: a magyar költészetet. Németül és angolul írt, de az otthonlét nyelvét mindhalálig Vörösmarty Mihály és József Attila jelentette számára.

Kétnapos Koestler-konferencia kezdődik szerdán a budapesti Műegyetemen, a tudományos tanácskozás apropója a filozófus születésének századik évfordulója. A rendezvényt Bozóki István kulturális miniszter nyitja meg, az üléseken mások mellett Fejtő Ferenc és Tamás Gáspár Miklós előadását hallgathatják meg a résztvevők.

Arthur Koestler