A vak harmonikás fiú, pánsípon játszó equadori zenészek, egyházi énekeket kántáló fiatalember a Ferenciek terénél, a szaxofonos a Váci utcából, a Pavane egy infánsnő halálára Ravel-darabot előadó virtuóz hegedűs és a poharakat megszólaltató muzsikus - páran a belvárosi emblematikus zenészfigurák közül. Legtöbbjüknek nevét sem tudni, csak vezetéknévként is funkcionáló hangszerük különbözteti meg őket.

A névtelenség törvényszerű. Az utca fontos és forgalmas színpad. Helye itt mindenkinek van, kérdés, meddig. A placcon vegyes a felhozatal: pattogós cigányzene, magyar rock, népdal, egyházzene, etnokavalkád és mulatós dal jól megfér egymás mellett, ha nem is mindig békében. A színvonal is szórt: hivatásos és amatőr egyaránt üres hangszertokkal indul neki a napnak. Ilyen az igazi szabad verseny.

Street művészet négy földrészen

A jelszó: multikulti - minden szempontból. Az utcazenészek egy rétegének ez a fajta zenélés spontán, őszinte, szabadtéri buli, globál dzsembori. Külföldön több országban divat a fergeteges utcazene-élet. Megszokott a karneváli hangulat, alkalmi bandák nyomják a sarkon, megy a jammelés, s mindenki lazán rugózik a reggae-re. Ezt a zenébe kódolt, országhatárokon átívelő összharmóniát egyre többször kötik össze társadalmi szerepvállalással, karitatív tevékenységgel.

A Tribeca Film Festival egyik díjnyertes zenés dokumentumfilmje, az egy éven át négy kontinens utcazenészeivel forgatott "Playing For Change: Peace Through Music" a világbékéért kampányol. A videómegosztó portálokon már világszerte hódít többek között a „Stand by Me" és Bob Marley „One Love"-jának feldolgozása négy földrész street művészeinek tolmácsolásában. A hazai Orkestra Bohemika, belvárosi nomád cigány-etno-punk zenekar tagjai a világ minden tájáról származó utcaze-nészek. Van köztük spanyol, portugál, magyar, holland és roma, de a tagság állandóan változik. Saját zenével és átdolgozott népdalokkal járják a világot, s a világcsavargás vadromantikája mellett az utcai pénzkereset kegyetlenségét is folyamatosan megtapasztalják. Egyesületük, a Fény-Árnyék Művészeti Egyesület eldugott, magyarországi kis cigány falvakban szervez programokat, forgat filmeket.

Megélhetési zenészek

Világbéke és zeneszeretet - van, akinek ennyi sem jut. Az utcazenészek tömege kényszerű kalapozó: munkanélküliek, hajléktalanok, jobb esetben rokkantnyugdíjon, szociális segélyeken tengődők. Nem ritka, hogy valaki nem is muzikális, s csupán azért nyúl hangszerhez, mert szégyell pusztán a tenyerét nyújtva kiállni az utcára. Cserébe ő is adna valamit.

A társadalom perifériájára szorult hivatásos zenészeknek ez kőkemény munka, nem zene. Az Astoria metrómegálló aluljárójában, majdnem teljesen a falhoz lapulva középkorú nő játszik szintetizátoron. Ruhája egyszerű, tiszta, arca leheletfinoman kisminkelt: látszik, készült fellépésére. Hangja tisztán csengő szoprán, kár, hogy a hömpölygő emberáradat nyüzsgésében alig hallatszik. - Nem titok a nevem: Lendvai Piroska vagyok, ötvenhét éves. Zeneiskolát végeztem, 1972 óta muszikusként működtem, a szakmámban éltem le az életem vendéglátó-ipari zenészként. Mindez pár évvel ezelőttig tartott: ma már úgy tűnik, nincs igény erre a zenére - teszi hozzá. Elmondása szerint rengeteg a sorstársa, országszerte több ezer hivatásos, középkorú zenész szorult ki a zeneiparból. Innen nincs hová, a gyermekkoruk eltelt tanulással és gyakorlással, mert ezt a szakmát nem lehet két-három év alatt elsa-játítani. Máshoz nem értenek, fogják hát a hangszerüket, s irány az utca. Egymást váltják forgalmasabb utcasarkokon, metróknál, aluljárókban. - Így ment tönkre a szakma. Biztosíték semmire nincs: a fiam a 100 Tagú Cigányzenekar zenésze, még fiatal, de szerintem ő sem fog ebből a szakmából nyugdíjba menni.

Nem kell az igazi underground kultúra?

Bár megy a harc a jobb helyekért, de ezt az utca törvénye diktálja: az urbánus evolúció keretén belül az erősebb megmarad, a gyengébb elpusztul - ezt mindenki természetesnek tartja. A rendőrök, közterület-fenntartók sem háborgatják a zenészeket, megszokták, hogy az utcakép részei. - Ami fáj, az az emberek reakciója - mondja Piroska. Már amikor éppen van. Mert mindegy ki, mikor és mit játszik, az aluljárókban többnyire nem vagyunk vevők az utcazenére, csak ha a képernyő előtt ülve a Google dobja ki. Nem kell az igazi underground kultúra.

Tavaly a Washington Post újságírója Pulitzer-díjat kapott cikkéért, amelyben egy érdekes zenei-szociológiai kísérletet követ nyomon: Joshua Bell, a világhírű hegedűművész negyvenöt percen át játszott egy washingtoni metróállomás mozgólépcsőjénél. Az előzetes pozitív várakozást alaposan megcáfolva szűk egy óra alatt az állomáson áthaladó körülbelül ezer ember közül csak harminc, ha megállt pár perce és adott egy-két dollárt a művésznek, akinek karrierje csodagyerekként indult, s aki előtt Argentínától Taiwanig hanyatt esnek a koncerttermekben. Jó tudni: a zenére, a szépségre mindenhol trenírozni kell magunkat, mert ha felkészületlenül ér, észre sem vesszük. Legalább ez nem hungarikum, keleten és nyugaton a helyzet változatlan.

Míg Piroska tovább játszik, az aluljáró másik felén egy magányos hegedűszó csatlakozik a szintetizátor dallamához. Soká nem hallani, a metró zaja hamar elnyom mindent.

Utcazenész