Múlt szombaton a nyíregyházi Intercaféban mutatta be az új lemezanyagot. Milyen érzés volt újra a szülővárosában játszani?

Persze, hogy nagy öröm, főleg ennyi idő után. Mégiscsak ott éltem huszonhat éves koromig, az édesanyám és az öcsém ma is ott él, ott alapítottam az első zenekaromat, ott kezdtem el gitározni. Az utóbbi húsz évben sokszor próbáltam visszajutni, saját produkcióval ez utoljára 1993-ban sikerült, azóta mindig csak azt a választ kapom, hogy Nyíregyházán a dzsessznek nincs közönsége. Most végre összejött.

Kamaszkorában pezsgőbb volt arra a zenei élet?

A dzsessz sosem vonzott tömegeket, viszont májustól szeptemberig a négyezres kapacitású sóstói ifjúsági parkban folyamatosan rendeztek pop-rock koncerteket, ott mindenki megfordult, aki akkor Magyarországon számított. A dzsesszért persze Debrecenbe kellett menni. Ott hallottam először Snétberger Ferenc, László Attila és Gadó Gábor gitártrióját, nagyon felkavart, hogy így is lehet gitározni. Aztán jóval később, a nyolcvanas évek közepén sikerült Nyíregyházára elhívni őket, működött ott egy kis dzsesszklub az úttörőházban, a koncert után átjöttek az egyik barátomhoz. Mikor kiderült, hogy szeretnék a dzsessztanszakra menni, Snétberger kérte, mutassak neki valamit a felvételi anyagból. Eljátszottam egy már eléggé kidolgozott balladát, tetszett neki, de mindjárt adott tanácsokat, hogy oda mást fogjak, arra a dallamhangra pedig jó lenne ez az akkord, plusz mutatott variációkat. Több ötletét később be is építettem a kompozícióba.

Ha már addig nem tette meg, huszonhat évesen miért döntött úgy, hogy Budapestre költözik?

Leginkább azért, mert zeneileg eléggé légüres térbe kerültem. Tizenhárom évesen Zahar Attila karvezető-trombitásnál kezdtem, aki klasszikus zenész volt, viszont a beatkorszakban nőtt fel, ezért megtanult gitározni. Akkoriban több művelődési ház is működött Nyíregyházán, az egyik a szomszéd utcában, annak vezetője, Gere János sokat segített nekünk abban, hogy próbálhassunk és koncertezhessünk ott. Több országos tehetségkutató versenyre is beneveztünk, az egyiken - 1984-ben - dzsessz kategóriában megosztott első díjat nyertünk. Egy idő után azonban tovább szerettem volna lépni, így jelentkeztem a konziba, majd a dzsessztanszakra, ezért felköltöztem Budapestre.

Első budapesti zenekarát 1993-ban alapította, mellyel már főként saját szerzeményeit játszotta. Korábban ezt nem volt fontos?

Dehogynem. A zeneírás gyakorlatilag a gitározással egyidős, már tizenhárom évesen keresgéltem a dallamokat, fűzögettem az akkordokat. Két évvel később a sárospataki diáknapokon már saját dalokkal indultam, magam írtam hozzá a szöveget is. Édesapám készített nekem olyan nyakba akasztható szájharmonika-tartót, amilyen Bob Dylannek vagy Neil Youngnak volt, igazi hippidalokkal nyertem. De tény, hogy az 1993-ban alapított első zenekarom volt az, amely már a saját számaimat játszotta. A formációt eredetileg Eichingenstadtnak hívták, később Eichinger Band lett - ezen a néven jelent meg 1999-ben az Üzenet a kertből című első nagylemez -, az utóbbi egy évtizedben pedig Eichinger Quartet.

Második albuma 2001-ben meglepő módon az underground rockban utazó Bahia Kiadónál jelent meg, mit több, annak hangzását az idehaza egyáltalán nem használt vibrafon határozza meg. Honnan jött az ötlet?

Nagyon szeretem a hangzását, s az egyik barátom történetesen játszott rajta. Kipróbáltuk, mindkettőnknek tetszett, így összehoztuk a produkciót. Több sikeres koncertet adtunk vele - például a Szigeten és Kapolcson -, de aztán Zrubka Zsombor inkább a pszichiáterpályát választotta, később átment a gyógyszerüzletbe, jelenleg Londonban él, már nem zenél, de gyűjti a lemezeket és járja a koncerteket. A Légúti panaszok című CD amúgy azért a Bahiánál jelent meg, mert annak vezetőjét, Bognár Attilát még a régi varsói dzsessz-dzsemborik óta ismerem. A lemez hangzása sokszor elég karcos, rockos, így belefért a képbe. Meg hát ezzel párhuzamosan sokat játszottam különböző alternatív zenekarokban, mint a Pepsi Érzésben vagy a Tohuvabohuban.

Lemezeit rendre magánerőből veszi fel, a Fonó, a Bahia, illetve az utolsó kettőt megjelentető Ico Zrt. igazából csak a gyártást és a terjesztést vállalta. Ennyire szűk ez a piac?

Nem tudom, mennyire szűk, de így működik. Az elsőbe amúgy a különböző pop-rock-procukciókban keresett pénzeimet "fektettem" bele. Kicsiben ugyanazt csináltam, mint példaképem, John Cassavetes, aki a Hollywoodban keresett millióiból finanszírozta a maga független filmjeit. Az utóbbi években pedig szerencsére már kaptam annyi jogdíjat, hogy annak nyolcvan százalékát visszaforgatva meg tudjam finanszírozni a projektjeimet.

Láthatóan optimista alkat, s ez a zenéjére is igaz: miközben a hazai dzsesszprodukciók többségét egyfajta közép-európai melankólia jellemzi, a maga szerzeményeiben rengeteg a vidámság, a vitalitás.

Nem direkt írok ilyeneket, ezek jönnek belőlem. Kényszerűen tudomásul veszem, hogy a világ rettenetes, de talán pont a zenészek azok, akik ebben a rettenetes világban némi lélekmelengetőt tudnak adni az embereknek. S a többség a legnagyobb nyomor közepette is szeret nevetni. Miért kellene ezt az érzést elfojtani?

A legutolsó lemezén meglepő módon sok szabad improvizációs rész is halható. Errefelé tart?

Ezeket mindig szerettem, de korábban valóban nem jelent meg az albumaimon. Az utóbbi időben sokat játszom az Art Amíg Tart nevű experimentális zenekarban, amelyben a legvadabb ötleteimet is meg tudom valósítani. A formáció nagysága és összetétele állandóan változik, hol trióként, hol sextettben koncertezünk, vezetője, Makkai László szinte mindegyiket felvette, s akit érdekelt, annak odaadtuk CD-n ajándékba. Ezek a szabad improvizációk mostanában sokat foglalkoztatnak, így értelemszerűen visszaköszönnek a legutóbbi szerzeményeimben.