A kultúra képviselőinek mindig sír a szájuk. Az isten pénze sem volna elég nekik, bármennyit ad is az állam, mindig keveslik a támogatási összeget. Most itt az idő örülni és hálálkodni. Még csak nem is a kormány a költségvetésből, hanem a Magyar Nemzeti Bank áldoz öt év alatt 30 milliárd forintot egy magas színvonalú képzőművészeti gyűjtemény felállítására. A pénz tetemes, több, mint az adott idő alatt a magyarországi művészeti aukciók teljes forgalma.

A cél is világos: a külföldre került értékek hazahozatala, a hazaiak itthon tartása. Csak akadékoskodók kérdezhetik hát, miért nem lehet tudni semmit a koncepcióról.

Miért nem kaphattunk választ egyszerű kérdésekre? Milyen művészeti ágak alkotásaira költik a pénzt? A szerzeményeket az MNB-nél tárolják-e vagy múzeumoknál? Netán állami irodák falain? Aukciókon vagy magánszemélyektől vásárolnak-e? Milyen preferenciák érvényesülnek a műkincsek kiválasztásakor? Mely szakmai szervezetek kapnak helyet a tanácsadó testületben? Lehet, hogy csak elkülönítették az összeget, és majd később kigondolják, hogyan és mire költsék?

Tán nem is értik, mitől jöttek izgalomba a hozzáértők: muzeológusok, galériások, műemlékesek, magángyűjtők, kultúrmunkások.

Nekik egész életük a művészet körül forog, tanulták-tanulják, csinálják-megélik a magyar kultúrát, és most egyszerre kiderül, csak elhatározás kell, és fel lehet szabadítani bármennyi pénzt, s máris meg lesznek mentve az eddig elherdált értékek. A mi értékeink. Hát csak nyugodjon meg mindenki: Gaius Cilnius Maecenas sem kötötte senkinek az orrára, mire költi a pénzét, és nagy Augustus mégis becsülte őt a művészet pártolásáért. Igaz, ő a saját pénzét költötte.