Fontos merény
Ha valami igazán kétségbe ejtette, általában azonnal viccet csinált belőle, a viccek vagy sikerültek, vagy nem, többnyire nem nagyon, puszta kétségbeesésből ugyanis elég nehéz jó viccet csinálni. És most igazán, mélyen, mondhatni, a velejéig volt kétségbeesve, a kétségbeesés valóban olyan puszta volt, hogy semmi egyebet nem tűrt meg maga körül.
A Nemzeti Dohánybolt gondolatát, magát az intézményt, annak egész rendszerét, végül az úgynevezett arculattervet olyan fokon találta undorítónak, hogy a szívében nem maradt semmi, csak a maradék maradékának helyén a hideg. Egy ország, ahol a bornírtság egyszerre dizájntrend és államrezon! Nem egy méznyalás, baszd meg, mondta magának a Privát.
Harminc éve nem dohányzott, de most, hogy az egészségfasizmus a centralizált korrupció ideológiájává avanzsált, határozottan úgy érezte, vissza kéne szokni. Ahhoz persze kéne szerezni valahonnan egy cigarettát. Például azonnal! Leülni a bolttal szemben a járdaszegélyre, rágyújtani, végigszívni. Nem szeretem már ezt az országot, amit holtomiglan szeretni elvileg kutyakötelességem volna. Igaz, hogy az ország sem szeret engem, holott neki meg ez volna a kutyakötelessége. Fiait és lányait tönkreteszi, megalázza és megbecsteleníti, végül lassan, de biztosan meggyilkolja. Kukoricapapírba töltött Gitanes-t kéne szívni. Drnát, Hercegovinából. Munkást. Ötéves Tervet. Ezüst Kossuthot. Aranyvégű Sportot, Darut, Regét, mezítlábas Symphoniát. Fecskét. Lottót. Filtolt? Filtolt, azt nem. Filtolt soha, Románcot se. Akkor inkább, papuskám, mint a Csónakos, a párkányról söpörni össze a dohányport. Szűrőtlen, piros, puha dobozos Pall Mallt. Camelt, a régi, szép tevéset. Fémdobozos Benson and Hedgest. Elvileg kérhetett volna valakitől egy szálat.
Az ország, ahol eddig élt, ismerte, fönntartotta, mindennapi gyakorlatával mintegy jóváhagyta ezt a szép szokást. Más országokban, amiket Privát megismert, idegenektől kizárólag koldusok kértek és kaptak cigarettát, minden egyéb eset le volt tiltva az érintkezésre vonatkozó, bonyolult, ám ettől még nem kevésbé kétes szabályrendszerek által. Itt nem. Bár egyre nehezebb volt a helyzet. A dolgok rosszabbra fordulását természetesen a piac szabályainak kitett dohánytermékterjesztés okozta és magyarázta. Amíg a cigarettának és a munkaerőnek nem volt ára – mert az ellenértéket piac nélkül elég nehéz árnak nevezni –, bárki bárkitől és bárhol kérhetett egy szálat, a társadalmi státusztól függetlenül, mert a szó felnőtt, demokratikus, tehát hierarchikus értelmében senkinek sem volt ilyen státusza.
Privát számára legalábbis nyilvánvaló volt, hogy az úgynevezett puha diktatúrában még a Politikai Bizottság tagjai is azzal a biztos tudattal tértek nyugovóra, hogy az élet csak egy középszar álom, ami – sajna! – éppen velük történik meg. Kádár viszont, bár puritán ember hírében állt, ragaszkodott a Kentjéhez. Emberarcú szocializmus! – röhögte el magát a Privát, amikor váratlanul kinyílt a Nemzeti Dohánybolt ajtaja. Nejlonotthonkás nő nézett ki a résből. Partvist tartott a kezében. Szakadt róla a víz. A háta mögött az üzlet tele volt üres polcokkal. Különös helyen éltem, és akkor sem lesz kevésbé az, amikor már meghaltam, gondolta a Privát. Aztán pedig, hogy soha többé, senkitől nem tarhálhat cigarettát, hiszen előbb meg kellene kérdeznie, hogy az illető vajon honnan szerezte, ami mégiscsak képtelenség.
Egy illanó, ám az örökkévalóságra emlékeztető percig elképzelte, milyen volna nekifogni a dohánytermesztésnek. Nagy, barna cserepekben, egy erkélyen, valahol a hetedik kerületben. Vagy legyen inkább a Népszínház utca. Üldögélni, és figyelni, ahogy megérnek a csomókba kötözve fellógatott levelek. Nézegetni, ahogy inogva száradnak a szélben. A háromkötetes, bibliofil papírra nyomott Platon jutott eszébe, az 1913-as kiadás, hogy abból kéne kitépkedni az alkalmas fecniket. Ülni az erkélyen, elszívni pár sort Péterfy Jenő fordításából, és a csikket parázsló ívben kipöckölni a semmi éjszakába.
Rá fogok gyújtani. Felállok, elmegyek a benzinkútig, és ott fogok cigarettát vásárolni. Már messziről látszott a kút fölött a szarbarna tábla. Privát úgy tervezte, hogy ha már így alakult, vesz egy ötliteres, szabvány műanyagkannát, és megtölti a legolcsóbb benzinnel. De kiderült, hogy a felirat az üzlethelyiség egészére vonatkozott, ezentúl a Nemzeti Dohányboltban árulják a benzint is. Eképp az öntudat belőlünk mind gyávát csinál, s az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti. Ily kétkedés által sok nagyszerű, fontos merény kifordul medriből, s elveszti „tett” nevét. A sortörésre nem emlékszem, mondta magának a Privát.
Visszament a bolthoz. A nő éppen bezárta az üzletet. Tanácstalan volt az arca. Valamit keresett az otthonka zsebében. Összeakadt a tekintetük. A nő megtörölte az arcát a keze fejével, és odabiccentett. Aztán fújt egyet, és átvágott az úttesten. Elnézést, fiatalember, kérdezte, nincs véletlenül egy cigarettája? Könnyű nevetésnek indult, de a Privát nem tudta abbahagyni, a nevetés előbb röhögésbe, aztán csúnya, hurutos köhögésbe fordult. A nő pedig, mit tehetett mást, gyöngéden ütögetni kezdte a férfi hátát.
