1

Olykor kizárólag a vezér személyétől függ minden. Bár az igazi vezér csupán kijelöli a védcölöpök vonalait. A nemzeti égbolt csillagainak állását és fényerejét is ő rendeli el. Az persze nem kerülte el a figyelmét, hogy a gazdasági, a tudományos és kulturális elitek fényének nem ő, s nem is az általa misztifikált nemzeti ideológia az igazi forrása. Néhanapján dühöng is emiatt. Minden jelentősebb székbe a saját embereit ülteti. Az alkotmánybírák, a köztársasági elnök, a házelnök, a főügyész, a főbíró, a jegybanki elnök, minden független hatalom az ő akaratának gyermeke. Büszke a teljhatalmára. Az önkény hívei pedig rajonganak érte, a nemzeti létet felfrissítő konstrukciós és dekonstrukciós játékaiért. Pártkatonái is élvezik az önkényes osztogatás rendszerét, az alsóbb szinteken ők is ugyanígy járnak el. Kiskirályok. Kegyeket osztanak.

Igaz, nem mindig szisztematikusan. Hogy ez ellentmond az európai demokrácia drágán kiérlelt szabályainak? Nem számít! A képlet a régi: egy vezér megvezettet egy népet. Ki tudja, hányadszor. Az alattvalók azonosulnak az imádott vezérrel, s a legtöbbjük még büszke is arra, hogy kilóg a lóláb. Mi ilyenek vagyunk, vegyék tudomásul! Pedig ez a lóláb sötét árnyékot vet az egész országra, a teljes nemzetre. A vezér és követői azonban úgy képzelik, a nemzetnek – ennek az absztrakciónak! – kötelessége támogatni a vezér valamennyi hallucinációját, amelyet a propagandagépezet nemzeti érdekként ábrázol. Az önálló Szlovákia első vezére önmagával azonosította az országot, kormányát pedig a szlovák nemzettel. Ő volt az alfa és az ómega: a kormány, az állam, a nemzet. És elhitte magáról ezt a badarságot.

2

A modern nemzetállamok demokratikus működését az ideológiai különbözőségek garantálják. Ebből a nézőpontból lidércesnek tűnik minden elszánt igyekezet a védcölöpös nemzeti egységesülésre. Miért? Mert az ilyen egységesülés szembemegy a pluralitással, tagadja a modernitás univerzális értékét, az egyéni szabadságjogokat, s a kirekesztés szemantikájára épít. A Nagy Nemzetámító arcát a horatiusi derű helyett saját démonjainak ráncai barázdálják. Önsajnálatánál csak a dühe nagyobb, mivel etnikai egységesítő programjának nincs elég ereje karanténba zárni azt a mély harmóniát, amely az emberi létezés sokszínűségét jellemzi. Az egyéni szabadságvágy minduntalan ellenáll. A vezér imádata a gyengék szenvedélye. A mindig frusztrált középszeré. A műveletleneké. A tehetségteleneké. A kocsmai csahosoké. A mindenkori házmestereké. A koncot remélő hivatalnokoké. Ők szeretik a leginkább a művi hazafiasságú, népies karakterű vezért. A nemzeti klasszicizmus kerti törpéjét.

3

A fentiek leírására Vladimír Meciar ihletett. Személye a kilencvenes években megosztotta Szlovákiát. A sportcsarnokokban és a köztereken az a tömeg éltette őt a lobogó nemzeti és mozgalmi zászlók alatt, amely nemzeti imaként hallgatta ordenáré szellemességekkel teletűzdelt heti rádióhalandzsáit. Szlovákia jobban teljesít – ezt gajdolta a propagandagépezet, az emberek pedig hittek ebben, és büszkén vállalták a meciari önkényt, amit a rendteremtés szükségességével indokoltak (s látványosan megsértődtek, ahányszor a fasizmus és a bolsevizmus hatalmi praktikáinak alkalmazásával vádolták őket.) Demokratának hazudták magukat, annak ellenére, hogy a vezérük nem a kormányzatot rendelte a törvény alá, hanem kormányzata alá az alkotmányt.

Az ő akaratából az egyik független állami intézmény simán belegázolhatott a másik jogkörébe. Meciar híveit átjárta a belső ellenségtől való különbözés vágya. Nem átallottak szimpátiatüntetést rendezni érte. A meciari pártkatonákat nem érdekelte, mit jelent a demokrácia, az emberi méltóság, az individuális szabadság vagy az emberi jogok fogalma. Betolakodó fogalmak, idegenek a nemzeti mentalitástól. Őket a szlovák nemzet kollektív jogai érdekelték csupán, mert ezek leple alatt gátlástalanul érvényesíthették mohóságukat és kiélhették korrupt hajlamaikat. Szabadnak érezték magukat, mert a szabadságot összetévesztették a gátlástalansággal.

El kellett telnie néhány évnek, hogy a meciaristák számára világossá váljék, vezérük kiégett, pártjuk elporladt, nekik pedig máshová kell voksolniuk, hogy a népnemzeti, pontosabban: a tiszta szlovák etnikum eszménye újból hatalomhoz jusson. Keserűen nézték végig, ahogy az általuk külső és belső ellenségnek bélyegzettek 1998 és 2006 között kivezetik az országot abból az átláthatatlan kulturális sötétségből, gazdasági pusztulásból és magárahagyottságból, ahová a meciari különutas politika kormányozta. Ráadásul – ménkő és pokol! – koalícióban a szlovákiai magyarokkal! Mára megint megtalálták a helyüket, s hálásak is érte a népnemzeti-szocialista Smer vezérének, Robert Ficónak. Régi vezérüket szégyellik, semmibe veszik, de vezér nélkül elvesznének.

4

Meciar azt is megpedzette, ha bárki bátorkodna megfosztani őt a trónjától, az szinte hazaárulás lenne, hiszen személyének félreállítása a szlovák függetlenség halálát vonná maga után. Azután tette, miután a szlovák pszichiáterek társasága nyilvánosan közölte, hogy a vezér személyében Nárcisz paranoid alakja ölt újabb és újabb képmást, s aszerint változik mássá, hogy éppen melyik korábbi törekvése fenyegeti őt veszéllyel, s követel átírást, szétbeszéléssel hitelességet sugalló új formát – vezéri oltalmat. Regnálásuk alatt a meciaristák az állam és a nemzet kizárólagos – következésképp számtalan előjoggal rendelkező – reprezentánsaiként grasszálhattak a hatalom nyilvános és rejtezkedő labirintusaiban. Szinte minden privatizálható vagyont önmaguk között osztottak szét, alulértékelt áron.

A hitelt az általuk irányított állami bankoktól biztosították hozzá, hogy aztán a megkaparintott üzemek zömét kirabolják és tönkretegyék, vagy jó pénzért nyugati beruházónak passzolják. S míg a színfalak mögött a trafikolással voltak elfoglalva, a színpadon már regnálásuk második évében azon kellett fáradozniuk, hogy eltüntessék, követhetetlenné tegyék azokat a diszkurzív tartalmakat, amelyek arról szóltak, hogy a vezér legfőbb munkaeszköze a hazugság. Az országos átveréshez a teljes közszolgálati gépezet szemérmetlenül statisztált. A hatalom által megerősített középszer minden közszolgálati intézményből kiszorította a nyitottságra voksoló gazdasági, tudományos, kulturális elit hangját. A vezér az egyházfők, papok zömét is becserkészte, kormányfői látomásait a szószékről visszhangozták.

A silány törvényhozói megoldásokat, a kormányzati gagyikat, a gazdasági és költségvetési ostobaságokat, a hivatali mutyizásokat a közszolgálati gépezet következetesen közjót szolgáló cselekvésnek, sőt: hőstettnek állította be abban a nemzeti harcban, amelyet a külső és belső ellenséggel szemben naponta meg kellett vívniuk az igazi szlovákoknak. Újságírók, művészek, tudósok, sportolók, vállalkozók hada állt sorba az állami juttatásokért. A „szlovák vagyok, szlováknak maradok” giccstétele uralt mindent. Mindvégig hidegen hagyta a meciaristákat, hogy az olyan országban, amelyben a kormányzat nem önmaga, hanem a nemzet nevében védekezik az őt érő kritikákkal szemben, nem a racionalitás, hanem az irracionalitás szabja az irányt.

5

A szlovákiai magyar tapasztalat akár átverésnek is minősíthetné a szlovák nemzetegység megteremtésének programjait, hiszen a szlovák pártok eltérő nemzetpolitikájában egyvalami szilajul közös: a magyar kisebbségi igények pórázon tartása. A szlovákiai magyarok szlovák politikai szövetségesei, a magukat demokratikusnak hirdető illiberálisok minimális önrendelkezést engedélyeznek számukra, épp csak annyit, amennyi a demokratikus látszat fenntartásához szükséges. A nyíltan kisebbségellenesek regnálása (ami Szlovákiában elsősorban a magyar- és a romaellenességet jelenti) általában „a kisebbségi kérdésekben minden változatlan marad” programjának kihirdetésével veszi kezdetét, államigazgatási retorikájukkal és gyakorlatukkal azonban következetesen akadályozzák az érvényben levő kisebbségi jogok érvényesíthetőségét, s ezzel az alávetettség tudatából fakadó félelem és szorongás érzetét táplálják.

E két kisebbségpolitika között az a lényeges választóvonal okoz feszültséget, amely a kisebbségek integrálását szorgalmazó modern nemzetállami nacionalizmus és a kisebbségeket nyíltan kirekesztő posztmodern etnocentrikus ideológia között húzódik. Az első, szociokulturális alapjait tekintve, nyitott és befogadó, noha működő mechanizmusai nemcsak az integrációt, hanem a kisebbségi identitás asszimilációját is szorgalmazzák. Reprezentánsainak tétlen kisebbségpolitikája az asszimiláció jogosultságát morális természetűvé nyilvánítja. A posztkommunista országok még ma is a romantika kori asszimilációs eszményeket óhajtják, ugyanakkor a nemzeti identitásához ragaszkodó, s a nemzeti önazonossága mellett következetesen kitartó kisebbségi polgárt már nem érheti büntetőjogi fenyegetés, legfeljebb sérelmek sora. Éri is.

Ez a praktika az emberi jogok rendszere felől erősen kifogásolható, hiszen többségi oldalról nem a választás értelmes rendjét nyújtja, hanem asszimilációs céllal nyomást gyakorol, ráadásul a többségi akaratra hivatkozva megtagadja a kisebbségi egyén nemzeti sajátosságaival szembeni toleranciát. A nacionalizmus jelentősége vitathatatlan. Univerzalitásával felőrölte a feudalizmust, megteremtette az asszimiláló nemzetállam eszményét. Demokratikus elemekkel is rendelkezett, de önmaga teljes civilizálásához csak az egyetemes emberi és állampolgári jogok rendszerének fokozatos tökéletesítésével juthat el. A közeljövő Európájában, egy minden bizonnyal súrlódásokkal teli folyamatsorban, talán kiegyenlítődhetnek a nemzeti és emberi jogok közti súlyos aránytalanságok, amelyekben jelenleg az individualizmus eszménye áll alávetettségben.

A nacionalizmus kiméra természete (Lord Acton) két világháborúval sújtotta az emberiséget. E tragédiák a nemzetállami nacionalizmust fokozatosan szembehelyezték egykori harcos önmagával, s a hobbes-i ellenségkép részleges föladásával addig sosem látott gazdasági, majd katonai szövetségkötésre szánta el magát. E háborúk nyomán az emberi méltóság súlya és az emberi jogok rendszerének jelentősége is megnőtt, olyannyira, hogy a hidegháborúban a nyugati demokráciák hatékony erkölcsi fegyverévé válhatott. A gazdasági, katonai és emberjogi folyamatokból fejlődött ki a mai NATO és az Európai Unió, amelyekbe a nacionalista nemzetállam önnön szuverenitása néhány szeletét is beolvasztotta, annak reményében, hogy egy biztonságosabb és prosperálóbb, az európai nemzetek békéjét, kölcsönös tiszteletét, viszonylagos jólétét és intellektuális tőkéjét egy, az önmagáénál jóval erősebb szuverenitási kerettel is garantálja.

6

S épp e szuverenitási keretek irritálják leginkább a másik – szociokulturális alapjait tekintve bezárkózó, kirekesztő – ideológiát. Ez az etnocentrikus ideológia a közös európai szuverenitási keretet a nemzeti gondolat felőrlési kísérletének tartja. Szerinte az unió romboló masinéria, amely a marginális országok gazdaságát, termelési potenciálját és jövedelmeinek jelentős hányadát a centrumállamok szolgálatába állítja, kulturálisan pedig tudatosan gyengíti a hagyományos nemzeti értékrendeket és szokásokat. Ez az ideológia elfogadja ugyan, hogy az egyének többségének nemzeti jelleme az emberi jogok rendszerének tágulásával, a migrációs szokások alakulásával, az új tudományos ismeretekkel, a többnyelvűséggel és a netkultúra fejlesztésével formálódik, de ezekben permanensen kockázatos, a nemzeti és a keresztény identitást bomlasztó alakulástörténeteket lát, ezért a végtelenülő hatásoknak kiszolgáltatott nemzeti jellemet önnön ideológiai és morális környezetének szigorú korlátai között akarja tartani, ahová idegent csak vendégként enged. Valamennyi autochton és migrációs kisebbség is táplálja gyanúját.

Ez a posztmodern etnocentrikus ideológia a törzsi, a faji és a nacionalista indulatok köpönyegéből előbújt preszociális, ösztönszerű képződmény. Az általa fejlesztett identitáson kívül minden nyelvi, vallási, faji, nemi, gazdálkodói másságot veszélyforrásnak tart, s már az önmagát egyre jobban civilizáló nacionalizmust is elfogadhatatlan kompromisszumokra, szövetségkötésekre hajlamos konstrukciónak látja, és negálja. A maga erejéből akar fennmaradni.

Ui. Az emberi méltóság univerzalizmusával mindig szembekerül valamilyen partikularizmus. Meciarban nemcsak a nacionalista, hanem az etnikai szlovák is tombolt. A populista politikai pártok mindkét ideológia híveit saját oldalukra akarják állítani, ezért hol a nacionalizmus, hol az etnocentrikus utópiák húrjait pengetik. Orbánéknak, Zemanéknak, Ficóéknak, Kaczynskiéknak az etnocentrikus állampolgárok is számítanak. Ami rendjén is lenne, ha erre a kiúttalan ideológiára nyíltan nemet mondanának. De nem mondanak nemet. Épp ellenkezőleg: hasonulnak hozzá. S ez láthatólag nem esik nehezükre, s nemcsak azért, mert nélküle sosem jutottak volna hatalomhoz.

Ez a fajta politikai haszonelvűség minden valamirevaló európai demokrata párt számára elfogadhatatlan. Azonosulni a véd cölöpös ideológiával, amely az emberi méltóság határainak kijelölését ismét a színtiszta etnikum eszményére testálná, egyet jelent annak a nézetnek a felújításával, amely szerint a hatalom előbbre való a jognál, az etnikum pedig az egyénnél. Ez az ideológia nem a szegényeké, sem a gyengéké, hanem az önveszélyesen erőseké, akiket valójában hidegen hagy az emberi létezés egyetlen imperatívusza: cselekvő szolidaritásban élni az egzisztenciájában kiszolgáltatottal. A kisemmizettekkel, akik iránt ez az ideológia közönnyel viseltetik, s ha majd egyre többen lesznek, elviselhetetlenül szégyellni fogja őket, s nem lesz megoldása, az eltüntetés gondolata is előbújhat  – a jelzett indulatok köpönyegéből.

Egy férfi a csapatból – Jaroslaw Kaczynski