Az első hősünk nem töltött sok időt sitten – az egész egyetlen éjszaka volt –, bár az a pillanat, amit éppen megélünk, mindig az öröklétet jelenti, hiszen az idő élménye leírhatatlan; megfogalmazása spekuláció. Ha beszorulunk a liftbe egy percre, akkor annak a percnek mind a hatvan másodperce éppolyan szenvedés, mint tíz börtönév másodpercei. Akkor pedig az az egyetlen éjszaka éppolyan súlyos volt, mint ha sok év lett volna. Ettől tehát minden rendben lenne, hanem ahogy az idővel, úgy az írással sem egyszerű a helyzet, emberünk ugyanis nem tekintette magát írónak, mi több, kortársai és az utókor sem tekintették őt annak, sőt akkor még nem is voltak írók, és amúgy sem tudunk róla, hogy írt volna valaha bármi maradandót: egyetlen írásművéről maradt fenn híradás, és megalkotása után az is hamarosan megsemmisült. Ám amíg megvolt, ütött. Ez történt.

A főváros mellett, egy magánbirtokon csövezett a haverjaival, és naponta bejártak a piacra meg a környező terekre. A haverok kéregettek, ő pedig beszélgetett a lakossággal, és olyan hajmeresztő dolgokat mondott, hogy hamar híre ment, és mivel ebben az országban nem volt különösebb kultúrája a toleranciának és a más vélemény tiszteletének, a csúcsvezetők hamarosan azon kezdtek gondolkodni, hogy le kellene őt tartóztatni. Nem látszott nehéz ügynek, mert rengeteg besúgójuk és provokátoruk volt – van, hogy az államrezon nehezen tud ellenállni a kísértésnek, hogy ne tartson besúgókat és provokátorokat, és hogy ne fingassa meg a nagyszájú filozófusokat –, és azért sem látszott nehéznek, mert hősünk maga is naponta adott fel magas labdákat, azaz ő is nagyszájú volt, ráadásul lépten-nyomon törvénytelenségre biztatott.

Úgyhogy egy reggelen a két pártelnök találkozott egy nagy ház árnyas belső kertjében, magukhoz hívták a rendőrkapitányt, és:

– Na mi legyen?

– Küldjük rá Adámot és Ónánt. Adám provokátor volt, Ónán pedig besúgó, és azért esett rájuk a főnök választása, mert képzett jogászokként ismerték a törvényeket, és mert olyan gyakori neveik voltak, hogy senkinek nem voltak feltűnőek, továbbá mert Adám az unokaöccse volt, Ónán pedig az üzlettársának a veje.

– Igazán? És szerinted meddig baszakodjunk még vele? Az Adámnak és az Ónánnak közösen nincs feleannyi esze, mint neki. A múltkor is kidumálta magát, amikor az adócsalásos felbujtást akarták ráhúzni. Szerintem simán tartóztassuk le, rendezzünk tárgyalást, és ítéljük el.

– Azt nem lehet úgy. Szóval azt csak végszükség esetén. Muszáj, hogy menjen rendes provokációval is.

Tehát utasították Adámot és Ónánt, ők pedig nekiálltak kidolgozni az akció részleteit. Mikor már dolgoztak egy ideje, Adám összehúzott szemmel nézett munkatársára:

– Azért ebben van némi kockázat. Ez a csávó tök kiszámíthatatlan. Mi van, ha kinyírja az asszonyt? Mégiscsak a pártelnök üzlettársának a lánya. És amúgy is ő tart el téged. És milyen fiatal még.

– Kevés rá az esély, hogy kinyírja – felelte Ónán, a lelketlen besúgó –, ha pedig netán mégis, akkor nekünk úgy is jó.

Tehát fogták Ónán feleségét, és vitték a piactérre, ahol a filozófus körül mindig sokan ácsorogtak.

– Jó napot, májsztró, mit szólsz ehhez a nőhöz? – mondta Adám.

– Ismerem – mondta az író –, kurva.

– Igazán? Akkor tessék, öld meg. Alaptörvény, XV. cikk, 13. bekezdés; 77. alkotmánymódosítás, egyéni képviselői indítvány alapján. Országunk törvényei bátorítják a népítéletet, ha egy feslett nő a közrendet veszélyezteti és az erkölcsöt rongálja.

– Miért, te talán nem jársz ehhez a csajhoz?

– De igen, sőt még a saját feleségem szolgálóit is dugom. Talán szeretnéd megváltoztatni ezt a szokást? Akarsz mondani valami újat a férfiak jogairól? Alaptörvény, XV. cikk…

– Arról nem. Csak a nők jogairól.

– Na hát, akkor mondjad csak. Nem mondott semmit, több esze volt annál, hanem olyat tett, amit még soha: kinyújtott középső ujját felfelé tartva tolta Adám orra alá. Adám elsápadt. De még nem volt vége. Az ujját most lefelé fordította, és egy jelet írt a porba, ráadásul görögül, és ráadásul a provokátor nevének a betűjét, olyat, mint egy hurok, szép lassan rajzolta, közben még a nyelvét is kidugta kicsit, nagyon jól sikerült, egyszerű huroknak tűnt, aminek a két vége keresztezi egymást.

Ebben az országban az írásnak mágikus hatalma volt; ha valaki rendesen tudott írni-olvasni, halottakat élesztett fel, betegeket gyógyított meg, fákat tett tönkre, és démonokat kergetett át emberből disznóba, vagy angyalokkal alkudozhatott a saját és más emberek lelkére, tehát az írás olyan volt, mint nálunk a szoftverfejlesztői és programkészítői hivatás: bűntényekre éppúgy fel lehetett használni, mint a világ megmentésére.

Adám előbb megsemmisülten állt, aztán kétségbeesetten vakarta a fejét.

Mikor a mester a provokátor ügyével elkészült, Ónánhoz fordult. Az kajánul vigyorgott:

– Én nem csajozok. Feleségem is csak egy van. Ez itt, ez a házasságtörő.

– Na, akkor nézzük csak, mit csináltál tegnap, amikor senki nem látott.

Azzal egy másik görög betűt rajzolt, olyat, mint egy lefelé fordított köcsög, ez is hurok volt, csak ennek a szárai nem kereszteződtek, és azzal a betűvel meg – hogy, hogy nem – a besúgó neve kezdődött. A két közalkalmazott akkor óvatosan szétnézett, látták, hogy ott vannak a nő rokonai, és egyikük lassan lehajol egy nagyobbfajta kavicsért.

Később, egy távoli sikátorban csapzottan dőltek a falnak.

– Legalább a poligámia megmaradt – lihegte Adám.

A porba írt jeleket senki nem merte eltörölni, egészen addig ott voltak, amíg a gyerekek arra nem futkároztak, attól kissé összekuszálódtak, de a kölyköknek nem lett bajuk, aztán arra vezettek egy öszvércsődört, az levizelte az írást, és az ezután már végképp ártalmatlan volt. Az író pedig talán nem is tudott írni, mert igazából csak szakmunkás volt, és abban az országban csak a felsőfokú iskolákban tanítottak írást – a Jóisten tudja, hogy ez az ember honnan leste el azt a két görög betűt.

Az elsők között van az irodalomtörténetben, aki az élete árán is kitartott az elvei mellett, nem engedett, nem alkudozott, nem vacakolt. Nem írt, de hatalmasat alkotott az orális műfajban életszerűtlen ötleteivel, amelyeket máig csak elméletben értünk, páran meg, akik komolyan vették őket, éppúgy belehaltak, mint a mesterük.

A modell ezzel megvan, a többiekkel gyorsan végzünk; ők még ennyit sem írtak, de ez nem számít, mert egymástól tanultak. A másik, a Szókratész nevű, volt börtönben, mielőtt Jézushoz hasonlóan hazaárulásért és istentelenségért eltették láb alól; a harmadik, Gótama, aki nálunk inkább Buddha néven ismert, nem volt se normál börtönben, se ki nem végezték, ő olyan börtönhöz tervezett szökési algoritmust, amit halhatatlanok építettek, és mikor elkészült, hidegvérrel halálra zabálta magát, és máris szabad volt; a negyedik Neo, aki szintén az életével váltotta meg a világot; az ötödikek pedig Harry Potter és Frodó, a Gonosz legyőzői.

Van, aki azt mondja, hogy ők már aztán végképp nem írók, hanem mesehősök, de hát amint az írókról írunk, már az írók is mesehősök. Jó, ha komolyan vesszük őket.