A nők felszabadítójának lódított és píárolt, zsigerileg függő, tekintélyelvű forradalmár Coco (Gabrielle) Chanel (1883–1971) kalandoréletéről 2010–2011-ben három művet is kiadtak. Lisa Chaney (Coco Chanel: An intimate life), Justine Picardie (Coco Chanel – The Legend and the Life) és Hal Vaughan (Egy ágyban az ellenséggel. Coco Chanel titkos háborúja) egyként állítják, hogy biográfiájuk (anti)hősnője 1940–44 között, a nácik megszállta Vichy-Franciaországban vízszintes kollaboráns („collabo”) volt. Ez azonban korántsem újdonság; az 1972 októberében tervezett Hommage á Chanel-kiállítás, melyet Georges Pompidou neje nyitott volna meg Párizsban, váratlanul elmaradt. Kiderült ugyanis, hogy Chanelnek viszonya volt Hans Günther von Dincklage báróval, a német katonai hírszerzés és elhárítás (Abwehr), és vélhetően a Gestapo ügynökével. A Franciaországból 1947-ben kiutasított férfiról azt közölte 2011-ben a Chanel Inc. szóvivője: Dincklage nem náci, hanem egy „német arisztokrata”. A dizájner egykori ügyvédje, René de Chambrun pedig így nyilatkozott a BBC-nek: „Tudom (…), hogy bizonyos időszakokban volt egy német teniszező, nemesi származású, Dincklage, és azt is tudom, hogy Chanel segítette anyagilag”. Tény, a Baleár-szigetekre távozó, kiöregedett náciplayboy faképnél hagyott szeretője bőkezű támogatásából élt.

Az amerikai hírszerző, újságíró Hal Vaughan csömört okozóan informatív munkája nem pusztán kimerítő beszámoló a Spatz (Veréb) fedőnevű Dincklage, és a nála tizenhárom esztendővel korosabb, Westminster fedőnevű Chanel (ügynökszám: F–7124) tíz évig tartó románcáról, hanem egy fausti pályatabló is. Marie Arana író-zsurnaliszta állapította meg a The Washington Postban, hogy Chanel: archetípus – akár Salome és Seherezádé. Alapjellemzője a rejtőzködés és a kettősség, amelyet üstökös debütálásakor önleleplező módon juttatott kifejezésre a (túlzással) úttörően eredetinek kikiáltott androgün kreációival. A mindkét nemmel cicázó femme fatale egy addig szubkulturális nőtípust, a férfi ruhát hordó, biszexuális, leszbikus garconne-t tette módivá a kiváltságosok kasztjában, majd széles körben. Ezt a látszólag önálló-emancipált, domináns, fűzőjét és rabigáját levető, (a) nadrágot hordó personát-gigolát az angol felső tízezer tagja, Arthur „Boy” Capel támogatásával teremthette újra. Az ő segítségével indította be az első kalapboltját, majd a férfi finanszírozta három divatüzletét is.

Az elegancia láncdohányos, morfinista nagyasszonya – több mint hatvan könyv ihlető forrása – az álcázás, a Janus-arcúság és a számítás főpapnője volt. Mesterien használt (fel), manipulált, hasznosított bárkit, mindig a megfelelő pillanatban; ebben állt a zsenije. Vaughan bár vacakul megírt, gyatrán szerkesztett kötete meggyőzően igazolja: Chanel élete egyetlen stratégiai játék. Hálózatépítés; network. Azaz, minden, általa tárgynak és eszköznek tekintett embertől egy előre kifundált célig vezetett az útja. Az őt évekig kitartó Étienne Balsan hajdani lovas tiszt, textilgyárörököstől Arthur Capelig. Az impresszionisták múzsája, Misia Serttől a Szergej Gyagilev-féle orosz balettig, amely pionírtársulat két darabjának (Le train bleu, Apolló) volt a jelmeztervezője. A nemzetközi művészeti elit tagjaként a Raszputyin meggyilkolásában bűnrészes Dmitrij Pavlovics nagyhercegtől jutott el a világ első mesterséges parfümjét, az 1921. május 5-én bemutatott Chanel No. 5-öt megalkotó Ernest Beux vegyész-parfümgyártóig. A brit királyi családhoz erősen kötődő Vera Bate-től az angol arisztokráciáig, így majdani szeretője, az Egyesült Királyság leggazdagabb földesura, Westminster hercege, Hugh Grosvenorig („Bendor”), valamint Winston Churchillig. (Emlékeztetőül: Chanel Abwehr-fedőneve Westminster.) Chanel unokahúga és egyes életrajzírók szilárdan, noha bizonyíték nélkül állítják: Churchill utasította 1944 augusztusában De Gaulle ideiglenes kormányának brit követét, hogy védje meg a belső ellenállás nácitlanító bizottsága által letartóztatott, kollaborációval vádolt Chanelt. Akit majd 1946 májusában bíróság elé állítanak – kollaboráció és kémkedés miatt. Következmény: a mind a vérpadig hazudni-tagadni kész divatházalapító sértetten svájci emigrációba vonult, 1945-től 1954-ig.

Chanel irtózott a valóságtól. 1935-ben bevackolt a korszakos Rue Cambon 31. szám alatti butik-luxuslakásától egy saroknyira lévő, svájci menedzsmentű Ritz Szállóba. Ahol is 1941-től az 1944. júliusi kiköltözéséig a párizsi német főparancsnokság engedélyével vészelte át a háborút, bukolikus együttlétben Göringgel, Ribbentroppal, Albert Speerrel, és egy lakosztályban Dincklagéval. Túl a komfortérzetén: a csillogó felszínt teremtő, látszatvilágban élő, tanulatlan, dicsvágyó paraszti ivadék minden cselekedetének mozgatórugója az volt, hogy a kiválasztottak közé tartozzon. Ezért működött együtt az Abwehrrel – amellett, hogy így szabadította ki az unokaöccsét a német hadifogságból. Továbbá, mert a konok fejébe vette: a zsidóvagyonok lefoglalásában kulcsszerepet játszó, az Entjudungot (zsidótlanítást) végző párizsi iroda vezetője, dr. Kurt Blanke jogász segítségével árjásítja az 1924-ben a Wertheimer fivérek többségi tulajdonába került, a Chanel No. 5-öt gyártó parfümcégét. Kudarcosan. Sőt a kalmárszellemű, de csapnivaló üzletasszony Chanelt a New Yorkban élő és székelő Wertheimer testvérek mentették meg a csődtől; 1954-ben övék lett a divatcég, a kereskedelmi ingatlanok, és a Chanel nevét viselő összes tulajdon. Mindennek dacára, az akciófilmekbe illő parfümcsatát is elvesztő Chanel vagyona a halálakor tízmillió dollárt ért.

A skizoid és szélsőséges, biszexuális és homofób, örömhajszoló és munkaalkoholista, pöfeteg antiszemita Coco Chanel a nemes külcsínt, a l’art pour l’art esztétizálást ötvözte a belső romlottsággal. A Szent Szív Rend apácáinak hajdani neveltje korán rájött: abban az alakoskodásra felesküdött, egoista-hedonista rezervátumban, ahová oly elszántan furakodik, nem lehet szívvel élni. Magáról énekelt tehát, mikor egyik kedvenc slágerét, a My Womant dúdolta: „A kedvesemnek kőszíve van (…), nem emberi, de ő az enyém”. A fenséges stílus és az akarnok gátlástalanság démoni képviselője, a moral insanity azonban senkié sem volt, lett: sem a németeké, sem a brit arisztokráciáé, sem a franciáké, sem egyetlen nőé vagy férfié. A hivatásos csábítóként kizárólag a divatházával egybeforró Chanel ugyanis az önimádat szimbóluma, aki tökélyre vitte, luxusminőségre fejlesztette a nárcisztikum kultúráját. Coco Chanel, akiről az érte esztelenül rajongó barátja, Sir Churchill úgy írt a feleségének 1928-ban, hogy „egy férfi és egy birodalom irányítására is alkalmas”, hitt is az általa támogatott fasiszta rendszerben, eszmében. Mindez abból a jellemből fakadt, amelyet imígyen summázott: „Az élet harcról és zűrzavarról szól; ez a gondolat engem felvillanyoz és kielégíti mélységes igényemet a rombolásra”. Tekintettel e destruktív vallomásra: megnyugtató, hogy ritkán igazgat, kivált pusztít el birodalmakat egy kéjnőből lett szabó.

Hal Vaughan: Egy ágyban az ellenséggel.

Coco Chanel titkos háborúja.

Európa Könyvkiadó, 2013. 299 oldal, 3900 forint

A kéjnőből lett szabó