Kevés film nem hullik ki az idő rostáján
− Az első kameráját megismerné?
− Olyannyira megismerem, hogy mikor a fiam húszéves lett, elhatároztam, hogy megajándékozom őt egy kamerával. Addigra felszámolták a Híradó- és Dokumentumfilm Gyárat, a helyén Mávaut-pályaudvar épült. Az öreg eszközöket meg elvitték egy raktárba. Mikor bementem oda, az igazi időutazás volt. Századfordulós filmkészítési eszközök, vetítőgépek halomra hányva. Kerestem egyet, és rendbe hoztam otthon, a dobozának az oldalzsebében pedig megtaláltam egy operatőrnek a nevét, Hoffmann Vladimirét. Ő volt az, akinek életemben először kezelhettem a kameráját. Véletlenül ezt fogtam meg a raktárban, és ezt kapta meg a fiam örökül, akire amúgy nagyon büszke vagyok. Ő is operatőr, még Neil Jordan is elégedett volt vele a tavaly nyári Borgiák-filmben.
− Sokszor kértek lehetetlent öntől a színészek?
Azt mindenki kéri, hogy fiatalnak nézzen ki, és vékonyabbnak. Senki nem akar olyan lenni, amilyen. Negyven év után nemrég először láttam a Fotográfia című filmet, amely arról szólt, hogy az emberek önképe messze távol esik attól, amilyenek ők valójában. Meg persze annyiféleképpen tudja az ember ugyanazt az arcot látni. Meglátok egy nőt olyannak, amilyen. Mondjuk beleszeretek, és akkor elkezd átváltozni ez az arc, elkezd szebb és finomabb lenni. Aztán az ember talál róla egy fotográfiát, és akkor összecsúszik az objektivitás meg a szubjektivitás. Bonyolult dolog ez. Hogy egy konkrét példát mondjak: forgattam a Family Pictures című filmet Anjelica Houstonnal a főszerepben. Ő egy rendkívüli teremtés, de nem az a klasszikus szépség. A történet elején húszéves lányt játszott, a végén pedig ötvenévest. Amikor ezt a mozit forgattuk, negyvenéves lehetett. Valahogy öszsze kellett hozni, hogy hihető legyen az ő húszéves lénye is. Ez nem volt egyszerű feladat. Amikor elkezdtem amerikai filmekben dolgozni, gyorsan rájöttem, hogy az attitűdömet meg kell változtatnom. Mert nagy pofájú sztár voltam a magyar filmben, mindenbe beleszóltam. Ez bizonyos fokig természetesnek is tűnt, mert így neveltek minket. Úgy mondták, ez a dramaturg típusú operatőr, aki konzultál a rendezővel, megbeszéli a beállítást. Még abba is beleszóltam, ki legyen a színész, vagy épp hogyan játsszon. És nem egy rendező rá is szorult erre a tanácsra. Az amerikai film viszont kifejezetten technikus operatőrt kíván. Olyat, aki bevilágítja a szettet, és végrehajtja a rendező utasításait.
− Nem volt fájdalmas a váltás?
− Dehogynem, és nem is hagytam annyiban. Mert mindig elvitt az igazi énem, és egy ponton elkezdtem finoman ötletelni, kizárólag a rendező fülébe súgva. Sokszor visszautasítottak, de aztán eljött az áttörés. Egy-két év múlva, már tudva, hogy ilyen vagyok, elkezdtek olyan produkciók alkalmazni, amelyekben ez senkit sem bántott. Ambicionálták, hogy európai szellem szivároghasson a filmjükbe, reménykedtek, hogy ez esetleg felfrissíti a látásmódjukat... Egyébként azt tapasztaltam, kevés film nem hullik ki az idő rostáján. Csináltam száz-száztíz filmet, és ha bőkezű vagyok, felsorolnék belőle tízet, amelyet igazán érdemes volt. A Fotográfia és a Régi idők focija mindenféleképpen köztük van. Olyan jó érezni, hogy valami pici nyomot hagytam a kultúra horizontján, amelyet nem lehet lesöpörni. Nemrég, egy kerek születésnapomon, a közszolgálati televízió megtisztelt azzal, hogy levetítette néhány filmemet. Többek között A remény útját, amelyért 1991-ben Oscar-díjat kaptunk. Meglepően aktuális ma is.
− Látom, iPhone-ja van. Használja a kamerafunkcióját az utcán vagy valamilyen eseményen, mondjuk tüntetésen?
− „Tüntin” nem szoktam, de a szemem elé kerülő és megismételhetetlen dolgokat megpróbálom rögzíteni. Nem mindig esztétikumot ábrázolnak ezek a képek. Hol embereket, arcokat, hol helyzeteket. Hol olyasmit, ami halálosan felbosszant. Például múltkor nem bírtam elmenni a járdán, mert egy autó keresztben állt. Akkor lefényképeztem, és felraktam a Facebookra. Ez konfliktusba is torkollott, mert az autó angol gazdája látta, hogy fényképezem, és elkezdődött közöttünk egy disputa, amely heves veszekedésbe torkollott. Majdnem tettlegességig fajult. De megérte, mert a Facebookon sok elítélő komment született.
− A Facebookon gyűjtöttek adományokat Csillag Ádám alternatív Pulitzer-díjára is, amelyet ön adott át azzal a felkiáltással: Hajrá, Csillag, hajrá, Ádám, legyél púp a rendszer hátán. Miért gondolja, hogy Csillag púp lenne?
− Olyan dolgokat dokumentál, amelyek kényelmetlenséget okoznak bizonyos embereknek. Igazából nincs hasonló rögzítése a mindennapjainknak, olyan, amilyet Ádám csinál. Nem is tudjuk, ez milyen fontos lesz a „holnapnak”. A történelmet könnyű úgy fazonírozni, ahogy azt a regnáló rendszer éppen akarja. De ezeket a rögzített képeket, arcokat, hangokat, helyzeteket nehéz máshogy értelmezni. Ezért becsülöm roppantul, amit csinál, és támogatom is, amivel tudom.
− Érezte valaha, hogy ön is púp lenne a rendszer hátán?
− Idáig nem éreztem. Ha nem kaptam volna lehetőséget arra, hogy rendezzek, vagy operatőr lehessek, gyaníthattam volna, hogy a személyem valamilyen szempontból nem tetszik ennek a rendszernek.
− De kap?
− Elmondom, mivel töltöttem az időmet az elmúlt két esztendőben. Több filmtervem is volt. Kollégáimmal elkezdtünk gondolkodni egy Hunyadi-tévésorozaton, abból kiindulva, hogy a magyar történelem megkérdőjelezhetetlenül fényes, talán legszebb korszaka köthető a dinasztiához. Azzal töltöttünk erős másfél évet, hogy ezt az ötletet körbehordozzuk a magyar televízióban és a kultúráért felelős személyeknél. Másfél évig etettek minket, mindenki szerette ezt az ötletet, és azt mondta, szegényebb lenne a magyar kultúra nélküle. De amint a tévé vezetésének két forint ötvenet kellett volna adnia a forgatókönyv írásához, lelohadt a nagy lelkesedés. Volt egy olyan másodkézből kapott információ, hogy azt szeretnék, ez a sorozat hasonlítson A Tenkes kapitányára. Akkor úgy éreztük, ezt az ügyet lezárhatjuk magunkban. És egyik vezető sem hullatott könnyeket emiatt. Közben az RTL Klubon megy egy török sorozat, amely a saját szemszögükből dolgozza fel ugyanezt az időszakot. A különbség az, hogy ebben a törököknek kell drukkolni. Aztán volt egy a játékfilmötletem, a forgatókönyvet beadtam a nemzeti filmalaphoz. Ők pedig támogatták az úgynevezett forgatókönyv-fejlesztést, és egy kis pénzt is kaptam rá. Ez a fejlesztés eltartott kilenc hónapig. Valóban sokkal jobb lett. El is fogadták, nagyon örültem neki, majd pályáztunk a következő lépésre: a gyártási előkészítésre kértünk pénzt. Ezt azonban már elutasította Andy Vajna és csapata. Elfogadtak egy forgatókönyvet, amelyet közel egy évig fejlesztettünk, a további lépéseket viszont már nem támogatták. Ezt tudomásul vettem. Bár saját forgatókönyvemről beszélünk, tudom, hogy szép filmet lehetett volna belőle csinálni.
− Ez is olyan valós társadalmi kérdéseket feszegetne, mint a Nincs kegyelem, amelyben egy roma férfit ártatlanul ítélnek el gyilkosság vádjával, majd mikor kiengedik, öngyilkos lesz?
− Bármelyik történetre rákérdezne, amely a fejemben van, mindegyikben ott van a hátrányos helyzet. Az Alibaba egy török apától és magyar anyától született gyerek sztorija, akinek élnek a szülei, mégis elveszítette őket. A gyerek intézetbe kerül, nincs családja, és ő ebbe nem nyugszik bele. Elhatározza, hogy visszaszerzi a szüleit. A kálváriájáról szólt volna a film.
− És mi lesz vele, kidobja?
− Készítettem neki egy Facebook-oldalt, feltettem, és azt szeretném, ha minél többen elolvasnák. Hátha kapok olyan véleményeket, amelyek megerősítenek abban, hogy ez egy szép történet, vagy épp meggyőznek arról, hogy ebből nem kell mozit csinálni.
− Most, hogy munka nélkül maradt, mivel tölti a napjait? Csak facebookozik?
− Csomagolok. Elmegyek.
− Komolyan?
− Igen, a múlt héten felhívott egy grúz rendező, és megkért, fotografáljam a játékfilmjét, amely Grúziában játszódik, francia–cseh–német–grúz koprodukció.
− Mostanában nem ilyen típusú híreket szoktak bejelenteni azzal, hogy csomagolnak.
− Nézze, ezek a gyönyörű pillanatai a szakmának, hogy mikor az ember úgy érzi, összedőlt a világ, nincs mit tenni, leírták,megcsörren a telefon, hogy dolgoznának vele. Igent mondtam anélkül, hogy bármit tudtam volna róla. Mindig azon az állásponton voltam: kétes kimenetelű dolgot is jobb csinálni, mint semmit. Ráadásul még nem jártam Grúziában. Egészen cserkészkörülmények között fogunk élni, a környéken nincs szálloda, egy grúz családnál szállásolnak el.
− A telefonhívás előtt rosszul érezte magát a bőrében?
− Ha reménytelenül nincs munka, az nem jó érzés. Mindig nyugtatgatom magam: mi az ördögöt akarok én már jócskán hetven felett? Tudom, van bennem még valami, amit nem mutattam meg. És akármilyen furcsán hangzik is, bizonyos dolgokra most vagyok a legalkalmasabb. Például az Alibaba című történetre, amelyre nem kaptam pénzt: most lettem volna készen rá, hogy jól megcsináljam.
− Megbántotta, hogy nem forgathatja le?
− A megbántás nem jó szó. Dühös vagyok.
