A szombathelyi fiatalemberrel a PTE állásbörzéjén beszélgettem. Dávid három barátjával jött el a rendezvényre, s a társaság minden tagja hasonló jövőt tervezett magának. Vagyis: amint kezükben lesz a diploma, nekivágnak a világnak. Egyelőre azonban biztosak abban, hogy később hazatérnek Magyarországra. Amikor ideértünk, megjegyeztem:

Állásbörze diplomásoknak, a Lajtától keletre

– Miért gondolják, hogy visszajönnek?

– Ez a szándékunk – felelte Dávid.

– El tudja képzelni, hogy kint él tíz évig, felépít egy karriert, minden ismerőse, barátja odaköti, talán szerelme is, kint lesz biztos megélhetése, maga mégis fogja magát és hazajön?

A végzős közgazdász rövid meditálás után elmosolyodott:

– Jogos a felvetés. Ennek ellenére most úgy érzem, hogy hazajövök majd.

– De mi ennek a realitása? – fűztem tovább a szót.

– Semmi, a világon semmi – ismerte el Dávid, aztán ment, hogy megismerje a börze kínálatát.

A pécsi egyetem 2005 óta minden évben tart állásbörzét. A rendezvény fő célja, hogy a hallgatók és a frissen végzettek találkozzanak a munkaadókkal, és tájékozódjanak elhelyezkedési esélyeikről. A börzén előadásokat tartanak a diákoknak, s ezeken – többek között – szó kerül arról, hogyan kell okosan megpályázni egy állást, mi szerepeljen egy életrajzban, miképp ildomos viselkedni az állásinterjún, na és miképp kell egy elutasított, esetleg válaszra sem méltatott pályázat kudarcát feldolgozni. Minden évben ezer körül van az érdeklődők száma, és minden évben központi téma az egymással beszélgető fia talok között, hogy ki készül külföldre.

Így volt ez idén is. A börzén megszólítottam több tucat fiatalt, a kérdezettek túlnyomó többsége szívesen vállalna munkát külföldön. Az előadók erről nem is próbálják lebeszélni a fiatalokat, arról már igen, hogy diplomásként beérjék szak-, segéd- vagy betanított munkával. Mert ha ezt megteszik, akkor nagyon gyorsan távol kerülnek a szakmájuktól, s könnyen feleslegessé válhat minden eddigi erőfeszítésük. Inkább arról próbálják meggyőzni a hallgatóságot, hogy az átmeneti nehézségek hatására ne adják fel, tanuljanak tovább, de okulva abból, hogy az első diplomával nem mentek sokra, immár eladhatóbb tudás megszerzésére fordítsák energiájukat. Nem mindenki teheti meg ezt. Főleg azok nem, akik már évekkel korábban diplomáztak, családról kell gondoskodniuk, és egyre kevésbé számíthatnak idősödő szüleik anyagi támogatásra. A börzére mindig szép számban eljönnek a volt diákok is.

A 2003-ban környezetmérnök diplomát szerző Zsibrik-Kiss Réka is közéjük tartozott. A 31 esztendős asszony sosem talált állást a szakmájában, ezért évekig egy cég vevőszolgálatán dolgozott. Tavaly nyáron elbocsátották, s a munkaügyi központ megfinanszírozott számára egy pénzügyi ismereteket adó kurzust, ahol hamarosan végez. Az egyik Pécs melletti faluban élő asszonyt, a tanfolyam előtt a munkaügyi központban arról tájékoztatták, hogy új végzettségével könnyebben jut munkához. Amint Réka szavaiból kivettem, ő alig hisz ebben.

– Őszig keresek munkát, s ha addig nem találok, akkor elutazom Belgiumba

– mondta eltökélten. – Ott van ismeretségem. A diplomámmal Belgiumban sincs esélyem elhelyezkedni. Marad a vendéglátás vagy kereskedelem.

– Mit szólnak ehhez a szülei és mit szól a férje?

– A szüleim szomorúak lesznek, de megértenek. A férjem is. Ő bőrdíszműves, de régóta nem a szakmájában dolgozik. Most kézbesítő. Ha Belgiumban boldogulok, ő is utánam jön.

– Meddig maradnának?

– Nem tudom. Talán örökre. Réka azért is gondolkodik a külföldi munkavállaláson, mert ő és párja 4-5 év múlva már gyereket szeretne, s mire utódaik megszületnek, meg akarják teremteni az anyagi biztonságot a kicsiknek. Itthon erre nem látnak esélyt.

A Rékával egykorú Kupi Erika is Pécsett tanult, ám tanári és szociálpedagógus diplomájával hosszú évekig nem tudott elhelyezkedni. Akkoriban eszperantó-oktatásból jutott pénzhez a kaposvári asszony, aztán négy éve egy idegenforgalmi információs irodánál talált állást. Megél, de egyre többször arra gondol, meg kellene próbálnia külföldön. Diákként nyaranta Dél-Tirolban dolgozott, pincér volt.

– Ha kimegyek, nem pincér állást keresek – tette hozzá gyorsan –, szociálpedagógusként akarok dolgozni, azt mondják, jól el lehet helyezkedni ezzel a végzettséggel.

– Mi kell ahhoz, hogy elinduljon?

– Hogy itthon ne legyen jövőképem.

– Most van?

– Hm... Most még azt remélem, hogy igen.

Bizonytalan válaszát hallva tovább faggattam:

– Ha gyermeke lenne, és a párja is hasonlóan keresne, mint ön, a jövedelmük biztosítaná a nyugodt megélhetést?

– Nem élnénk meg, úgyhogy akkor biztosan elmennénk.

Azok, akik 5–10 éve diplomáztak, az előbb idézett két asszonyhoz hasonlóan gyakran attól teszik függővé, nekivágnak-e a világnak, hogy mikor lehetetlenülnek el teljesen, vagy mikorra tervezik a családalapítást. Úgy tűnik, ha egy felelősséggel gondolkodó diplomás a harmincat elhagyva nem teremtette meg a hazai fizetésből a családalapítás pénzügyi feltételeit, akkor elképzelhetetlennek tartja, hogy később ez bekövetkezik. Ezért sokaknak a családalapítás édes kényszere adja meg az utolsó lökést a külföldi munkavállaláshoz.

A diploma előtt állók – a jelek szerint – közel sem annyira türelmesek, mint a tíz évvel idősebb nemzedék, s nem hajlandók éveket várni egy jobb állásra. Ebben nyilván szerepet játszik, hogy ők már uniós polgárként lettek tizenévesek, s úgy szocializálódtak, hogy semmi sem gátolja a munkavállalásukat Európában. De – mint szavaikból kihallható – legalább ennyire befolyásolja külhoni terveiket az, hogy nem bíznak a hazai gazdaság fellendülésében. A kérdezettek többsége azt állította, hogy nem politizál, vagy ha igen, akkor legfeljebb azzal, hogy elmegy.

A válaszaihoz csak keresztnevét adó Gergely két hónap múlva végez a pécsi egyetem informatikus szakán, s eldöntötte, hogy maximum az év végéig keres állást itthon. De azért már addig is érdeklődik –a börzén is azt tette – a külföldi munkák iránt, és ha talál, azonnal indul. Vele menne párja is, pedig ő még csak most érettségizik. Gergely anyja adminisztratív munkát végez, apja víz- és gázszerelő, mindketten biztatják, hogy menjen, merthogy itt egyre nehezebb lesz. A visszajön-e kérdésre a leendő informatikus vállat von:

– Attól függ, változnak-e az itthoni viszonyok.

– Bízik benne?

– Cseppet sem. Balatoni Dániel márciusban fejezte be a közgazdász szakot, s az elmúlt hónapban több hazai céghez is benyújtott álláspályázatot. Ő úgy látja, hogy szakmájával jól el lehet helyezkedni nálunk, főleg Budapesten, bátyja is ott dolgozik, gazdaságkutatóként. Mindamellett Dániel eldöntötte, hogy, ha szeptemberig nem talál megfelelő munkát, elhagyja Magyarországot.

– Fontos a haza, a szülők, a barátok, a nyelv, de a legfontosabb, hogy legyen biztos megélhetésem – érvelt a 24 esztendős közgazdász. – Ahhoz, hogy most nyugodtan éljek itthon, legalább havi 200 ezer nettó kell. Ha ezt nem kapom meg, elmegyek.

A pénzügyi-számviteli szakon júniusban diplomázó Cser Tamás pszichológusnak készülő barátnőjével kereste fel a börzét. A két pécsi fiatal a szakmájukba vágó külföldi munkák után tudakozódott, de azért érdeklődtek a hazai kínálat iránt is. Tamás egyik bátyja két mérnöki diplomával nem talált a végzettségének megfelelő állást se Pécsen, se másutt, most egy pesti boltban eladó, másik bátyja közgazdász, ő fél éve Frankfurtban dolgozik. A két testvér sorsa is elgondolkodtató az öcs számára. Amikor Cser Tamást arról kérdeztem, hogy diplomaosztás után meddig ad „türelmet” a hazai munkaadóknak, röviden felelt:

– Két-három hónapig, aztán irány külföld.

Fél éve végzős kaposvári, nagykanizsai és pécsi gimnazistákat faggattam arról, hogy miképp gondolkoznak a külhoni munkavállalásról. Az idegen nyelveket jól beszélő fiatalok többsége – iskolától függően 50–90 százaléka – azt nyilatkozta, hogy diplomázik, aztán azonnal elmegy dolgozni külföldre. A gimnazisták terveit – akárcsak a diploma előtt állókét – banális okok ösztönzik, vagyis az, hogy az unió fejlettebb államaiban több és jobban fizetett munkát kínálnak a fiataloknak. A gimnazisták időnként érzelmi alapú motívumokkal indokolták elhatározásukat. Volt, akire a nálunk tanuló külföldi diákok elbeszélései hatottak, s volt, aki szüleivel évekig külföldön élt, és megfogta őt a kinti nívó és elegáns nyugalom. Többen azért menekülnének külföldre, mert nem akarják lemásolni szüleik példáját: jelesül a munkanélküliséget, a nincstelenséget vagy azt, hogy a szülők a szakmájukat feladva, napi 12–14 órát „gályázva” tudtak elegendő pénzt keresni, s közben nem maradt idejük szeretteikre.

A pécsi állásbörzére érkező egyetemisták már nem hivatkoztak efféle, szívhez szóló előzményekre, az ő külföldi orientációjuk mintha tisztán arra a kalkulációra épülne, hogy: oda kell menni, ahol jobb az élet. A 20 éves Sárai Luca közelítette meg talán a legpraktikusabban ezt a kérdést. A dunaújvárosi lány úgy tekint az unióra, mint a saját országára. Amiképp egy igyekvő szabolcsi vagy borsodi melós Pesten vagy Nyugat-Dunántúlon keres állást, ő a pécsi jogi karra járva Brüsszelbe akar eljutni. Tudatosan erre készült már 14 évesen: azért ment a kecskeméti Katona József Gimnáziumba, mert ott magas fokon oktatnak angolt és franciát, s azért választotta az egyetemen a nemzetközi és az uniós jogot, hogy eljusson az unió központjába.

– Természetesen hazajárok majd –mondta Sárai Luca –, de nem fogok itthon élni. Ott kell élni, ahol az embernek jobbak a lehetőségei.

– A párja erről hogyan gondolkodik? –kérdeztem búcsúzóul.

– Ő mérnök, és nem akar külföldre menni. Egyelőre.