A krízis valódi következményei – nem csak az idő rövidsége miatt, hanem mert korántsem világméretű – egyelőre felmérhetetlenek,mint ahogyan ennek következtében az is: csupán a kapitalizmus ciklikus öntisztulásáról van szó, vagy mélyebb ellentmondásainak felbukkanásáról. Ami biztosnak látszik: a sajátos, sokszínű nemzeti kapitalizmusait a még fejletlen uniós egységbe fogott Európában a válság nem kezdőpontja, hanem átmeneti állomása egy még jó ideig lezáratlan folyamatnak, amelyet a felszínen a gazdasági és politikai populizmus újjáéledése, a képviseleti demokrácia tagadása jellemez.

Nem véletlen, hogy az unió fél a virágzó ázsiai kapitalista modellre tekintő etatista „magyar példa” tömegvonzásától. A földrészen erős, sokszor bázisdemokrata tömegmozgalmak adnak hangot a globalizáció-, multi- és bankellenességnek, s ezzel szemben a termelő gazdaság, a reálszféra romantikus fetisizálásának, a korporatív, etatista gazdaságfilozófiának. A legutóbbi választásokon 25,5 százalékot elért, Beppe Grillo humorista vezette 5 Csillag Mozgalom az olasz parlament elfoglalására készül, mert szerinte a parlamenti munkát csak megbénítják a pártok, s a 11,5 százalékos népszerűségi mutatóval Görögország harmadik pártjává előlépett neonáci párt, az Arany Hajnal nemzetközi kampányt indít. Ez a politika habja, ami csak jelzi: alighanem gyógyíthatatlanul megbomlott a második világháború után – amerikai kormánypénzből, a fasizmus, a nemzetiszocializmus újjáéledésétől, a szovjet kommunizmustól való félelemben – született európai jóléti állam egyensúlya. Megbomlott az a közmegegyezés, amely a társadalmi béke és a megosztott jólét érdekében jött létre az európai tömegdemokrácia mind testesebb középosztálya, a tőke és a polgári-liberális parlamentáris demokrácia mint politikai keret között, s amelynek legfőbb sikere az egységesülő Európa lett, amely most szintén veszélybe került.

A háború utáni nagy nyugat-európai kiegyezés sikeresen működött 1989–91-ig, amikor is az önmagát megújítani képtelen szovjet birodalom végleg eltűnt a süllyesztőben. A fasiszta-nemzetiszocialista berendezkedések 1945-ös bukása után csaknem ötven évvel kimúlt a kapitalizmus, a polgári demokrácia ellen indított két nagy XX. századi forradalom második szereplője, a szovjet bolsevik is, amely hosszú agóniáját a liberális demokráciákkal a nácizmus ellen kötött „természetellenes” szövetségének köszönhette. Azzal, hogy 1989–91-ben a „történelem kereke” nemhogy megállt volna, hanem egyenesen visszafelé kezdett el forogni, alapjaiban kérdőjeleződött meg a XIX–XX. századi forradalmi messianizmus létjogosultsága. Az idő megcáfolta azt a tudományosan megalapozottnak gondolt, de alapjaiban a felvilágosodás észuralmának megfelelő meggyőződést, hogy a történelemnek valamiféle átfogó értelme, logikus mozgásiránya van.

Felbomlott az időbe vetett bizalom, amely azt sugallta, hogy a kapitalista berendezkedést törvényszerűen követi majd egy újabb fejlődési fok, amely majd felszámolja a tőkés berendezkedést és a helyébe egy valóban egalitárius társadalmat szervez. 1945 után, illetve az 1990-es évek elején az érintett társadalmak visszatértek a kapitalistapolgári demokratikus berendezkedéshez. Francois Furet francia történész a szovjet forradalom bukásáról írja: „Ha a kapitalizmus lett a szocializmus jövője, ha a polgári világ követi a »proletárforradalom« világát, mivé lesz az időbe vetett bizalom? A kánoni prioritások megfordulásával megbomlott a korszakokat a haladás útján sorakoztató egymásutániság… a történelem istensége… megingott talapzatán.” Végleg ideológiáinak korszaka, bebizonyosodott, hogy a történelemnek nincs vezérlő elve, belső logikája, ami viszont elbizonytalanította a polgárt abban is, hogy egy szép napon túlléphet a kapitalizmus horizontján. Ellenkezőleg: éppenséggel visszazuhant a polgári demokrácia legalapvetőbb ellentmondásainak mélyére, amelyet elfeledett az európai jóléti állam kényes egyensúlya.

Az elbizonytalanodás érzete azonban még váratott magára. A polgári tömegtársadalom először eufóriába esett, ami nagyjából húsz évig, a kelet-európai rendszerváltásoktól, a Szovjetunió szétbomlásától a 2008-as válságig tartott, bár 2001-ben erősen megtörte az Amerika elleni, majd a madridi, londoni – kívülről érkezett – terrortámadás. Az elbizakodott eufória oka az volt, hogy a Nyugat megszabadult a konkrét megsemmisüléssel fenyegető, nyomasztó kétpólusú világtól, „a történelem”, lám, győztest hirdetett. Rózsaszínbe borult a horizont: ez a győztes képes egyedül a közjó érdekében egységet teremteni a tőke és a polgár individualizmusa és a közösségi érdekek között, zavartalan az út a jóléti társadalom növekedése és terjeszkedése előtt.

A mélyben azonban már kezdett csomósodni a globális mértékkel mérő, új hárompólusú gazdasági világ, amelyben a szabadpiaci Egyesült Államok és az autoriter Ázsia mögött versenyképességben a jóléti Európa mindinkább elmaradt. Ez az elmaradás két évtizedig csaknem teljesen látens volt, eltakarták a politika és a fejlődés illúziói. Hirtelen bővült a NATO, az Európai Unió, a közösség gyarapodását pedig meglökte az újonnan csatlakozó országok olcsó munkaereje és fogyasztásra éhes, addig szegényes piaca, miközben a 2008-as válságig rejtve maradhatott az európai periféria életképtelensége is, volt pénz az életben tartó infúzióra. A 2008-as válság után azonban pillanatok alatt kiderült, hogy a valóságos veszély belülről támad. S míg az amerikai pénzügyi-reálgazdasági gondok a szabadpiaci elveket sértő etatista eszközökkel alighanem kezelhetőek, európai következményei nem.

Fény derült az unió intézményi tehetetlenségére, arra, hogy mennyire labilis és elégtelen az európai gazdasági-politikai és főként gondolati-kulturális egység, milyen hirtelen tör ismét felszínre a megosztó nacionalizmusba hajló politikai nemzetállami gondolkodás, amikor a globalizált világ „birodalmi” lépéseket követelne meg. Hirtelen mind többen kezdtek beszélni a liberális parlamentarizmus válságáról, a Nyugat végleges leáldozásáról, hiszen azt látni: a gazdaság megbillenését képtelen kezelni a liberális parlamentarizmus. Megújítható vagy kidobandó-e hát az európai jóléti állam, s ha az utóbbi, úgy mit állítsunk a helyére, mint olyan berendezkedést, amely ismét egyensúlyt, megfelelő keretet teremt nemcsak a tőke gyarapodásának – a technikai innovációnak, a világgazdasági versenyképesség helyreállításának –, hanem a polgári individualizmus és a közösség harmóniájának is.

Az amerikai válasz – amely a szabadpiaci kapitalizmus és az etatizmus mikéntje között őrlődik – egyszerű indigózása használhatatlan. Szemben az Egyesült Államokkal a jóléti államok Európájában ugyanis – Francis Fukuyama szavaival – nem az esélyek, hanem a kimenetelek egyenlőségét figyeli a polgár. Nem egyenlő egyéni esélyeket vár (az ennek meglétébe vetett hit ingott meg a Lehman-csőd után az Atlanti-túlparton), hanem erős állami közszolgáltatásokat, s ha ezek a megszorításokkal (amit az unió gyógyszernek választott) veszélybe kerülnek, úgy az emberek úgy gondolják: a jóléti állam, a parlamentarizmus diszfunkcionális. Nem látják többé értelmét és hasznát a párt-érdekképviseletnek, elégedetlenségükben megtagadják őket, utcára vonulnak, a szélsőségesebbek az unióellenes, nacionalista populista-demagóg erőkhöz csatlakoznak, hogy az áhított új rendet elérjék, puhább esetben pedig párttagadó civil szervezeteket alakítanak. Ugyanakkor látni a bázisdemokrácia alapvető gyengéit. Látni, hogy a nagy felbuzdulás után hogyan veszítette el lassan az erejét a parttalan „Foglaljuk el a Wall Streetet!” és a hozzá hasonló megannyi mozgalom a belső szervezetlenség, a koordinálótestület hiánya miatt: a hatalommal való szembeszálláshoz stratégia kell, ami viszont a központosításnak kedvez. Mert: mit teszünk az után, ha elfoglaltuk?

Ha a kapitalista társadalom optimális működéséhez a közösség és az egyéni autonómia összhangjára van szükség, olyan összhangra, amely közösségi kordában tartja az egyén túlburjánzó egoizmusát, s ha igaz, hogy ez az összhang Európában valóságosan is megbomlott, úgy nem folyik más, mint egy újfajta összhang keresése. A politikai fejlődés a modernizáció szempontjaitól független jelenség – mondja Fukuyama. És, mert a tőke sokféle politikai keretben virulens modernizáló lehet, autoriter társadalmakat is lehet egy határig – felülről – modernizálni. Ígéreteikkel nem véletlenül keltenek rokonszenvet maguk iránt az új autoriter-etatista próbálkozások, amelyek az európai hagyományoktól teljesen eltérő politikai berendezkedéseket tekintenek mintának. A politikai intézményrendszer alkalmazkodásának kudarca viszont akár politikai hanyatláshoz is vezethet.

Nem véletlen, hogy az újetatista megoldások ellenszenvet váltanak ki az unió magországainak demokratikus gondolkodóiban. Akik szerint Európa önmaga halálos ítéletét írná alá, ha intézményrendszerének (irányítási mechanizmusának, a politikai nemzetállamok liberális parlamenti demokráciájának) átszervezése helyett hagyná, hogy megerősödjenek az auto riter törekvések. Mert ezzel végleg megtörne az európai kapitalizmus és politikai keretének egysége, s egyben realitássá válna az ellenséges érdekcsoportokra bomló politikai nemzetállamok restaurálása, ami végleg lehetetlenné tenné, hogy Európa a felvilágosodás ötszáz éve után elvesztett világvezető szerepe helyett legalább egyenrangú partnerként léphessen fel a világpiacon és a világpolitikában.

A politikai tűnődők nagy része ezért tartja járhatatlannak a tekintélyelvű állam eszmény restaurálását, amely amúgy a XVIII. században – a monarchizmus idején – centralizált államszervezetével elengedhetetlen feltétele volt a politikai nemzetállamok kialakulásának. Ám a XIX. századból visszatekintve már Tocqueville is az önkényuralmat tekintette a fő veszélynek. Egyértelműen ártalmasnak ítélte, hogy a XVIII. századi felvilágosult abszolutizmus, XIV. Lajos monarchiája felszámolta a helyi autonómiákat, megszüntette azokat a horizontális kapcsolatrendszereket, amelyek lehetővé tették, hogy az alacsonyabb rendű alattvalók részt vegyenek a közügyekben. Azaz: kiveszett a társadalomból az önigazgatás képessége.

Ám ha már egyszer, ha nem is régvolt helyére, de visszaleng a „történelem demokratikus ingája”, nem lehet-e, hogy a politikai nemzetállamok féktelen és határtalan központosításával szemben éppen a helyi közösségek, autonómiák erősítésére és ezek hálózatának határtalan együttműködésére volna ismét szükség? Hogy az új európai társadalmi szerződés alapjául az szolgálhatna, ha egyensúlyt teremtenénk nemcsak a tőke, a polgár és a közösség érdekeit képviselő állam között, hanem e három mellett egy feltámadó „új” szereplő, a helyi önszerveződő gazdasági és politikai autonómia között is. Nem az autoriter, korporatív állam alattvalóinak, hanem az éntudatos polgárok hálózatának társadalma volna ez, egy korlátozott hatalommal bíró, erős társadalmi ellenőrzés alatt álló, szolgáltató állammal, s a „hálózat” által ellenőrzött kapitalizmussal.

Nem új gondolat ez. Steven Johnson amerikai tudományos író egyenesen azt javasolja, hogy a társadalmat az internet mintájára szervezzék át, részvételi demokrácia bevezetésével és a pártok megszüntetésével, ami felszámolná a hierarchikus és centralizált döntéshozási mechanizmusokat. Érve erős kritikát váltott ki Jevgenyij Morozov internetguruból (is). Lehet, hogy a decentralizált döntéshozás sokkal hatékonyabb, mint a hagyományos képviseletei demokrácia, ám a horizontális közösségek magasztalásakor figyelmen kívül hagyják, hogy a társadalom jóval összetettebb annál, mintsem hogy az internetes közösségi oldalak mintája alapján meg lehetne szervezni. Az ugyanis a leegyszerűsítő megoldásokat javasló demagógoknak kedvezne, lehetővé tenné nekik, hogy a félelmek felkorbácsolásával mindenféle ügyben népszavazást kezdeményezzenek, ami az elbulvárosodást, a rágalmak és az álhírek terjedését is erősíti – figyelmeztet a Metazin.hu tudósítása szerint Morozov.

A megfigyelők tépelődhetnek nyugodtan. Nincs miért rohanni, a történelem –ha van ilyen egyáltalán, s nem csak az a történet, hogyan szervezi meg saját gazdasági és politikai életét az emberi közösség –nem rohan. Ha optimisták akarunk lenni, azt lássuk: a demokrácia előbb-utóbb újra és újra kitermeli az igazságosabb társadalmi szerveződés iránti emberi-közösségi igényt annak gyakorlatával együtt.

Kommunikáció a Wall Streettel– demonstráció2012. szeptember 17-én