A közélet konstrukciója
Ezzel az emberi tulajdonsággal, azt hiszem, mindenki tisztában van. Azzal talán kevésbé, mert nem olyan feltűnő, hogy az ember a szükségleteit is maga konstruálja. A kapitalizmus sokak szerint a szükségletek társadalmi kielégítésének eddigi leghatékonyabb eszköze, és ez részben igaz is, de elfedi azt a sokkal kétesebb teljesítményt, hogy a szükségleteket is a kapitalizmus állítja elő. Egy kedves barátom felesége és lánya nagy pakkokkal érkezett haza egy vásárlási útjukról, és arra a kérdésre, hogy a számtalan különböző tárgyat miért vették, tömören, lényegre törően azt válaszolták, azért mert lehet kapni.
Vannak alapvető biológiai szükségleteink – víz, táplálék, valamennyi tér –, de ezek nagyon szerények. A modern emberiségnek üdítőitalok százai, bormárkák tízezrei szükségesek szomjának oltásához, a sört, pálinkát és a pezsgőt meg a tejet most nem is taglalom. Amikor például az első négyütemű benzinmotoros autót Karl Friedrich Benz elkészítette Mannheimben 1886-ban, a társadalom egészen jól elvolt az új találmány nélkül is, se autósztrádák, se benzinkúthálózat, se különféle népautók, és az új találmány is elég randa csotrogánynak tűnt az előkelő négylovas hintók mellett. A szállítás, közlekedés már meglévő szükségleteit lovakkal, ökrökkel jól megoldották, ha valami csoda folytán nem született volna meg az autó, valószínűleg nem jönnek létre a milliós nagyvárosok sem, és az emberiség népességnövekedési problémáit másképpen lehetett volna megoldani.
De készen volt a találmány, és alig száz év alatt szisztematikusan felépítette a társadalom a hatékony, gyors helyváltoztatásnak, az állati erőt jóval meghaladó terhek szállításának szükségletét, amit persze az autókkal lehet kielégíteni, ma már ez alapvető szükséglet. Kialakult az autóimádat is, társadalmi presztízstárggyá vált, és hatékony reklámok magyarázzák el számunkra, hogy éppen melyik fajtája után vágyakozzunk. A társadalom nemcsak robbanómotor- és bombaszükségleteinket építi fel, hanem azt is alakítja, hogy milyen életet szeretnénk élni. Az éppen megszületett valaki, biológiai okokból leginkább családi életet szeretne élni, anyatejre és ölelő karokra vágyik, ilyen primitívek a szükségletei eleinte, azután a családja naponta gondos munkával felépíti a későbbieket.
Játékokra lesz szüksége, mert a szülők úgy gondolják, hogy a régi idők, amikor kavicsokkal, fadarabokkal játszottak a gyerekek, az nagyon elmaradott kor volt, ma a játékok fejlesztik az elmét. Például a sok száz, apró darabból építhető legócsodák, amelyek felépítése elemi konstrukciós szükséglet, és ha készen vannak, újra szét lehet szedni őket, másra alig alkalmasak, de szolgálják a folyamatos konstrukció élvezetét.
Gyerek társak nélkül, akikkel jókat lehetne játszani – tökéletes alvóbabát lehet kapni, bőrtapintású, kívánatra sír vagy beszél, és nagyon szükséges az élő testvér vagy a kutya helyett. Az iskolában azután tovább építik szükségleteinket társaink, tanáraink. Miben illik iskolába menni? Mezítláb például nem, nyáron se. Milyen felszerelés szükséges, milyen könyvekről, filmekről illik tudnunk? Bonyolult, hosszú folyamat a szükségletek kiépítése, és mire felnő az ember, már nemcsak azt tudja, hogy milyen lakásra, tárgyakra, állásra van szüksége, de azt is, hogy a társadalmi erőforrás-elosztáson munkálkodó politikai színházban milyen szereposztást szeretne.
Emlékszem, hogy gyerekkoromban, tisztes iparoscsaládomban sohasem gondolták, hogy felsőbb kategóriás szükségleteik vannak, amelyeket a társadalmi osztályok álnoksága miatt nem tudnak kielégíteni. Mindennek megvolt a maga rendje, és kialakult helye, nekünk is. Aztán a háború után persze nekem sokszor elmagyarázták az iskolában, hogy galád kizsákmányolás áldozata vagyok, nekem az a szükségletem, hogy középiskolába, egyetemre menjek, és felső határ a csillagos ég. Igyekeztem is. Ezért ma már tudom, hogy a szükségletek a társadalom konstrukciói, de ez nem jelenti azt, hogy a konstrukciók igazságosak és hogy egy-egy adott konstrukció egyben a legfőbb jó is. Itt vannak például a politikai pártok, amelyekbe – amikor éppen alakulnak – néhány ember elkezd összejárni, egyezkedni, szövetkezni, ilyenkor természetesen csak a saját tagjaik társasági igényének szükségletét elégítik ki, de hamarosan rájönnek, hogy ennél többre vágynak, arra, hogy másoknak is pontosan ilyen szükségleteik legyenek, és akkor majd együtt fel lehet forgatni a világot, ami szintén elemi szükséglet.
Ezért azután kommunikációs szakkönyveket bújnak, elindul a konstrukciós folyamat, igyekeznek mindenkinek elmagyarázni, hogy azok a szükségletek, hiedelmek, amelyeket ők kialakítottak, azok tulajdonképpen az egész társadalom érdekeit fejezik ki, és – ha sikerül a többség támogatását szorgos munkával megszerezni – meg is valósíthatók. Nem is lenne ebből olyan nagy baj, ha ez a szükségletkonstrukció nem fonódna szorosan össze a közösség építésének igényeivel. Sok különböző közösség formálódik, de ezek közül néhány olyan ügyesen építkezik, hogy egyre népesebb lesz, és ha nem is válik valódi, igazi közösséggé, azért tagjaik nagyon összetartozónak gondolják magukat, és ez a különböző politikai akciókban meg is nyilvánul. Ez az ország a világháború előtt nagyjából egy jobboldali ország volt, elfogadta a társadalmi hierarchiát, templomba járt, és utálta a zsidókat, lenézte a cigányokat, ahogyan ezt rendes embernek illik, persze mindegyiknek a maga kijelölt helyén megfelelő mértékben. A háború után jöttek az oroszok és velük a szovjet.
Magyar tanítványaik negyven éven keresztül magyarázták nekünk azt a szükségletünket, hogy mindenkivel egyenlőek legyünk (persze a párt felső vezetése még egyenlőbb), azonos munkáért azonos bért (a nőknek azért kevesebbet, ugyan mire is költenék) és lehetőleg a javakat is egyenlően osszuk el, akinek túl sok van, attól igazságos dolog elvenni és szétosztani, ez a mi szükségletünk. Pártállam, padlássöprés, kitelepítés, börtön, kínzás, koholt perek, kivégzés. Mindenkinek a párt aktuális szükségletei szerint. Eközben az a sok ember – akitől a javakat elvették, akiknek elmagyarázták, hogy ők nemhogy magasabb helyen állnak a társadalmi hierarchiában, hanem éppen legalant, és aki vallásos, az a dolgozó népet támadja –megértette, hogy neki itt vége, és ha legalább a napi életét nyugodtan akarja élni, fogja be a száját. Aki nem tette, annak befogták.
Történelmi fordulat. Az oroszok, akik nagyon félték Orbán Viktort, hirtelen hazamentek, és az ország két fele magára maradt. Eltelt húsz kemény év, amelyben megint támadtak hatékony tanítók, ezek is konstruktőrök, egy részük balra magyaráz azoknak, akiket valamiképpen megfogott a negyvenéves tanítás, a másik részük pedig jobbra-, akiket az „átkos” üldözött, elnyomott, vagy legalább hallottak ilyesmiről, és igyekszik újra feltámasztani a régi szükségletet a hierarchiára, rendre, fegyelemre, tisztes szegénységre. Mindegyik félhez tartozik másfél-kétmillió felnőtt ember, a többi – a többség – meg csak cselleng, nem különösebben érdekli a politika, mert rosszul szocializálódott. Akik jól, azok hite, igénye, szükséglete a szocializáció során balra- vagy jobbra formálódott. Nézeteik akkor sem fognak eltűnni, ha ők már nem lesznek, mert a nézetek kulturálisan öröklődnek, jól ismert mechanizmusok szerint. Kínos helyzet. Más országokban is vannak jobbra- és balra orientálódó tömegek, de nem mindenhol gyűlölik egymást olyan hevesen, mint nálunk. Mi azért, mert mi nagyon fogékony lelkek vagyunk és jól megértjük a tanításokat. Most pedig azt kéne megérteni, hogy így együtt, egymás torkát szorongatva, a vesztünkbe rohanunk. Új tanítás kéne.
