A véleményt tartalmazó publicisztikai műfajok (vezércikk, kommentár, tárca, glossza, karcolat stb.) fontos eleme (normális időkben) a vita és a meggyőzés. A vélemény a társadalmi befolyásolás egyik legfontosabb közösségformáló eszköze. Ha változik a társadalom, változik a vélemény befolyásoló ereje is. A múlt században bizonyos közvélemény-formálók (Ady Endre, Babits Mihály, Illyés Gyula vagy Németh László) súlyos pillanatokban írtak egy-egy sokak gondolkodását befolyásoló cikket. A magas értelmiség megszólalása igen fontosnak, zsinórmértéknek számított. A rendszerváltás idején is működtek olyan szereplők (Kis János, Tamás Gáspár Miklós, Eörsi István vagy Csoóri Sándor), akik ha nyilatkoztak vagy írtak, odafigyelt rá az ország. A politológia hőskorában voltak cikkek, elemzések, nyilatkozatok, amelyek megkerülhetetlenek voltak, ismerni kellett ezeket – és ismerték is ezeket. Az ezredfordulón az internetes kultúra azonban módosította a folyamatot. Furcsa fénytörést látni a vélemények világában.

Lakner Zoltán politológus, az ELTE oktatója szerint három fontos dolog történt, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Legelőször is megsokasodtak a vélemények. A sajtó átalakulása előtti pillanatokban „csak” három-négy országos napilap jelent meg, ezek fogták össze a politikai publicisztikát, s osztoztak a félirodalmi sajtóműfajoknak teret adó hetilapokkal. Aztán szemvillanás alatt megváltozott minden. Megszülettek az internetes naplók, 2008 után pedig elkezdődött a közösségi média vágtája.

A blogposztokban és a megosztóoldalakon ma már elképesztő mennyiségű vélemény jelenik meg. A hagyományos véleményvezérek leértékelődtek, olyan tömegből kellene kiemelkedniük, amely összehasonlíthatatlanul nagyobb és átláthatatlanabb, mint korábban. Ez akkor is így van, ha azt látjuk, hogy az internetes véleményformálók csalafinta módon a „hagyományos” véleményvezérektől kölcsönzik legismertebb motívumaikat. – Nehéz kimondani, de leértékelődött a vélemény – fogalmaz Lakner. – Azt látom, hogy mindenkinek van véleménye, senki sem fél azt hangoztatni, ami nagyon helyes, de hát az újságírás mégiscsak arra épül, hogy bizonyos tényanyaggal rendelkezünk, amelyet többé-kevésbé ellenőrzünk, azután következtetéseket vonunk le, és ezt írjuk le valamely véleményműfaj keretein belül. Mintha ma általában véleményük volna az embereknek, s nem megbízható ismereteik egy-egy témakörben. A blogkultúra adok-kapok kommentvilágában – feltehetőleg az álneves paraván miatt is – igen sok a gyenge színvonalú vélemény. Az új „véleményformálók” nincsenek tekintettel a tradicionális sajtó szabályaira, felrúgják a műfaji kötöttségeket, s a blogposzton sokan nagyon sokat megengednek maguknak.

Ez voltaképp korlátlan sajtópopulizmushoz vezet, aminek hatásai immáron érződnek a klasszikus sajtó megszeppent szereplőinek válaszlépésein is. A cikkek az öregmédia világában is kezdenek „nagyobbakat szólni”, miként az is érződik, hogy keményebben lehet fogalmazni, olyan esetekben is, amikor a kemény fogalmazás mögött nem áll ellenőrzött tényanyag. Ez igen súlyos szakmai probléma. A legsúlyosabb gond mégis az, hogy a véleményvezérek egy része nyíltan vagy kevésbé nyíltan valamilyen pártos érdeket képvisel, de legalábbis azonnal „rákenik” a pártosság bélyegét. Számos véleményformáló nem saját véleményét fogalmazza meg, hanem valamilyen vélt vagy valós pártutasítást hajt végre. Megfigyelhető egy másik jelenség is: azok, akikre korábban odafigyelt a közönségük, egyre inkább a saját véleményüket hangoztatják, ezáltal jóval kevesebben tartják őket zsinórmértéknek. Sokszor ennek is köszönhető, hogy korábban meghatározó véleményformálók elerőtlenedtek. Ami nem azt jelenti, hogy elbutultak volna, hanem azt, hogy a rájuk figyelő politikai közösség vékonyodott el.

Vannak olyan masszív véleményformálók (például a balra sorolt TGM vagy az európai konzervatív Solymosi Frigyes), akiknek személyes tekintélye nem hozott követőt a nézeteikhez. Ilyen értelemben mintha magukban beszélnének, még ha más is hallja. A profi véleményformálók is ráébredtek arra, hogy nem lehet olyan hosszan és hömpölyögve véleményt kifejteni, mint korábban. A bulvárosodásra is fel lehet figyelni, még a legmegbízhatóbb tudományos arzenált felvonultató nehéztüzéreknél is. Ez kedvez a populista és érzelemvezérelt politikának, melynek fő törekvése, hogy ne legyen a vélemény annyira markáns és meghatározó, és ne befolyásoljon olyan erőteljesen. A magyar nyilvánosságra amúgy is jellemző, hogy egyrészt mindig porondon van egy pártosított médiavonal, amelynek legnagyobb részét a Fidesz mostanra az uralma alá terelte, másrészt van a médiának olyan része, amelyik úgy menekül a politikától, mint ördög a tömjénfüsttől. A kettő között elképesztően szűk a sáv maradt az önálló gondolatnak és az önálló gondolat fogyasztásának. Mondhatjuk erre, hogy a bulvárosodás világtendencia, de a bulvártartalom a szeriőzmédiában is teret nyert. A hírekben érvényesített bulvárosított tálalási mód a vélemény-újságírásban is megjelenik. A mi piacunk túl kicsi ahhoz, hogy mindezt figyelmen kívül lehessen hagyni. Nagy kérdés, hogy a társadalom hogyan látja ezt a problémát, hiányolja-e a szakértelemmel alátámasztott véleményt, vagy azt mondja: úgyis azt harsogják, amit a pártok szeretnének?

– Nem érzik az emberek – kérdezem Lakner Zoltántól –, milyen veszélyes, ha nem hallják meg a túloldal véleményét? A válasz: nyilván nem zokognak az állampolgárok a párnájukra borulva, s nem ordítják kétségbeesve, hogy kolumnás cikkeket szeretnének olvasni az ÉS-ben vagy a Népszabadságban. Ráadásul a szemben álló oldalak nem kíváncsiak egymás véleményére. Ha a vélemény-újságírás válságban van, ebben az is benne van, hogy kevés olyan szereplő ténykedik a piacon, aki pozitív értelemben meglepetést tud okozni. Már azzal, hogy olyan gondolatokat tár elénk, amit a szerző nevének olvastán ne tudnánk vagy sejtenénk előre. A vélemények kiszámíthatóak, minimális az átjárás. Agárdi Péter három B-re épülő felosztása – barbarizálódás, bunkósodás, bulvárosodás – jellemzi a magyar médiát. S szerinte egyre kevesebben fogyasztják a politikai véleményt. Ez összefügg azzal is, hogy mit gondol a magyar társadalom a politikáról. Az emberek általában azokra a véleményekre vevők, amelyek úgy szólnak, ahogy ezt ők maguk a lépcsőházi politizálás során el szeretnék mondani. Azokra a véleményekre ugranak, amelyek nem ismeretlenek számukra. Van egy szűk közönsége az összeesküvés-elméleteknek is. Ezek azért lelhetnek táptalajra, mert azt látjuk, hogy amit mondanak nekünk, nem azonos azzal, amit látunk. Ilyenkor az ember hajlamos jelentőséget tulajdonítani olyan véleményeknek is, amelyek nem létező, rejtett összefüggéseket igyekeznek megvilágítani. Szelídebb összeesküvés-elméleteket a balliberális oldalon is szép számmal találunk: ki milyen befolyással rendelkezik, kinek milyen betegsége van, abból mi következik, ki mit tud, ki kivel hol találkozott, mikor, miért, mennyit sunnyog stb. E történetek sokkal vonzóbbak egy olyan szituációban, amikor nem értjük a helyzet rosszabbodását.

A véleményütköztetés fórumai kipusztultak. A politológus Lakner Zoltán ezt különösen fájlalja, hiszen a tévében – például Rónai Egon Csatt! című műsorában az ATV-n – politikai meccseket játszatnak le újságírókkal és szakértőkkel, ahelyett, hogy a politikusok egymással vitatkoznának, amit aztán elemezni lehetne (Lengyel és Kéri ezt tette a Kónya–Pető- vagy a Horn–Orbán-vita idején). Meghalt a vita, s igen ritka, amikor a közszolgálati csatornákon egy ellenzéki és egy kormánypolitikus ül egymással szemben. Kevés a klasszikus interjúhelyzet, amikor valaki bemegy a „másik oldal” szerkesztőségébe, és kiteszi magát annak, hogy valódi kérdéseket kapjon. A műinterjú intézményét Orbánék újították föl, s a politikusok hamar rákaptak, mert kétségkívül kényelmesebb „barátok közt” beszélgetni. A politika egyéb szörnyűségeket is megenged magának. Vasárnap délután például Selmeczi Gabriella Fidesz-szóvivő bármikor kiadhat egy közleményt, melynek lényege, hogy hülye a délelőtt közleményt kiadó ellenfél. Ezzel elérkeztünk a végpontra, a magas szintű, valóban befolyásoló vélemények és viták nélküli élhetetlen és herélt világba. Az ellenzék legnagyobb baja, hogy olyan közegben kellene politikai kritikáját adnia a kormány működésének, amelyből a politizálás ki lett irtva. Csak a kommunikációs panelek maradtak, Selmeczi szimpla és primitív sulykolása is erről szól. Az az üzenet, amit előzőleg az ország vezetője kinyilvánított. Ezen kívül nincs más, csak a szürke bulvárzóna.

Szélsőséges helyzet

– Ha valaki valaha aktív sajtómunkás volt, és hivatalból olvasta az összes napi- és hetilap véleményrovatát, abban az emberben ez a szokás, de legalábbis a maradványai megmaradnak – mondja Vágvölgyi B. András, a Magyar Narancs egyik alapítója. – A blogszféra térhódítása persze nagyságrendekkel növelte a véleményvilág terjedelmét, viszont ha már nem is ezzel foglalkozik az ember, akkor sajnálja rá a rengeteg időt, hogy hosszasan kurkásszon a dolgok után. Erre jó a Facebook, a barátok kiválasztják, posztolják a nekik tetszőt vagy az őket felháborítót, így aztán nagy valószínűséggel minden fontos eljut hozzám. Szélsőséges helyzet: a nagyon jó érdekel, meg a nagyon alja.

Gőz

– Nagyon kevés publicisztikát olvasok a szerző neve miatt, mert sokan nyomulnak a területre, és kevesen tudják jól, eredeti módon és megalapozottan művelni – fogalmazott egy közszolgálati újságíró, aki névvel csak akkor szólalhatna meg a Népszabadságban, ha engedélyt kérne az MTVA-tól. – A médiaarc legfőbb jellemzője a lámpalázmentes lélekjelenlét és a locsogni tudás. Az átlagos megmondóembernek általában sokkal több esze van, mint egy átlagos médiaarcnak, de a legnagyobb probléma mindkettővel az, hogy nem érződik –mert nincs – mögötte mély és hiteles és erőlködés nélkül előadott tudás. Megértem, hogy a tényeket gyakran otrombán manipuláló véleménycikkeknek biztos piacuk van egy olyan világban, amelyben rengetegen keresik az ellenszert a politikai PR-manipulációkra. Azért tartunk itt, mert a gőz a kezdetektől fogva nem a gépre, hanem a sípra van irányítva.

A stílus...

Mindenkinek van véleménye, senki sem rejti véka alá – fogalmaz Tardos János újságíró. – Naná, hogy az enyém, meg mondjuk TGM-é egy lett a sok közül, még ha Gazsiét többen is olvassák, mint Kovács 23 Jánosét. De sok lúd disznót győz. Ha egy lelkes publicista leírja is a tutit, mindig akad száz másik nem kisebb mellényű véleményező, aki elküldi melegebb éghajlatra. Nemhogy erodálódott a véleményem, egyre kevésbé van kedvem kifejteni, érvekkel alátámasztani. Aki ismer, félszavakból is megérti, mit gondolok, mást meggyőzni nemigen tudok. Persze a stílust továbbra is díjazom.

Monoadás