A listázásoknak mindenkorra vége – legalább ennyit biztosan reméltünk a rendszerváltás idején. Azt, hogy felnőhet végre egy olyan generáció, amelynek nem kell attól tartania, hogy a párt, az állam vagy bárki „belistázza”, ki az anyja-apja, párttag-e, milyen vallású, származású, kivel szimpatizál, kivel jár össze vagy éppen bújik ágyba.

Ehhez képest húsz év után ott tartunk, hogy a már szabadságban felnőtt egyetemistavezérek magától értetődő természetességgel gyártották a listákat a társaikról. Nincs miért meglepődni, hogy ezek után megtalálták a helyüket a magyar politikában, ahol a győztesek diadalra vivő eszközei között láthatták a listákat a hatalom kelléktárában.

Ha pedig fölül lehet listázni, akkor előbb-utóbb alul is fognak. Az utóbb jobbikossá lett diákvezérek még csak próbálgatták, ízlelgették, milyen is ez. Összegyűjteni, rendszerezni az információkat a társaikról (később esetleg a választókról vagy a hatalmuk alatt állókról).

Hirtelenjében nem is tudjuk, mitől futkos jobban a hátunkon a hideg: attól, amit, vagy attól, ahogy csinálták?

Még mondja valaki, hogy az iskola falai között Magyarországon nem szereznek használható tudást a diákok. Az időben begyakorolt listázás a politikai pályán már vonzó tapasztalatú marketingszakemberré teheti a friss diplomást. És ha jó pártot talál a gyakorlott listázási szakember, akkor a szóhasználaton sem kell finomítani.

A közkeletű viccben nyuszika azt kérdezi a medvétől, hogy lehúzná-e őt a listájáról.

Medve komák és bocsok! Mi nem azt szeretnénk, hogy lehúzzatok bárkit is a listáról. Hanem azt, hogy egyáltalában ne legyenek ilyen listák. Se a fenekünkről, se a felekezetünkről.