Nem lesz baj
Vagy mintha függöny volna az a sötét fasor, és Isten azon a részen elmulasztotta volna behúzni. Daru nézte a kistestvér kanyarulatát: vékony, ijedős folyó a Körös, kócos a bedőlt ártéri fáktól, és mintha bűnös halászok, vadőrök vagy mindenféle vízi népek jönnének onnét. Ezt gondolta Daru. Pedig láthatta volna, hogy nem jön onnan senki. Az újgazdagok faroltak a bömbölő vizimotorokkal. Faroltak a gépek és kurjongattak a nyeregben kapaszkodó férfiak.
Daru körbenézett az utolsó tiszai kocsmakerthelyiségben, és mintha mindenki a kurjongatók szabadságára vágyott volna. Mintha senki nem örült volna neki, hogy tágas az alföldi ég, meleg van és jut sörre. Darunak ugyan nem jutott, mert augusztus volt, és már minden tartaléka elfogyott. De Szabi barátja nagyvonalúan vendégül látta. Pénze Szabinak sem volt, de varázsszavai igen, és a varázsszavak átrajzolták a valóságot: boldog csongrádi estét festettek a boldogtalan csongrádi estéből.
A varázsszavakat mindenki áhította, mert bohém, kedves és nőfaló szeretett volna lenni, mint amilyen Szabi volt. És Szabi megadta ezt az illúziót, mellette humorosak voltak a férfiak és szépek a nők, kidolgozta, feladta a poént, és csak akkor ütötte le, ha a publikum még arra sem volt képes. A csapszék a Szabi régi szerelméé volt. De már az új udvarló állt a pult mögött. Elvileg Szabi volt a legkevésbé szívesen látott vendég, a gyűlölt ex, de ő az új lovagot is fölemelte, levegőhöz jutatta.
És ha körbefújta valami krúdys romantika a kocsmát, és Szabi legendái miatt delikát lett az idő, ő csak annyit mondott, mert a bitorló, új udvarlót magázta ilyenkor, csapoljon hamar, Janikám, kettőt, aztán kedélyesen legyintett, és írja a számlámhoz. Az új, féltékeny udvarló meg – magát sem értve – csapolt. Mert a kocsmai legendák nagy mesehősei, mint amilyen most ő lett egy pillanatra, nem fukarkodnak és nem morognak a legjobb poén közben. Ezért az új udvarló csak akkor mondta, mikor kiadta a sört, és Daru a szájához emelte az isteni habot, hogy nincs neked itten, Szabikám, baszod, semmiféle számlád.
A harmadik kör után Daru látta, hogy a csaposnak már kevés lesz az érzékek csalódása. Kevés lesz, hogy Móra, Tömörkény, Juhász Gyula köreiben érezheti magát, hogy a Tisza minden fényes szele az övé, és visszajárnak hozzá a vármegye nagy írói. Pénzt akart a sörért. És Daru mindig mindenen aggódott, még tele volt a poharuk, de Darunak már fájt a feje, hogy ebből a csávából Szabi sem lesz képes kijönni. Milyen fiatal még az este! Éppen barnul az ég alja, ők meg már száműzve lesznek az egyetlen helyről, ahol inni adnak nekik. Szabi nevetett, és a Tisza is nevetett. Az ártári fák tornáztak az esti szélben.
Szabi gyöngéden, ahogy nyakas üveghez nyúlni illik, előhúzott egy üveg pálinkát a hátizsákjából. Nagy baj esetére, mondta. A pálinka családi készletből való volt, borzasztó ital, nem volt szétválogatva a cefre, csak úgy összegereblyézték a szilvát a fa alól, jutott bele fű, ürülék, talán apróbb állatok is, tetemek, de végül a nagyi felcukrozta, hogy forrjon, mert a földes cefre nem akar beindulni, kegyetlen pálinka volt: haragos és bosszúálló. Daru fulladozott tőle, de melegséget hozott és jókedvet. Már nem számított, honnan lesz sör, mert már Daru is tudta, hogy lesz.
És ha kitelik a jókedv, talán vadászni is elindulnak, elvégre azért jöttek. Csak a vadászat, a vadászat, a vadászat a lényeg. Annyira akarni a nőt, annyira csodálni, hogy végre az is szeresse magát. Örüljön a tekintettel fölfalt hajlatoknak, a bélelt augusztusi estének, ami csodát hoz, ami miatt mégis jó élni. Amikor elindult otthonról, még fájt neki az élet, szorította valami belül, de most öleli és melegíti a lét. Csodát kell hozni a nő életébe, hogy aztán ő is csodát adjon cserébe. Nem galád üzlet ez, így gondolta Daru. Az illúzió nincs ingyen, és az ölelés sincsen ingyen. Mindenki megdolgozik a függőségeiért, a reményeiért. És Daru ezt már megtanulta Szabitól.
Hogy mindössze ennyire van szükség: érezze a csodált asszony, szeretik! Hogy mást így szeretni nem lehet, mert a kunkor a szája szélén, az illatos nevetése, és ahogy elindul a mosdó felé, a csontos járása – mind olyan dolog, ami rajongóvá tette a férfit. A szépség csodálóra vágyik, tükörre vágyik, legyél tükör, ezt mondta Szabi mindig, és nevess. Szabinak mindig sikerült úgy nevetnie, hogy éjjel egy női kar csapdája záródjon a hátán. Daru nem mindig volt elég ügyes. Nem tudott elég őszintén csodálni, és a nők megérezték, ha játszott, és ha Daru félt, a játéka gúnyossá lett.
Szabi tényleg minden nőt szeretett, nem értette, miért lenne szebb a vékony láb, mint a gumós, húsos. Szabi a teremtés minden részletének örült – ha köze volt a nőkhöz.
Az idegen férfi akkor ült oda az asztalukhoz, amikor a csapos közölte velük, hogy távozzanak. Nem elég, hogy nem fizettek a sörért, de dugi piát vedelnek az asztal alól. Már Daru se félt, csak félrenézett, föl a kocsma fölé, a nyaralóra, és a csapos, mintha megérezte volna, mire gondol, rájuk olvasta, hogy biztosan nincs szállásuk se. És meg ne próbáljanak felszökni a szobákba! Mert eltöri a lábát annak, aki felmegy és bagzani mer a tiszta ágyneműben. „Bagzanimer”, ezt mondta.
Ezen még az idegen férfi is nevetett, pedig nem beszélt jól magyarul. Inkább csak sejtette benne, hogy állati erők munkálnak a szóban. Az idegen férfi kért a dugipálinkából. Daru végigmérte, még a ritkás nyári viseletén is látszott, tehetős ember. Nagyon dicsérte az italt. Szabi azt ismételgette, hogy a legjobb évjárat, kisüsti főzés, folyékony arany. Attól kezdve megpróbálták úgy inni, hogy az idegen férfi ne lássa az undort az arcukon. Az idegen azt kérdezte, Gössert isznak-e. Mert látja, hogy gösseres a poharuk. Szabi a legkisebb kétely nélkül, bizonyosan a hazugságvizsgáló érzékeny tűje sem lengett volna ki, azt felelte, nem kapkodva, de egy minutumot sem késlekedve, persze. A férfi valami kelet-európai leányvállalatról beszélt, meg a nagy nyugati cégcsoportról, néha németül vagy angolul próbálta pótolni a foghíjas mondatokat.
Kevés a világon a valódi alak, mondta, és a valódi hely. Ekkor körbenézett, aztán rájuk, Szabira meg Darura, ahol még a helyiek isznak. Daru nem érette, miért lenne kevés. Az egész porszagú Alföld ilyen hely volt, se turista, se idegen, és ők nem valódi alakok, csak rongyos, ittas diákok, akiknek már júliusra elfogyott a diákmunkából félretett pénzük. És holnap, ha nem lesznek annyira másnaposak, elmennek napszámba, bár az elmúlt héten, sajnos, nem akadt ilyen sikeres nap. A férfi nevetett, nahát éppen ez az, nem volt ilyen sikeres nap, ismételgette. Odaintette a csapost, a féltékeny új lovagot, és azt mondta neki, az egész esti fogyasztásukat rendezné. Rájuk nézett, új barátainak nevezte őket, ropogós pénzt adott a csaposnak, valami nagy címletet, a következő körökre, mondta, biztosan elég. Aztán meghúzta a pálinkát, és köszönés nélkül elment.
Daru arra gondolt, hogy női lelke van. És értem, hogy miért gondolt erre, mert Daru én vagyok. Daru rájött, hogy ő is a mesélt pillanatokra vágyik. Azokra, melyek már a történés alatt is önmagukkal vannak elfoglalva, melyekről tudni lehet, hogy gyökeret eresztenek a szívben. És Daru ekkor már nem annak örült, hogy van sörük egész estére. Hanem, hogy milyen „eredeti alakok” ők – ők maguk a csodák. De legalábbis ezt az illúziót hozta nekik az idegen férfi. Daruban most szétáradt valami féltékeny keserűség: az idegen férfi el is vitte az önfeledt pillanatokat. Ettől kezdve minden percnek héja nőtt, máza lett, mert Daru tudta, hogy ez az egész komédia olyan képtelen, hogy évek múlva is mesélni fogják, és ő már mindenre előre akart emlékezni. Sőt, ezt az estét át sem akarta élni.
Csak leülni, mesélni, hogy milyen volt a még meg sem történt este. Szorongott, hogy ezek után nem lesz elég jó. Pedig eddig olyan könnyed volt. Legszívesebben az idegen férfi után szaladt volna, hogy az ő estéjük nem eladó, de ebben a pillanatban megjelent Szabi volt szerelme a pult mögött. Daru látta, milyen arccal mutogat az új lovag, hogy biztosan most meséli, hogy még csak kidobni sem tudja őket. Szabi régi szerelme nevetett, mint egy kimenős angyal, és ettől Daruba is visszatért az élet, közölte, hogy több Ászokot nem isznak, igyon olyan szar sört, akinek nincs pénze. Rendelt két kemény habú Gössert.
A tarisznyás lány éjfél tájban érkezett. Csak ijedten körbenézett, el akart tűnni, talán ez volt az utolsó reménye, ez a kocsma, de ez is olyan volt, mint a többi, idegen emberek idegen részegségével. És ő félt, látszott rajta, hogy elege van a saját idegenségéből. Daru nem volt még jó vadász, de megérezte, hogy szükség van rá, és ahol a szükség, mondta nevetve Szabinak, ott a segítség. Szabi erre el is indult a másik asztalhoz, ahol régóta várták, láthatóan még nem dőlt el, kinek jut, mind a két lány őt akarta, és Szabi olyan könnyed volt, hogy Daru azt is el tudta képzelni, dupla trófeával távozik. Daru hiába tekingetett oda, ahhoz az asztalhoz, nem néztek vissza rá. És amikor ez a helyzet kezdett fájósan kozmás lenni, amikor már látszott, hiába két fiú van és két lány, leltár szerint, Darura nincsen szükség, nos, akkor lépett be a tarisznyás lány.
A pultnál ittak, mint a filmekben. Daru kérdezett, figyelt, és látta, hogy a tarisznyás lány sokkal okosabb, mint ő, és még a saját ösztöneinél is okosabb, visszafogottan beszélt, halkan, távolságtartóan, nagyon kicsiket ivott a fröccséből, rosét kért, a sör rossz szagú, mondta. Daru elmosolyodott, de szomorú volt a szeme, ez az jelenti, hogy a lány még csak csókolózni sem akar, mert ő sört iszik és büdös. Vékony, férfias, keszeg teste volt a tarisznyás lánynak, és cinikus humora. Gonosz volt, ha akart, és csak azért nem volt gonosz, mert Daru nem volt elég jó ellenfél. De közben, ahogy mégiscsak mesélt a befejezett tanárképzőről, meg a Pest-közeli iskoláról, ahol állást kapott, kezdte magát jól érezni.
Daru látta, hogy újra és újra összefonja a karját maga előtt, kihúzza magát, távolabb rakja a fröccsét, de a következő pillanatban már elfeledi a dacot. Újra Daru felé fordul, finoman széttárja a combját és nevet. Daru megérezte az őszinteség csodáját, hogy a forróság, ami a gyomrában van, melegít, és nem csak őt, a lányt is melegíti. Mielőtt elindultak, még egyszer hátranézett, Szabi már nem volt a kerthelyiségben. A pultos sem volt a helyén. Daru még egyszer megcsókolta a tarisznyás lányt, magához húzta, érezte, hogy a lány remeg, kívánja őt, és olyan könnyedén, ahogy csak tudta, azt felelte neki, ne aggódjon, fölmehetnek az emeletre, tiszta az ágynemű, és nem, biztosan nem lesz baj belőle.
