Nem racionalitás alapján alakultak közösségek, hanem ösztönösen, érzelmek alapján, megfelelő genetikai változások hatására. A fejlettebb Homo sapiens nyelvhasználó csoportjaiban a genetikai tényezők mellett az egyes törzsekben kialakult kultúra is jelentősen hozzájárult a közösség megmaradásához. A genetikai és a kulturális összetevők egymást erősítik. Az összetartozás érzése a kölcsönös ismeretség alapján és a gyermekkori szocializáció során alakul ki.

A normális ember ösztönösen vágyódik társakra, együttműködésre, az „odatartozás” felemelő érzésére. Ezeket az igényeit a gyermekkori szocializáció során elégítheti ki. Megismeri családját, anyanyelvét, közösségét. Megtanítják arra, hogy ki a barát, és ki az ellenség. A nyelvhasználat, a mindennapi tevékenységek, a mesék, mítoszok, vallási tanítások egységes kultúrát formálnak körülötte.

Ha a korai hatások egyértelműek, akkor életre szóló kötődés alakul ki. A közösségi ember nemcsak az érdekeit, az életét is hajlandó jól ismert társaiért feláldozni. Ha a szocializáció megfelelő, akkor felnőttkorban a kötődés szinte visszafordíthatatlan. Ez fajunk alapvető jellegzetessége. Az együttműködés és a közösségek iránti vonzalom a mai tömegtársadalmakban is aktívan működik, noha ezek szerkezete egészen más, mint az ősi közösségeké.

A közösségek utáni vágyódás változatlan, de a kulturális hatások nem funkcionálisan zárt egységes, élhető kultúrát közvetítenek, hanem ellentmondásos, kaotikus világot. Jól jár, akinek szerető családi környezet jut legalább az első években, mert ez a legfontosabb. Azután mindenképpen megjelennek a kultúra ellentmondásai, aminek feldolgozására nem készített fel minket az evolúció. Mást mondanak a szülők, akik rá adásul alig vannak otthon, mást a nagyszülők, ha éppen közel vannak, mást a szomszédok, mást az iskola, a padtárs, és elképesztő kotyvalékban ömlik a kulturális információ a televízióból, rádióból, moziból.

Természetesen minden elme igyekszik a behatásokat valamiképpen elrendezni magában és elfogadható viszonyt kialakítani tágabb környezetével. Kik a társaim? A házban vagy a faluban lakók? Akiket esetleg csak alkalmanként látok és közelről nem ismerek, vagy az iskolatársak, akik sokszor egészen különböző, néha ellenséges töltetű viselkedéssel, történetekkel szolgálnak. Hol van az a közösség, amelyhez tartozom? Vallási felekezet? Párt? Munkahely? Sportklub? Az egész ország?

A szocializáció során felszedett kulturális információ az ember társadalmi nézeteinek leghatékonyabb formálója. Legelsősorban az egykorú társak nézetei. Hiába az esetleg kitűnő tanári előadás, ha a szünetben ellene fordul a tanulók véleménye, az utóbbi lesz a döntő. A tizenéves gyerek gyakran egészen más nézetek híve lesz, mint a családja, amely amúgy is úgy gondolja, a nevelés az iskola dolga. Az iskola pedig, a sok oktatni szükségesnek vélt információtól terhelve, alig foglalkozik a neveléssel, a gyerekben fejlődő kultúra egészével. Nem alakul ki egységes aktív közösségre alapított érdemes kultúra.

A kulturális hatásokban kiemelt szerepet játszanak a társadalmat irányító legkülönbözőbb szintű szabályok, törvények is, mert fajunk egyik erőssége a szabálytisztelet. Ha ez nem lenne genetikailag is megalapozott, működésképtelen lenne a társadalom. Elfogadunk viselkedési, működési szabályokat, például a közlekedési szabályokat, és gyakran megtartunk normatív, morális előírásokat, ha nem is mindig.

A tizenéves gyereknek nagyon erős a vágya a szociális kapcsolatokra, és ezért valamiféle kötődése mindenképpen kialakul az ellentmondások dacára is. Sokszor a közösségi kapcsolatok a családi tradícióból következnek, sokszor az elsajátított szabályokból. Mi vallásosak vagyunk, rendes ember templomba jár, vagy rendes ember szereti a hazáját, és mindent megtesz érte. A hazaszeretet a legtetején áll a lehetséges közösségi kötődéseknek, és jelentősen befolyásolja a többit is. Sokszor nem világos, hogy mi a haza, és mit kell érte tenni, és az adott cselekedet tényleg jó-e a hazának, de ez nem is annyira lényeges.

Akiben erős a hazaszeretet általi kötődés, az nyitott a hazával kapcsolatos információkra, és közelebbi ismerősei segítenek válogatni az információkban. A bőséges kínálat zavarában a hazaszeretet néha különös formákat ölthet, egyeseket kirekeszthet, más kultúrájú csoportokra ellenségként tekint. Jelentős szerepük van a kötődésben a kortárs csoportoknak, az iskolának, a munkahelynek, a médiának, de a domináns személyiségek is fontosak az ember életében, akik formálhatják, irányíthatják a kultúráját. Ehhez nem kell személyes ismeretség, elég, ha az a csoport, amelyhez tartozónak véli magát, elfogad valakit irányítónak.

Az emberi elme képtelen minden kulturális információt aprólékos vizsgálatnak alávetni és az igaznak felismert információ elemeiből összerakni kultúráját, ehelyett nagy blokkokban elfogadja a domináns közvetítőket, a csoportok vagy kiemelkedő személyek véleményét. Ezek a bonyolult, egymás hatását sokszor erősítő, néha kioltó tényezők az archaikus közösségek egyszerű, de nagyon hatékony szerveződése helyett a modern társadalom bonyolult struktúráját hozták létre. Még működnek a családok, bár sokszor szétesnek, átalakulnak, ami zavarja a gyerekek szocializációját.

Létrejöttek egymástól független csoportok, amelyek nem igazi közösségek, hanem valamilyen célfeladatot látnak el, mint az iskolák, egyetemek, munkahelyek, sportklubok, vallási intézmények. A közösségi kötődés meggyengült, és helyette az egyszemélyes közösségek dominálnak individualista viselkedési mintázatokkal. Az ember azonban eredendően reagál a közösségi hívószavakra akkor is, ha nem valódi közösségektől, hanem azokat helyettesítő, a valódi közösség feltételeinek nem megfelelő struktúráktól jönnek. Amikor a történelem során az államok mint társadalmi formációk megjelentek, természetes volt, hogy egy-egy állam területén különböző kultúrájú, nyelvű csoportok élnek.

Eleinte az államok vezetői nem kívánták az államot közösségként megjeleníteni. Az állam sokkal inkább erőn, hatalmon alapult, mint a lakóinak érzelmi kötődé sein. Később azonban, nem is olyan régen, megjelent a nemzet fogalma, amely az államhatáron belül és esetenként azon kívül is érzelmi alapon kíván milliókat elkötelezni. Egy adott nyelv és a segítségével kialakult kultúra alkalmasnak látszott a nemzet közösségének meghatározására, noha mégis az állami szerveződésnek kell az embereket valahogyan összefognia, harmonizálnia, „nemzeti érzést” kialakítania, de az állam maga is, a terület tulajdonosaként, valamiféle közösségi szerepet igyekszik eljátszani, szervezni a szolidaritást, az erőforrások megosztását, az egészségügyi segítségnyújtást, viharosabb időkben a terület, a „haza” védelmét.

Az államban, a hazában túlságosan sok ember él ahhoz, hogy a biológiai alapú érzelmi kapcsolatok az ősi közösségekhez mérten igazán erősek legyenek. Számtalan csoportra oszlunk, a kisebb csoportok elképzeléseit nem integrálja egy egységes kultúra. Hogyan kéne kezelni ezt a bonyolult helyzetet? Mindenkinek fel kellene ismernie, hogy a modern világban a közösséghez tartozás különböző szerveződési szinteken jelenik meg. Alsóbb szinteken a családi, vallási, munkahelyi csoportokra irányul, de kialakult az egész nyelvi kultúrát megjelenítő nemzet fogalma, és az ezzel történő kapcsolat természetes igénye lehet mindenkinek, kifejeződése a társadalom modern körülmények közötti működésének megnyilvánulása. A probléma leginkább a tartalommal van.

Nacionalista megfontolások szerint a nemzeti érzés mindenekfelett áll, és az archaikus társadalmak pici közösségeiben helyénvaló módon kellene megnyilvánulnia a modern mindennapokban is. Az archaikus közösség azonban magába zárt egység, nem voltak kisebbségek, a „mások” legtöbbször ellenségnek bizonyultak. Ma a hétmilliárdos bolygón ez a felfogás csak problémákhoz vezet. Egyetlen országot sem lehet kizárni a bolygót átfogó anyag-energia-információ áramából, az „idegen” turisták özönéből, a nemzetközi média hatásaiból. Nem lehet a nemzetet az állam fogalmával egyenlővé tenni, mert a legtöbb államban többféle kultúrának kell egymás mellett békésen megélnie, így azoknak is, akikben esetleg a magasabb szerveződési szintről jövő hívó szavak nem találnak erős viszonzásra.

Másrészt nem lehet a nemzeti érzést, a nagyobb közösséggel való kapcsolat igényét elítélni vagy lekicsinyelni, mert ez is számtalan káros hatás forrása. Egy adott kultúrához tartozni felemelő érzés, és ostoba dolog ettől egy kultúra tagjait megfosztani valamiféle „nemzetköziség”, általános emberiséghez tartozás ideológiájával. Normális társadalomban finoman egyensúlyoznak a nemzeti érzés befogadó és kitaszító hatásainak kiegyenlítésén. A hazai helyzetre alkalmazva ezeket a megfontolásokat, nyilvánvaló, hogy a nemzetből nem lehet kirekeszteni az ország egyik felét, mert ez állóháborúhoz vezet, és csak primitív politikai érdekeket szolgál.

Másrészről nem lehet eltekinteni a nemzeti érzés igényétől, amelyet az „átkosban” szovjet mintára évtizedekig elfojtottak. Fel kell ismerni, hogy a nemzeti érzés nemcsak afféle deklaráció, hanem jelentős, szimbólumokat, rítusokat igénylő emberi tulajdonság. A rendszerváltáskor nem történt meg ennek felismerése, utólagos igazítására törekszik a jelenlegi kormány, az ellenzék rosszallása mellett, de talán jó lenne már magát a fogalmat tisztázni.

FOTÓ: BIRTALAN ZSOLT