Ugyanez a gondolat a Vezércsel fő üzenete is. Böll egyik regényhősét, Heinrich Fähmelt idézi meg, akinek aprólékosan megformált identitását Kádár Jánoséhoz hasonlítja: „Valahogy így történhetett ez történetünk főszereplőjével is, aki előbb gondosan figyelve környezetére tudatosan kialakította a szokásait, majd mások szemében alig, és a saját szemében is már csak egyre kevésbé különbözött azoktól”.

Majtényi monográfiájában a hagyományos történeti életrajzok legmostohábban kezelt részét, a politikus emberi arcélét igyekszik megrajzolni. Majtényi meggyőzően igazolja, hogy Kádár ugyanúgy tervszerűen törekedett vezérkultuszának kialakítására, mint a hosszú ideig uralmon lévő politikusok mindegyike. Az MSZMP főtitkára esetében éppen az a megtévesztő, hogy a plebejus kisember képét használta fel a kultusz építésekor. Ez tette lehetővé, hogy hosszú országlása alatt feledtesse hatalomra jutásának körülményeit, az 1956-os forradalom vérbe fojtását és az azt követő megtorlások sorozatát.

Kádár vezérkultuszának sajátossága abban rejlett, hogy az átlagember szemében egyáltalán nem tűnt különlegesnek, nagyzolónak. Nem állíttatott magának szobrot, nem íratott magáról dicsőítő költeményeket, feleségét nem választatta a tudományos akadémia tagjává, nem hajszolta mértéktelenül az élvezeteket, mint más kelet-európai pártvezérek. Az egyszerűségre, a hétköznapiságra, a könnyen befogadható dolgokra épített: a szobában álló sámlira, a káposztás cvekedlire és a kedélyes sakkjátékos imázsára.

Majtényi könyvének számos értéke közül talán az a legnagyobb, hogy rendkívül ügyesen fejti meg azt az ellentmondást, amely mindmáig éles szakadékként osztja meg a magyar társadalmat. Míg az értelmiségi közvélemény jelentős része diktátort lát Kádárban, a nem értelmiségiek elsősorban a néppel törődő, egyszerű, hozzájuk közel álló vezetőt.

A rendkívül jól felépített, nagyon könnyen olvasható kötetben három nagy fejezetre tagolva mutatja be a szerző, hogyan rejtette el Kádár hétköznapi vezérkultusza mögött azokat az elemeket, amelyek minden, a hatalomban hosszú időt töltő egyeduralkodó esetében óhatatlanul megjelennek. Az első fejezetben a pártvezér otthonát és személyes szféráját, házasságát, barátait mutatja be a kötet írója. Megismerhetjük, hogyan szerezte politikai nyomásgyakorlás révén villáját, miért ásatta, majd temettette be kerti úszómedencéjét, milyen könyveket tartott a polcain.

Kiderül az is, hogy Kádár mennyire volt művelt vagy tájékozatlan a világ dolgaiban. Sok szó esik a hívek által mindmáig Mariska néniként emlegetett Tamáska Máriáról, s arról a házasságról, amely Kádár életében a legfontosabb támaszt, viszonyítási pontot jelentette. A második nagy fejezetben Kádár munkahelyét, a pártszékházat, és munkastílusát ismerhetjük meg. Sok szó esik a 60. születésnap körüli politikai játszmákról, arról, hogyan használta fel Kádár vérbeli taktikusként megingott pozícióját az iránta való lojalitás tesztelésére. A kártyalapok ügyes kevergetésének köszönhetően tíz évvel később, a 70. születésnapon még csak fel sem merült annak lehetősége, hogy átadja a hatalmat.

Ugyancsak a második nagy fejezetben tudhatunk meg releváns információkat Kádár apai rokonságához fűződő, görcsös, merev viszonyáról, valamint arról a szerelmi kapcsolatról is, amely talán a legkevésbé illik a bennünk élő Kádár-képhez. Ezekben az alfejezetekben jutott Majtényi a legközelebb annak megválaszolásához, milyen lehetett a valódi Kádár János. A harmadik nagy részben Kádár rejtett útjairól esik szó, leginkább itt rajzolódik ki a közvélemény előtt legkevésbé ismert arca. A személyes tulajdonának tekintett luxusvonat, az Ezüstnyíl, vagy a világrekorder dámbika, Guszti, akit kifejezetten a pártfőtitkár hatvanadik születésnapjára lövettek le, árulkodik a Kádárban meglévő vezéri allűrökről.

Igaz, Majtényi sohasem felejti el hozzátenni, hogy a vezérkultusz nem csupán a vezér, hanem a körülötte élő társadalom lenyomata is, sőt inkább az utóbbié. Így aztán nagyon ismerős történet lehet számunkra Guszti, a dámbika sorsa, akinek agancsa könnyebb volt a korábbi világrekorder példányénál, így csak egyéb szempontok figyelembevételével lehetett felpontozni. A Kádár nevéhez fűződő világrekord két évtizedet élt meg, mivel a vadászok nem nagyon mertek mással ilyen nagy vadat lövetni. Majtényi könyve figyelemre méltó vállalkozás a magyar történettudományban, része annak az útkeresésnek, amellyel a szakma egésze – bevallott vagy elhallgatott módon – kínlódik.

Hogyan lehet megszólítani az olvasókat úgy, hogy közben a tudományosság kritériumai se csorbuljanak: a hitelességet bizonyító lábjegyzetek, a gondosan elemzett, sokrétűen megválogatott források és az ösztönzőleg használt szakirodalom se hiányozzon. A Vezércsel megmutatja az egyik lehetséges utat: a szerző igen olvasmányosan ír, tekintélyes mennyiségű forrást és jegyzetapparátust vonultat fel, és szinte észrevétlenmódon csempészi be a szövegbe irigylésre méltó társadalomtörténeti ismeretanyagát. Ahhoz, hogy megszülessen az új történészgeneráció politikai életutat is magában foglaló Kádáréletrajza, amely már ebben a könyvben is benne rejlik, bizonyosan érdemes ezen az úton továbbhaladni.

(Majtényi György: Vezércsel. Kádár János mindennapjai. Budapest, 2012, Libri Kiadó–Magyar Nemzeti Levéltár, 3990 Ft, 210 oldal)