Ha minden tárgy a megállapított áron kelt volna el, 326 millió forint bevételen osztozott volna a végrehajtó és a hitelező. Az igen drágán és nagyon szépen átépített Andrássy úti palota gyűjteménye 2011. szeptemberi megnyitásának első percétől vitákat kavar. A kulturális kormányzat ugyanis könnyedén átlendült azon a problémán, hogy a főváros szívében múzeumi kiállítóhelyi rangot kapott gyűjtemény tulajdonosa nemhogy a múzeumi standardnak megfelelő leírással, feldolgozással nem bír a tárgyakról, de megvásárlásuk körülményeit, Délkelet-Ázsiából Budapestre vezető útjukat is eltitkolja.

Ez a mai kor minden nemzetközi egyezményének és etikai normájának ellentmondó magatartás méltán váltott ki ellenérzést a múzeumi szakemberek, régészek és művészettörténészek körében. Felháborította őket, hogy a Szőcs Géza államtitkári asszisztenciája mellett megnyíló múzeum általában nevetséges díszletek közt pózoló tulajdonosától a megnyitáshoz elfogadtak egyetlen nyilatkozatot, amelyben Zelnik kijelentette, hogy a tárgyak per- és tehermentesek, s az ő tulajdonát képezik.

Pedig ha alaposabban utánanéznek az engedély kiadói, például a (nem túl ismert, de azért létező) Zálogjogi nyilvántartásban, már megtalálhatták volna azoknak a nevét, akik tartozásuk biztosítására Zelnik István valamely, közben múzeumi vitrinbe kerülő aranytárgyára zálogjogi szerződést kötöttek. Zelniket ugyanis több éve, már a megnyitás idején is szorongatták hitelezői, akik elhitték, hogy a nagyszabású tervek és a valóban igényesen megépített múzeum jól kidolgozott pénzügyi konstrukción, alapos, átlátható üzleti terven nyugszik.

Nem is igazán érthető, hogy miben bíztak, hiszen az a laikusok számára is nyilvánvaló volt, hogy a közel egymilliárdos beruházással megépült múzeum havi fenntartási költsége sem kalkulálható ki a belépőjegyek árából. Egyik hitelezője – igaz, kissé későn – pénzügyi analfabétának nevezte Zelniket, aki nem tanulva a kétezres évek elején Brüsszelben csődbe vitt cégei kudarcából, újra légvárat épített, immár itthon. Amikor tavaly nyáron nyilvánosságra került, hogy Zelnik és a százszázalékos tulajdonában álló Magyar Indokína

Társaság több embernek tartozik összesen több százmillióval, Zelnik július 7-én kiadott egy közleményt, amelyben azt írta, hogy „a társaság várhatóan a következő két hónapban teljesen befejezi pénzügyi konszolidációját, és a törvény által megszabott kereteken és határidőkön belül rendezi a még fennálló pénzügyi kötelezettségeit”. A jelek szerint ez nem sikerült. A pénzügyi problémák az egész ügynek azonban csak az egyik részét jelentik. A másik, a súlyosabb, az az egész gyűjtemény eredetének és eredetiségének nagyon is kérdéses volta.

A hazai műkereskedők is érdeklődéssel figyelik az eseményeket, ha másért nem, hát azért, mert az elmúlt 10-15 évben nagyon sok galériás vett és adott tovább az egykori diplomatától származó árut. Zelnik hol itt bukkant fel, hol ott, kezet csókolt és szépasszonyomnak nevezte a nőket, óriási vehemenciával győzködte a férfiakat, inkább cserélni szeretett, készpénzt ritkán láttak tőle. Francia porcelánokat, kandallóórákat hozott, festményeket, arany- és ezüsttárgyakat vitt többnyire határokon át, s persze elárasztotta ázsiai darabokkal a piacot, bár természetesen nem állítjuk, hogy minden keleti darab Zelniktől származik. A most kölcsöntartozás miatt foglalást és árverést kérő Forró Tamás és Kovács Katalin annak a Belvedere Szalonnak a tulajdonosai és vezetői, amely évekig ápolt híresen jó kapcsolatot a gyűjtővel, 2010 és 2012 közt egy tucat árverést rendezett Ázsia „kincseiből”. A Dénes Szőnyeggaléria kirakata egy ideig tele volt kambodzsai és vietnami darabokkal, bár az soha nem derült ki, hogy mekkora tényleges vevőköre van a keleti, délkelet-ázsiai művészetnek hazánkban.

Mint ahogyan nyilván az sem kerül a magyar műkereskedelem aranylapjaira, hogy a Belvedere Szalon nem egy esetben jelölte korábbi tételeit „régészeti lelet” megjegyzéssel anélkül, hogy katalógusában a lelőhely pontos helyét, az előkerülés idejét és a tárgyhoz fűzhető tudományos információkat is mellékelte volna vevőinek. Annyi bizonyos, hogy délkelet-ázsiai szakértőknek igencsak szűkében vagyunk. Senki, még Forró Tamás, a Belvedere Szalon tulajdonosa, aki több száz Zelniktől átvett keleti tárgyat adott el vevőinek, sem tudhatja, hogy például az a 10 millió forintra becsült Buddha-szobor vagy a 8 millióra tartott ezüstdoboz, amit most a végrehajtói árverezésre maguk jelöltek ki, honnan származik, mi az előtörténete, a kora, anyagának pontos összetétele.

Pedig a műtárgypiacon ezek az adatok nagyon is befolyásolják a tárgyak értékét, árát. És miért éppen 10 millió, és miért nem hét- vagy tizenegy? A január végén sikertelenül zárult árverés kapcsán az egyik hitelező szavai megjegyezte: „Nem tudom, a tárgyak mennyit érnek. A tárgyak lefoglalásakor a végrehajtó és Zelnik István döntött a biztosítási érték alapján.” Ugyanezt erősítette meg egy másik hitelező, aki tavaly szintén eljutott a végrehajtói árverezés kezdeményezéséig, ám végül megállapodott a gyűjtővel. Ha így történt, és a végrehajtó nem kért be külön szakvéleményt akár külföldről is, és Zelnikre támaszkodva határozta meg a kikiáltási árakat, ezzel – a jelek szerint – semmi mást nem tett, mint jóhiszeműen adott még 3-4 hónapnyi haladékot az adósnak.

Mostanában azonban lassan megváltozik a helyzet. Zelnik István az adósságok fejében ugyanis több tíz-húsz milliósra becsült tárgyától kénytelen megválni, s a hitelezők csaknem mindegyike pénzzé szeretné tenni a hozzákerült műtárgyat. Van aki inkább gyorsan eladná, ám többen is akadnak, akik arra is kíváncsiak, hogy valójában mit tartalmaznak az Aranymúzeum vitrinjei. Eddig három nemzetközileg elismert szakértőnek volt alkalma néhány száz darabot megnézni, ők egybehangzóan azt nyilatkozták, hogy a látottak legalább 90 százalékának mibenléte bizonytalan számukra. Ők azonban csak megtekintés után, művészettörténeti, régészeti analógiák alapján mondták el véleményüket.

Most a természettudományos vizsgálatokon a sor. Bár az arany az egyik legnehezebben elemezhető fém, a belőle készült tárgy megmunkálásának kora nehezen állapítható meg, de azért van módszer erre is. A Népszabadság kérésére az Oxfordi Egyetem egyik világhírű fémszakértője röviden így vázolta a folyamatot: „miután a tárgyak felületét gondosan megtisztítottuk, és összegyűjtöttük róluk a különféle föld- és egyébmaradványokat, a készítők kézjegyét, a használt szerszámok lenyomatát tanulmányozzuk. Ezután az anyag ötvözetét vizsgáljuk meg. Arany esetében különösen a réztartalom aránya mond sokat. A nyomelemek analízise lehet a következő lépés, bár az ón, ólom, platina, palládium igen alacsony koncentrátumát nehéz kimutatni.

Az elemvizsgálatok nemcsak arányokat mutatnak ki, hanem arról is vallanak, hogy melyek azok az anyagok, amelyeknek nem kellene az adott tárgyban jelen lenniük. Így például a kadmium 20 milliomod részecske mennyiségnél nagyobb jelenléte természetellenes és olyan aranytárgyak újrahasznosításából származik, melyek illesztéseinél kadmium tartalmú forrasztóanyagot használtak, amire 1850 előtt nem volt példa. Van az arany korának a megállapítására is módszer, igaz, vitatott, ez a héliumtartalomra alapozza a datálást.” Tehát a régészeti, művészettörténeti és a természettudományos vizsgálatok együttese során meg lehet állapítani egy tárgy korát és valószínűsíteni készítésének, használatának helyét. Ezek a vizsgálatok természetesen nem olcsók, de aki milliárdokért épít múzeumot, talán megkockáztathatna néhány milliót, annál is inkább, mert ma már a vizsgálatok nagy részét itthon is elvégzik a kutatók.

A végrehajtói árverezés szabályai szerint a sikertelenül felkínált tárgyakra 15 napon belül újból lehet licitálni. Végrehajtói információ szerint az is elképzelhető, hogy minimumáron, azaz a becsérték 35 százalékán, a hitelező elfogadja a tárgyakat, ezzel csökkentve az adósság értékét. Egyelőre nem tudni, hogy ha másodszor is kalapács alá kerülnek Zelnik aranyai, mi lesz a sorsuk, megfelelő dokumentáció, jogilag megnyugtató helyzet nélkül mit kezd vele az, aki megveszi őket. A licit, hacsak Forró Tamás és Kovács Katalin másként nem dönt, két héten belül újraindul.

Árverezési kisokos

A végrehajtás során kért árverezés nem olcsó mulatság. Bírósági végzés, közjegyzői okirat kell hozzá, akkor kerül rá sor, mikor az adós a felszólítás ellenére sem akar vagy nem tud fizetni. Ekkor a közjegyző megküldi az adós lakhelye szerinti bírósági végrehajtónak az okiratot, aki 15 napos határidővel újra felszólítja az adóst a fizetésre. Ha ez is eredménytelen, akkor a végrehajtó megvizsgálja, hogy milyen jövedelmet lehet letiltani, milyen értéktárgyat lehet lefoglalni. A hitelező jelen lehet a lefoglalásnál, ami annál is inkább célszerű, mert az adós közreműködésével állapítják meg a kalapács alá kerülő tárgyak értékét.

Ha a hitelező úgy véli, hogy az adott tárgy értéke nem éri meg azt az összeget, amit az adós tart róla, alkudozni kezdenek. A végrehajtó azonban csak akkor lép közbe s kér szakértőt, ha szerinte is irreális vagy megállapíthatatlan a tárgy adós által megnevezett értéke. Ezután kerül sor az árverésre. Eddigre a hitelező már túl van egy bírósági procedúrán, kifizette az ügyvédet és a közjegyzőt, s megelőlegezte a végrehajtó költségeit – ez 10 millió forintos adósságnál legalább 300 ezer Ft-ba került már neki. Előre kell zsebébe nyúlnia annak is, aki licitálni szeretne. Az online árverésekhez először regisztrálni kell (6000 Ft), majd a kikiáltási ár 10 százalékát előlegként be kell fizetni. Ezt az összeget csak abban az esetben kapja vissza a reménybeli vevő, ha alulmarad a licitálás során.

Ha övé lesz a tárgy, beszámítják az előleget a vételi árba, ha valami miatt visszalép a licitálástól, elvész a pénze. A tárgyra 30 napig lehet licitálni, a legalacsonyabb ár a kikiáltási ár 35 százaléka, ennél olcsóbban az első menetben nem viheti el senki a tárgyat. Eredménytelen árverés után 15 nappal újból felkerül a darab a weboldalra. Ha így sem lel új vevőre, akkor a hitelező maga is hozzájuthat minimáláron, ha kell neki, s ennyivel csökken az adós tartozása is. Ha nem tart igényt rá, új értéktárgy után kell néznie a végrehajtónak, s minden kezdődik elölről.

Műkincsrajongók a múzeumban