Aratás a tarlón
Ilyenné akarta átalakítani Orbán Viktor a rábízott Magyarországot, e masinéria olajozott zakatolásának kellene meggyőznie a magyarokat arról, hogy ők egy így működő társadalomban akarnak élni. Azt is, aki csavar lett a gépezetben, és azt is, akin keresztülment Orbán úthengere. Igazán nem akarok huhogni, de a Népszabadság szerkesztősége holnap új helyre költözik. Ritkán teszi, legutóbb 21 éve, 1991 végén tette, s az akkori költözős lapszám az akkori miniszterelnökkel közölt interjút.
Antall József kijelentette, hogy 1992 a felemelkedés éve lesz. Ha az idén annyira aratunk, mint amennyire akkor felemelkedtünk, akkor kevesen fognak itt jóllakni. Persze ahhoz, hogy tudjuk, nehéz év elé nézünk, nem kell a Népszabadság költözési indexét figyelnünk. Megjósolhatja aktuális vetítésén a növekedés záloga, Matolcsy miniszter, hogy a magyar GDP 2020-ra megduplázódik, a földből pedig egymillió új munkahely terem, de ez még délibábnak is olyan távoli, hogy e kijelentésben legfeljebb az ősidők óta legendás magyar agysebészet találhat új szakmai perspektívát.
A tündérmeséken túli való világban a kormány a magánnyugdíjkassza besöprésével, a szolgáltató és a pénzügyi szektor lecsapolásával, újabb és újabb adók kitalálásával, extra magas áfával finanszírozza a társadalomátalakítási programját, az ahhoz szükséges pénzügyi stabilitást. Láss csodát, a bankok nem hiteleznek, a csuklóztatott multik nem ruháznak be, a kedvezményezett gazdagoknak és a vágyott középosztálynak visszaadott százmilliárdokból nem akaródzik növekedni a gazdaság. Elment az a pénz a devizahitelek kedvezményes kifizetésére, ami maradt, abból vesznek jó kamatra államkötvényt, vagy nem kötik Matolcsy orrára, melyik osztrák bankban tartják.
Akinek meg nincs, az csak nézhet bután, otthagyva az út szélén. Várva 2020-at, amikorra tuti megduplázódik a GDP, ami az egymillió új munkahely láttán érthető is lesz. Addig meg közmunkából már fél lábon is kihúzzuk növekedés nélkül is. Legföljebb azt nem értjük, mit akar aratni Orbán a tarlón. Az ő szemével kell nézni ezt a mezőt, hogy soroló vetésnek lássuk, amiből kinőnek majd a változás virágai. A kormány politikájának orbáni értelemben vett sikere nem mérhető GDP-ben, költségvetési hiányban, alapkamatban, reálbérben. A piszkos anyagiak csak annyiban fontosak, amennyiben elegendő időt és pénzt adnak az ország vágyott átalakításához.
Márpedig Orbánnak sok pénzre volt, van szüksége, és kevés az ideje. Döntéseinek teljes szabadságához a kétharmad kevés, bármi áron fenn kell tartania a költségvetési stabilitást, akkor is, ha az ehhez szükséges lépések magától értetődően prés alatt tartják a gazdaságot, csökkentik a növekedés esélyeit. Az aratást ezért nagy begyűjtés előzte meg, sok esetben egyenesen padlássöprés. A Fidesz vezére nehezebb helyzetet örökölt, mint az első kormányzása elején. Akkor már túl voltunk a Bokros-csomagon, a pénzügyi-gazdasági konszolidáció eredményei megmutatkoztak.
A megszorítások még a Horn-kormányt buktatták meg, annak a gyümölcseit azonban valójában már az első Orbán-kormány szüretelhette le. A második kormányzását rosszabb feltételek közepette kezdhette meg a miniszterelnök: közelebb volt a gazdasági válság gödrének alja, megkezdődött ugyan az újabb konszolidáció, de világosan látszott, hogy a „beteg” gyors felépülésére nem lehet számítani, további fájdalmas beavatkozásokra lenne szükség. A gyors gyógyulást nem tette lehetővé sem a nemzetközi gazdasági helyzet, sem a rendszerváltás óta halogatott, félbehagyott változások sora, amelyek hiánya az országot egyre kevésbé tette alkalmassá a külső feltételekben bekövetkezett változásokhoz való gyors alkalmazkodásra, a társadalom jólétéhez szükséges javak előteremtésére.
Orbán kezét azonban valójában nem a körülmények, hanem az ellenzékben faragott tabui kötötték meg igazán. Hiába kapott nagyon erős felhatalmazást választóitól a kormányzásra, úgy kellett haladnia, hogy e bábukat ne döntse fel, vagy – mint az azóta eltelt idő megmutatta – legfeljebb úgy, mintha ezek a tabuk még érvényesek lennének. Ingatlanadó-, tandíj- és vizitdíjmentes ország építését kell láttatnia, amelynek közigazgatása 3200 önkormányzatra, 19 megyére, a fővárossal és annak összes kerületére tagozódik. Miközben mindenki tudja, hogy nem lehet parttalanul és teljesen ingyenesen tartani a felsőoktatást, tehát igenis lenne mód arra, hogy a kormányzati erőszak helyett széles konszenzuson nyugvó rendszert alakítsanak ki, amely jobb minőségű, az államnak olcsóbb, a tehetséges fiatalok számára anyagi helyzetüktől függetlenül elérhető felsőoktatást eredményez.
Ahogyan azt is mindenki tudja, hogy a jelenlegi magyar egészségügy minden, csak nem ingyenes, így az állam cinkosan tűri az állami szolgáltatások átláthatatlanul fizetős igénybevételét, és ezáltal szinte ösztönzi, hogy a betegek a magánegészségügybe meneküljenek. Van vizitdíj? Ugye hogy nincs! Csak éppen egyre többe kerül, ha meg akarunk gyógyulni. Ki mondja, hogy nincs itt széles körű önkormányzatiság? Megszűnt-e egyetlen önkormányzat? Ugye hogy nem! Csak éppen a megyei önkormányzatokat Potemkin-szervezetekké tették, a helyhatóságoktól pedig annyi mindent magához vont az állam, hogy a helyi közösségeknek alig maradt valami, amiben önmagukat kormányozhatnák.
Történelmi lehetősége nyílott a Fidesz élcsapatának arra, hogy korrigálja a rendszerváltás és az azt követő két évtized hibáit. A gazdasági kényszer mellett az elszánás is megvolt bennük erre. Nem az a baj, hogy belevágtak az ország súlyos társadalmi, gazdasági gondjainak megoldásába, hanem az, ahogyan és amit tettek. Az államszocializmus vége óta felgyülemlett problémákra adott válaszuk egyértelműnek bizonyult: minél több államra van szükség. Az államtól és állampárttól független egzisztenciák, vélemények, közösségek, erőcsoportok csak bajt okoznak.
Orbán nem szeret megjavítani, ha valami nem jól működik, akkor inkább létrehoz egy teljesen újat, amit azonban már ő ural. Így van ez a demokráciával és a piacgazdasággal is. Nem hisz abban, hogy az általa irányított államnál bárki bármit képes lenne jobban csinálni. Ebből fakadóan minden feladat megoldását az állam kezében érzi jó helyen. Legyen az az oktatás, a közigazgatás, az energiaszolgáltatás vagy az útdíjrendszer-kiépítés. A kétharmad birtokában nem kívánt senkivel sem egyeztetni a társadalom átalakításáról, ami jelzi: számára a tárgyalás, az ellenérvek meghallgatása csak a hatalmat korlátozó kényszer, ami kellő hatalom birtokában szükségtelen.
Erővel akar mindent megoldani, ott is erőt mutat, konfrontációt keres, ahol erre semmi szükség. A korlátokból csak azokat szereti, amelyeket ő állít a jövő kormányai elé. Amit ő berendezett, nem lesz könnyű lebontani, újra tartalommal megtölteni, amit kiüresített. Miközben várjuk a stadionalapú növekedés beindulását, tudnunk kell, hogy mindannak, ami az elmúlt két évben Magyarországon történt, nem a költségvetési hiány szintje vagy a gazdasági növekedés a mércéje, hanem az: ilyen országban akarunk-e élni, ilyen társadalomban akarjuk-e felnevelni a gyerekeinket. Ha erre „nem” a válaszunk, akkor az Orbán által várt aratás nem kecsegtet semmi jóval. Mert amit ő be akar takarítani, azt mi ki szeretnénk gyomlálni. Még aratás előtt.
