Berill
A kánikula minden átmenet nélkül érkezett. Bodzai Ágost nyugdíjas tanár vizes zsebkendővel a fején kaptat felfelé a meredek Majális utcán, és közben arra gondol, tengermély undorral gyűlöli feleségét, Kovács Berillt.
Az addig életunt és nőgyűlölő Ágost 23 éves korában vette feleségül a nőt, családja és barátai őszinte megdöbbenésére. Berill egyik pillanatról a másikra tűnt fel Klausenburgban. Decemberben még azt se tudták, hogy a világon van, februárban már a fél város a smaragdzöld szemű, bécsikávé-bőrű kisasszonynak tapsolt, áprilisban pedig jött az esküvő. Kovács Berill a leggyönyörűbb táncosnő volt, aki valaha megfordult kolozsvári színpadon, a közönség ájultan hevert a lábai előtt.
Az ősz kecskeszakállú, langaléta, szelíd arcú öreg pompás zöld kertek mellett vonszolja magát a vasárnap délutáni Czell-féle csapolt sörök felé. A Társadalom Teketársaság székhelyére tart, negyven éve (áprilistól szeptemberig) az Árnyas utca sarkán múlatja a hét utolsó óráit. Azért éppen itt, mert Bodzai és három ősi cimborája (a Feltámadás Kugli Club) úgy tartja, az egész városban a tekepályán a legjobb a csapolt Czell.
Az okokban vannak közöttük nézetkülönbségek. Márkus Alfonz, a félkarú kövér háziorvos a friss, üdítő és habos nedű kiemelkedő minőségét a sörgyár közelségével magyarázza. Esküllő Milos, a császárbajszú és homoszexuális görög–latin professzor a bérlő és a sörgyárigazgató nejének titkos kapcsolatával. Lakóca Balázs, a részeges sakkbajnok a csapos, Heinz Benedek kiemelkedő szakmai tudásával. Bodzai tanár pedig úgy tartja, egyszerűen azért itt a legjobb a csapolt sör a városban, mert itt esik neki a legjobban, távol a feleségétől, aki ilyenkor Kolozsvár túlsó felében, a Pacsirta utcában teázik a barátnőivel.
Bodzai Ágost évtizedeken át történelmet és filozófiát tanított a Református Kollégiumban, de barátai jól tudták, az oktatás neki nem hivatása, csupán pénzkereseti forrása. Ágost valójában regényíró volt. Ifjúkorában megjelent néhány verse és rövid novellája hírlapok irodalmi oldalain, ám később nem gyártott több „fogpiszkálót”. Hamar rádöbbent, bűn apróságokra tördelni a tehetségét, az ő tálentuma monumentális formát kíván. Nekiállt hát a mestergerenda megalkotásának.
Házassága hamar megromlott, gyermekük nem született, volt ideje dolgozni. Negyvennyolc éves korára meg is írta 4500 oldalas regényfolyamát. Életem hátralévő részében nincs egyéb dolgom, mint a semmirekellő szóvirágokat kigyomlálnom a szövegkertből – mosolygott a kuglipályán Ágost, koromfekete kecskeszakállán megcsillant az aranyszínű sörhab. Bodzai tanár akkor még nyeregben érezte magát, úgy hitte, a dolog nehezén már túl van. Mikor barátai megkérdezték tőle, miről is szól a regénye, meglepetésükre Ágost egyetlen mondatban öszsze tudta foglalni a cselekményt. „Huszonhárom éves koromban, holdvilágos éjszakán, megpillantottam egy mezítelen fehérnépet a Szamosban fürdeni, a haja aranyosan csillogott, és én olyan szerelmet éreztem iránta, hogy legszívesebben megfürödtem volna a meleg vérében.”
– Erről írtál csaknem ötezer oldalt? –kérdezte a doktor, és árva baljával óvatos lendületet adott a zsinóron függő fagolyóbisnak.
– Erről – vallotta be Bodzai.
– De hát hogyan lehet erről egy egészkönyvet írni? – értetlenkedett a sakkbajnok is.
– Ebben a fél órában minden megtörtént velem, ami csak az életben megtörténhet. Mikor megpillantottam azokat az édes, huncut, lágy melleket, úgy éreztem, végre megszülettem. Mikor fickándozni kezdett nékem a leány a sekély folyóban, rögvest szerelmes lettem. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, halálosan, először és utoljára. Mikor a fekete fejű és hófehér testű dankasirályok a szépség feje fölött körözni kezdtek, megismertem az Istent. Mikor pedig a fehérnép alábukott a Kis-Szamosban, halfarkával nagyot csapott a vízre, és tovaúszott Szentmiklós felé, nos, barátaim, akkor én meghaltam. Kell-e ennél több egy regénybe?
– Szóval sellő volt – röhögött a profeszszor. – Hát, ez valóban regényes, barátom.
Vízi nimfa a Szamosban. Naiaszok és néreiszek, a tengerek nimfái, Tritón leányai kincses Kolozsvárott.
– Avagy a kis hableány a meséből – vigyorgott a már erősen spicces sakkbajnok.
– Egy ízben, még egyetemista éveim alatt,olyannyira megittasodtam, hogy azt hittem, a sötét királynővel szeretkezem egy óriás sakktáblán. Életem legszebb éjszakája volt. Még akkor is, ha reggel, mikor magamhoz tértem a szilvapálinkás mámorból, rá kellett ébrednem, hogy a Patak utcai Édes Lyuk kuplerájban töltöttem az éjszakát. A legszebb cigánylánnyal. Valahogy a konyhában kötöttünk ki, a padlón hemperegtünk egész álló éjjel, a fekete-fehér kockás konyhakövön.
– Kacaghattok, ahogy a torkotokon kifér, annak a lánynak pikkelyes halfarka volt, velem pedig megtörtént az élet, elejétől a végéig, egyszer és mindenkorra, fél óra alatt – jelentette ki Ágost kissé sértődötten.
– Azután rákötözted a követ a lábadra, és beugrottál a hídról a Szamosba. Emlékszem, szörnyen haragudtam rád. Valami könyvem a zsebedben maradt, hónapok múlva adtad csak vissza, teljesen szétáztak a lapok, dobhattam ki. Isten tudja csak, hogy élted túl. Rossz pénz nem vész el, így lehetett – nevetett a doktor.
Bodzai Ágosttól ezután minden alkalommal megkérdezték barátai a Feltámadás Kugli Club heti gyűlésein, hogyan is áll a Kolozsvári Hableány regénye.
Nehezebb az ügy, mint gondoltam, válaszolta mindannyiszor gondterhelten Bodzai tanár. De haladok vele becsületesen, húzom, irtom a káros gyomot, a feleslegesen nyíló virágot, tisztul a kert, tette hozzá Ágost, majd megrendelte első csapolt Czelljét, amitől azután rendre megnyugodott.
Míg a tanár izzadva-szuszogva a teketársaság felé tart, barátai már első sörüket isszák a kánikulában a napernyő alatt. Milos professzor éppen legújabb művével dicsekszik, a művelt agglegény hosszú évek óta a falvédőhímzés hobbijának rabja. A legújabb, saját tervezésű darabon parasztlány üzekedik nyalka huszárral a szénakazalban, felette a következő szöveg áll cikornyás, tulipiros betűkkel: „Delfin ugrik, kutya ugat, szú perceg / Sose felejtem ezt a boldog percet!”
– A buja leánykát arról a néma rüfkérőlmintáztam, aki immár több mint fél évszázada keseríti Ágostunk életét – mondja a professzor.
A másik két öregúr közel hajol a falvédőhöz, elismerően bólogatnak.
– Micsoda nő volt ez a Berill! – szól adoktor. – Amikor a Farkas utcai kőszínházban táncolt, még a puliszkának is erekciója támadt. Nem is táncolt, szinte úszott a levegőben. És micsoda hárpia lett belőle. Ölni tudna a szemével. Vén, gonosz, tolószékes banya.
– Sic transit gloria mundi – jelenti kia professzor. – Mindig is mondtam, hogy a nő veszett egy fajzat. Jobb nem is kísérletezni velük. Bizonyosan okoznak némi kéjt, már aki szereti az efféle élvezeteket, de ez a néhány édesnek tűnő óra mindig, kivétel nélkül megbosszulja magát.
Az öreg tanár végre megérkezik a 48-as számú sarokházhoz. Belép az udvarra.
– Késtél, nem is keveset – veszi előzsebóráját a sakkbajnok. – Több mint fél órát.
– El kellett tolnom Berillt a Pacsirta utcába a barátnőihez, a cselédnek kimenője van, szegény Bogárkánk anyja haldoklik Széken.
Bodzai kimerülve huppan le egy fonott karosszékbe, a csapos személyesen hozza ki neki a korsó Czellt.
– Hogyan halad a regény? – kérdezi asakkozó.
– Remekül – mosolyodik el Ágost. –Olyannyira, hogy készen is van. Sikerült végre megszabadulnom az utolsó tíz oldaltól is. Ez volt a legnehezebb mind közül. Átkozottul ragaszkodtam ezekhez a nyomorult utolsó szavakhoz. Szépen csengtek, ördögien szépen. De végül mindet kihúztam, és a lapokat a kályhába dugtam. Még szerdán történt.
A három cimbora a térdét csapkodja a röhögéstől, még a tekéről is elfelejtkeznek.
– Húsz év alatt összeírtál 4500 oldalt,aztán harminc év alatt szépen, lassan, módszeresen kihúztad az összes szót a regényből? – álmélkodik a professzor.
– Így történt – mondja büszkén Bodzai.
– És nem vagyok elégedetlen a végeredménnyel. Mindenesetre feszes. Nincs benne egyetlen felesleges, hamisul virágzó szó sem. Egyetlen önmagáért éneklő mondat sem. Egyetlen olyan lap sem, amely többet akarna mondani annál, mint amenynyit valójában tud. Ötven évbe telt, de megérte. Ha nem is remekmű, de tisztességes munka, ez bizonyos.
A doktor újabb kör sört rendel, felállítják a bábukat.
– Ma mi fizetünk, te vagy az ünnepelt.Igyunk a regényedre! – kiáltja a doktor.
Éjfél után énekelve jönnek le a sötét Majális utcán. Együtt, mind a négyen. A Sétatérnél válnak el, onnan mindenki megy a maga útján. Bodzai is indul haza, a Dónát-negyed felé. Dülöngél, csuklik, dúdol, boldog. Semmi kedve még hazamenni. Átmegy az Erzsébet hídon, a Szamos túlpartján megáll, leül egy padra, szivarra gyújt. Arra az átkozott könyvre gondol, arra a kurva Schopenhauerre, amit annak idején Márkustól vett kölcsön.
Nézi a hólétől bővizű, csobogó folyót, s visszhangoznak benne a gonosz mondatok. „Ki tudná a halál gondolatát elviselni, ha az élet öröm volna?” „Az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem, hogy átessünk rajta, és befejezzük.” „Csak egy velünk született tévedés van: azt hinni, azért élünk, hogy boldogok legyünk.” Azoktól a cinikus szavaktól kerültem olyan hangulatba, hogy végül követ kötöttem a lábamra, és vízbe vetettem magam, gondolja. Ott úszott el az életem...
Azután megint az elkészült regényre gondol, a szívbéli cimborákra, a duhaj estére, s újra szétömlik szívében a büszkeség és a boldogság. Fütyörészve indul a Rákóczi úti ház felé. Nyíló orgonák, bódító illatok, csalogányok csattogása, a távolból bús, kissé hamis hegedűszó hallatszik.
Bogárka csak délután érkezik haza Székről. Újságolná, hogy az édesanyja már jobban van, felült az ágyban és galamblevest is evett az este. Bodzai urat azonban még az ágyban találja. Az öreg férfi szívében gyöngyház markolatú halasbicska. A vére mind kifolyt, de az ágynemű nem véres.
Egy csepp vér nincs a szobában. Se az ágyon, se a padlón. Úgy fest a halott tanár arca, akár a megfejt tőgy. Az asszony sehol, szőrén-szálán eltűnt. Két visszeres lábat és egy kerekes széket viszont találnak a rendőrök a gardróbban. A szobából vastag, nyálkás csík húzódik a lépcsőn, a kapun, a kerten, az utcákon keresztül.
Le, egészen a Szamosig.
