Hová tűnt a kétharmad?
Hogy milyen lesz az új kormány, arra majd csak az államelnöki posztért folytatott küzdelem második fordulója, május 20. után lehet pontosan válaszolni, viszont magyar kisebbségi szempontból többé-kevésbémár látszanak azok a kérdések, amelyekre nem csak a napi politika, nem csak a pártérdekek szintjén kell választ keresni. Más szakszerű kutatások és felmérések híján ugyanis a parlamenti és a helyhatósági választások jelzik a közösség állapotát, értékpreferenciáit, dilemmáit is.
A kisebbségi politika igazi mércéi a lélekszámcsökkenés üteme és a választási eredmények lehetnek. Hiábavalók a nagy szavak, ha a kisebbség lélekszáma rohamosan csökken. Megtörténik ugyanis, hogy miközben a pártpolitika átütő sikerekről számol be, a kisebbség lélekszáma erősebben csökken, mint például az elmarasztalt egypártrendszer idején. Ez esetben nyilvánvalóan a kisebbségi politika téves premisszáit kell hibáztatnunk. Hasonlóképpen jelzésértékűnek számítanak a parlamenti és a helyhatósági választások is. Ha a kisebbségi polgárok jelentős mértékben távol maradnak az urnáktól, vagy pedig jelentős számban a többségi pártokra szavaznak, akkor nem a polgárokban kell keresni a hibát, nem is a többségi pártokban, hanem a kisebbségi politikában.
A mostani választásokon kifejezésre jutott a vajdasági magyar kisebbségi politika megannyi dilemmája. A kilencvenes években a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia bevezetése lehetővé tette nemzeti alapon szerveződő pártok alapítását. A Délvidéken kezdetben egy a közösséget sikeresen mozgósító párt alakult, amely népes szavazótábort tudott maga mögött. Erre a későbbiekben nem akadt példa. Idővel azonban ez a párt, a VMDK, a különböző világnézeti szempontok vagy anyagi érdekek nyomvonalán osztódni kezdett. Jelenleg öt bejegyzett párt van, illetve hat, mert közvetlenül a választások előtt még egy kisebbségi párt alakult.
Hat párt egy 300 ezres közösségben tényleg sok, persze nem lehet „adminisztratív” úton felszámolni ezeket. Egy kis közösségben hat párt ténykedése tünetértékű, jelzi a közéleti torzulásokat, ám a bajokat kell orvosolni, nem a tüneteket. Annál inkább, mert az a tényleges dilemma, hogy egy pártra vagy pedig többre van szükség.
Elvben egy párt is elegendő lenne, amennyiben szigorúan kisebbségi érdekvédelmi alapon szerveződne. Az elmúlt húsz év gyakorlata azonban bebizonyította, hogy ez csak nemes óhaj, amelynek érvényesülését a helyi viszonyok és az anyaországi pártérdekek meghiúsítják. De nem csak ez a megoszlás oka. Oka lehet a területi érdek is, tehát az, hogy szórványról van-e szó, vagy tömbről, de szem előtt kell tartani a szociális tényezőt is, amit a kizárólagos nemzeti retorikát gyakorló, szociálisan érzéketlen kisebbségi politika gyakran a szőnyeg alá seper. Márpedig a kisebbségi helyzet egyszersmind szociális kérdés is, amelyben a szociális különbségek a szokottnál élesebben jelentkeznek. A szerbiai Helsinki Bizottság egyik régebbi felmérése szerint a kisebbség nincs arányosan képviselve a különböző szakmai, közigazgatási elitekben, annak ellenére, hogy a politikai életben, a politikai tisztségek elosztásában fennáll az arányosság. A munka világában jelentkező kisebbségi hátrányokat szinte lehetetlen megbízható számadatokkal bizonyítani, tehát ez „láthatatlan érdekként” működik. Magyar a magyar munkanélküli is és a magyar villatulajdonos is –de másként.
A szociális kérdések figyelembevéte a nemzeti érdeken belül szociális szempontok szerint is tagolódik, tehát kétséges, hogy egyetlen ideológiai esernyő (legyen az jobboldali vagy baloldali, konzervatív, szocialista vagy liberális, egyszóval „egypárti struktúra”) képes-e a kisebbség egészét tömöríteni. Ha a kisebbségi szavazópolgárok távol maradnak a választásoktól, vagy pedig értékrendjükkel, professzionális érdekükkel, szociális helyzetükkel egybevágó többségi pártra szavaznak, sőt esetleg annak színeiben lépnek fel, akkor nyilván arról van szó, hogy az egypárti struktúra nem elegendő összefogó erő.
Az idei délvidéki választások újdonságának számít, hogy az anyaországi kormány a jobb eredmények reményében úgy döntött, hogy egyetlen délvidéki pártot támogat. Ennek köszönhetően ez a párt szinte kisöpörte a közéletből a többi kisebbségi pártot. Az anya országi politikusok a helyi vezetőkkel karöltve a nemzeti hovatartozás legfőbb bizonyítékát abban látták, hogy a magyar választópolgárok magyar pártra szavaznak, s ennek szellemében nemzetidegennek, „janicsároknak” minősültek azok a magyar polgárok, akik valamelyik többségi pártra szavaztak, vagy annak listáján szerepeltek.
Az a kérdés, hogy ez milyen helyzeteket, ellentmondásokat szült, és milyen veszélyeket rejteget. Mi történt ezek után?
A Köztársasági Választási Hivatal hivatalos adatai szerint a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) államelnökjelöltje 1,65 százalékot, vagyis 63 200 szavazatot kapott. A VMSZ a köztársasági parlamenti választásokon 1,77 százalékot, tehát valamennyivel többet szerzett, amivel az eddig négy helyett öt képviselői mandátumra tett szert. 2008-ban a Magyar Koa líció 74 874 szavazattal négy parlamenti mandátumhoz jutott, tehát a magyar kormány közbelépése nem hozott változást a szavazóbázisban, a választói bázis nagysága 70 ezer körül mozog. Jellemző, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsot is valamennyivel több, mint 70 ezer polgár választotta meg. Ezek után felmerül a kérdés, hogy hova tűnt el a magyar szavazótábor kétharmada. A legfontosabb nemzeti érdek ezt megfejteni és ezt kijavítani. Mi ennek az oka?
A rosszabbra sikeredett helyhatósági választási eredmények vezetnek nyomra. Óbecse lakosságának száma 40 987, ebből 20 019 magyar. A VMSZ a szavazatok 15,94, a Demokrata Párt 16,81, a Szerb Haladó Párt 16,55, az Óbecsei Mozgalom pedig a szavazatok 16,55 százalékát szerezte meg. Szabadka: 148 4101 lakos, ebből 57 097 magyar. A VMSZ a szavazatok 22,67 százalékát vallhatja magáénak. Ada: 18 994 lakos, 14 558 magyar, a VMSZ 19,70 százalékos eredményt ért el, a Demokrata Párt pedig 50,40 százalékosat. Zenta: 25 568 lakos, 20 587 magyar, a VMSZ a szavazatok 33,98, a Demokrata Párt 27,42 a Szerbiai Szocialista Párt 5,1, az Egyesült Régiók Pártja 9,75, a Magyar Polgári Szövetség pedig a szavazatok 9,4 százalékát szerezte meg. Folytathatnánk a Bánsággal valamint Dél- és Közép-Bácskával. (A lakosság számát a 2002-es népszámlálás alapján tüntettem fel, mivel a legutóbbi népszámlálás adatait még nem hozták nyilvánosságra. Igaz, csökkent a magyarok száma, de tudni kell azt is, hogy a többségi nemzet lélekszáma is csökkent. Ha pedig a lélekszámcsökkenés alapjaiban változtatta meg az arányokat, akkor a kisebbségi politika felelőssége is fennáll.)
A számadatok figyelmes tanulmányozása kideríti, hogy a magyar választók jelentős része azért adja a többségi pártokra a szavazatát, mert a) kérdéseire nem kap választ, vagy pedig azért, mert b) önkormányzati szinten nincs másra lehetősége. A magyar szavazótáborért vívott küzdelemben azonban egyik csoport felett sem ítélkezhetünk könnyelműen. Küzdeni kell értük – de nem ellenük. Nyilvánvaló, hogy a magyarok egy részét nem elégítette ki a felkínált kisebbségi pártprogram, alternatíva híján a többségi pártokban kereste a megoldást. Mivel a Délvidéken nincs fair plurális struktúra, de Híd-Most jellegű párt sincs, a kisebbségi polgárok elsősorban a Demokrata Párt felé fordultak.
A Bánságban és a Dél-Bánátban élő kisebbségi választópolgárok nagy részének ennél is bonyolultabb a helyzete, mivel a kisebbségi választópolgár önkormányzati szinten, ha akarna, akkor sem szavazhatna kisebbségi pártra, az pedig szóba sem kerülhet, hogy jelöltként politikailag érvényesüljön. Az uralkodó kisebbségi retorika ezeket a polgárokat arra ítéli, hogy lemondjanak polgári jogaikról, legalábbis, ha nem akarnak a pártvezetők szavajárása szerinti janicsárok lenni. Tehát vagy kivonulnak a közéletből, vagy a többségi pártban vállalnak szerepet, és ott próbálkoznak kisebbségi jogaik érvényesítésével. A velük szemben tanúsított nemzeti kizárólagosság káros következményekkel jár, mivel elidegeníti őket a nemzeti közösségtől.
Mindkét csoport példája arra figyelmeztet, hogy a) a kisebbségben sem szabad elhanyagolni a politikai alternatívát, tehát ésszerű keretek között tá mogatni kellene a kisebbségi politikai pluralizmust, mert annak hiánya a kisebbségi polgárok jelentős részét a többségi pártok felé taszítja, ugyanakkor b) megfelelő választ kell adni azoknak a „szórványoknak”, amelyekre nem terjed ki a kisebbségi politikai háló, s a legjobb akarat mellett is reménytelen próbálkozásnak számít kiterjeszteni. Az ő esetükben el kell fogadni, hogy helyi szinten a többségi pártokban érvényesüljenek, ami nem jelenti azt, hogy köztársasági vagy tartományi szinten ne támogathatnák a kisebbségi pártok valamelyikét. Sajnos ezek a területek egyre nagyobbak, s nem vagyunk olyan sokan, hogy a megosztó és kizáró nemzetpolitika nevében lemondhatnánk a kisebbségi magyarok jelentős részéről.
