Mindezt onnan tudom, hogy a böngészőmre telepítettem a Firefox egy aprócska, még fejlesztés alatt álló programját, a Collusiont, amely a számítógépen elhelyezett sütiket (angolul cookie), kis programokat észleli. A sütik „adják le a drótot” az adatgyűjtő cégeknek, a böngészőkiegészítés ezt az információáramlást követi nyomon.
|
| A Collusion képe böngészés után: a fehér körök a meglátogatott weboldalak, a többiek a követők |
„Az internet kinyitotta számunkra a világot, de minket is kinyitott a világ számára. Az internet nem privát tér. Mint Jancsi és Juliska az erdőben, folyamatosan kenyérmorzsákat hagyunk magunk után az interneten” mondta el februárban tartott előadásában Gary Kovacs, melynek során bemutatta a Collusiont is.
Ki kért erre engedélyt tőlünk?
A Mozzilla ügyvezető igazgatója szerint alapvetően nincs gond azzal, ha egy weboldal követi őt, hiszen ő is azt szeretné, ha olyan könyveket vagy filmeket ajánlana neki egy reklám, amelyek tényleg érdeklik, vagy egy közösségi oldal olyan embereket ajánlana fel „barátként”, akiket valóban ismer. Ám ha nem tájékoztat minket arról egy cég, hogy követi, amit az interneten csinálunk, ha nem kéri ehhez az engedélyünket, aggályos a gyakorlat.
Felfoghatatlan mennyiségű kenyérmorzsát hagyunk magunk után az interneten nap mint nap. Az erre szakosodott cégek gyűjtik, mikor milyen oldalakat böngésztünk, mit vásároltunk az interneten, milyen adatokat osztottunk meg nyilvánosan a közösségi oldalakon (születésnap, politikai meggyőződés, életkor, nem, lakhely, családi állapot).
Ez olyan hatalmas adatmennyiség, amelynek tárolása és elemzése nagy szakértelmet igényel. Egyesek szerint 2012 informatikai divatszava a „big data”, mert aki tudja, hogyan elemezze, szortírozza és értelmezze az adatóceánt, az dollármilliókat, de akár -milliárdokat is kereshet. Egy cég sokkal sikeresebb lehet, ha pontosan tudja, mit akarnak az ügyfelei.
A rendőrség, ha profin elemzi az adatokat, megállapíthatja, egy nagyváros mely részein és mely időpontokban „rizikós”. A Google egyik alkalmazása az influenzajárványokat próbálja előre jelezni azáltal, hogy hol keresnek sokan az „influenza” és ahhoz hasonló szavakra.
A terhes nő kiszűrése
Az adatelemzésben az üzleti szféra áll az élen. A legnagyobb visszhangot kiváltó példát a The New York Times publikálta. A történet főszereplője Andrew Pole, aki a Target amerikai kiskereskedelmi láncnál dolgozik statisztikusként. Még 2002-ben ment oda hozzá egy kollégája azzal: rá tud-e jönni valahogyan, melyik vásárló vár gyermeket? Az áruházlánc akkor már több mint egy évtizede gyűjtött adatokat a vásárlóiról a hűségkártyák, bank- és hitelkártyás vásárlások, kérdőívek, felhasznált kuponok segítségével.
Emellett bármilyen, a piacon elérhető adatot megvásárolhatnak a fentebb említett adatgyűjtő cégektől, azt azonban nem tudta a Target, hogyan tudná mindezt a saját javára fordítani. Az emberek szokásait – például azt, hol vásárol – vizsgáló kutatások bebizonyították, hogy ezeket akkor lehet megtörni, változtatni, amikor nagy változás áll be valakinek az életében.
A legnagyobb változás a gyerek születése. Ezért a Target kitalálta: minél előbb rá kell jönni, hogy egy vásárló terhes, és ekkor bombázni személyre szóló ajánlatokkal. Pole pedig megcsinálta a lehetetlent: az általa kifejlesztett szoftver nagy pontossággal előre tudja jelezni, ki a terhes, sőt azt is, körülbelül mikorra várja a babát.
Árulkodó jel, ha egy nő az illatosított helyett elkezd natúr tisztálkodószereket venni, esetleg kézfertőtetlenítőt, kalcium-, magnézium- vagy cinktablettákat vásárol. Ha ezek mellé még egy kis kék takarót is betesz a kosárba, meg egy akkora kézitáskát, amibe már néhány váltás pelenka is belefér, teljesen biztos a dolog. Huszonöt ilyen jelet azonosított.
A Target rájött: ezeket a nőket nem áraszthatja el babaholmi-prospektusokkal, mert meg fognak haragudni, hiszen nem hozták az áruházlánc tudomására, hogy gyermeket várnak. Így normál katalógusnak álcázzák a nekik szóló kiadványokat: a sok pelenka- és játék közé fűnyíró és majonéz is kerül, hogy ne legyen gyanús. Így sem mindig sikerült: egy nap egy dühös férfi berontott a helyi Targetbe és üvöltve kérte számon az üzletvezetőt, vajon miért küld gimnazista lányának a cég babaruhákra és bölcsőre kedvezményt biztosító kuponokat?
Néhány nap múlva az apa újra telefonált: elbeszélgetett lányával, és kiderült, valóban terhes.
A bevásárlókocsi jól ismer minket
Az Accenture tanácsadó cég chicagói laboratóriumában olyan programokat dolgoztak ki, amely a korábbi vásárlásokból megállapítja, hogy mit szeretnénk vásárolni, amikor betérünk a szupermarketbe, és ha valamit elfelejtünk, figyelmeztet.
A bevásárlókosárra szerelhető, érintőképernyős kis számítógép a hűségkártya alapján azonosít, majd személyre szabottan ajánl fel akciókat. Ha valaki általában keveset költ, akkor az olcsó, például nagy kiszerelésű árukat ajánlja a gép. Ha valaki tehetősnek tűnik, a prémiumtermékek felé irányítja. Ha valakiről tudják, hogy nagy leárazások esetén fél évre betáraz – nos, az elől eltitkolják az akciót, mert a cégnek nem jó, ha hónapokig nem vásárol majd az adott termékből.
Szakértők szerint már minden áruházlánc – így minden bizonnyal a Magyarországon működők is – elemzik és használják a hűségprogramok során gyűjtött adatokat. Természetesen, a Targethez hasonlóan ők sem örülnének, ha mindez kiderülne.
Az Accenture fent említett programját kidolgozó csapatban benne volt Rayid Ghani is, aki ma már Barack Obama újraválasztási kampányában dolgozik. Az a feladata, hogy mintákat találjon a választók által elmondott vagy leírt történetekben. Az elnök stábja ugyanis idén minden eddiginél célzottabb üzeneteket akar küldeni a választóknak, és ehhez fel akarják használni azt a milliós nagyságrendű személyes történetet, amelyet az elmúlt években összegyűjtöttek.
A demokráciából így lesz álomolvasás
„Meséld el a saját sztoridat” – szólított fel a kampány már négy éve is, és az aktivisták is folyamatosan gyűjtötték, jegyzetelték a megszólított választók szavait. Ghani azon dolgozik, hogy egy program a szövegeket elemezve meg tudja mondani: ki az, aki háborúellenes, ki az, akit az abortuszvita érdekel, és ki az, akit leginkább a munkanélküliség foglalkoztat. A projekt neve: Dreamcatcher, magyarul Álomfogó.
Nem elég tudni, hogy kit mi érdekel, ha nem tudjuk, férfi vagy nő, korábban hogyan szavazott, mennyi a jövedelme, és hajlandó-e adakozni a kampány számára. Pedig erről is rengeteg adattal rendelkezik a kampány: e-mailek, adományozólisták, közvélemény-kutatások, feljegyzések sora áll rendelkezésükre.
Csak egy baj van, hogy ez sok-sok külön lista, és nem tudni, ki kicsoda. Az Obama-kampány most épp azon dolgozik, hogy mindezeket, most először az amerikai politikában összekapcsolja: a projektet Narwhalnak hívják, azaz az egyszarvú delfinről nevezték el. (A Slate szerint egyébként a republikánusok is hasonló „listán” dolgoznak, de évekkel lemaradtak.)
Sokan álszentséggel vádolják Obamát. Február végén a Fehér Ház ajánlásokat tett közzé arra nézve, hogyan kellene az üzleti vállalkozásoknak kezelniük az általuk gyűjtött adatokat. Az egyelőre önkéntesen vállalható viselkedési kódex szerint átláthatóan, az ügyfél belelegyezésével lehet csak adatot gyűjteni, és csak indokolható mennyiségben.
Az ügyfélnek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy betekintsen a róla összegyűjtött adatokba, és ha kéri, azokat törölni kell. A ProPublica szerint ezeknek az elveknek az Obama-kampány sem felel meg teljes egészében.
Amikor a hitelkártya rólunk árulkodik
Nem kell ahhoz paranoiásnak lenni, hogy rájöjjünk, mindezeknek negatív következményei is lehetnek. Ismert például, hogy a hitelkártya-társaságok folyamatosan figyelik, ki és mit vásárol. Ennek alapján profilokat állítanak össze az ügyfelekről, ami – hazai hitelkártya-tulajdonosok is tapasztalatból tudhatják – hasznos, mert meg tudja akadályozni a visszaéléseket.
Ha szokatlan helyen vagy szokatlan összegért vásárol valaki a kártyával, hamarosan csörög a telefon: biztosan ön vásárolt? A profilalkotás arra is jó azonban, hogy megpróbálják megállapítani, ki lesz jó adós és ki nem.
Az ABC News riportja szerint 2009-ben az atlantai Kevin Johnson például arra tért haza nászútjáról, hogy a hitelkártya-társaság közölte vele: harmadára csökkentik hitelkeretét, mivel olyan helyeken vásárolt, amelyeket a nem megbízható ügyfelei szoktak látogatni. Azt külön kérésre sem árulták el, hogy mely bolt meglátogatása volt a „bűnös” – valószínűleg egy diszkontáruházé.
Egy hitelkártyacég ellen egyszer azért indult eljárás, mert a hitelkeret csökkentéséről döntött akkor, amikor az ügyfél házassági tanácsadásért fizetett a kártyával. Ez szerintük ugyanis közelgő válást jelez, ami nagyon költséges, így az adós lehet, hogy elmarad majd a részletekkel. Robert Manning, a Hitelkártya-nemzet című könyv szerzője úgy nyilatkozott: egyre több bank használ hasonló elemzést, és ebben az a leginkább aggályos, hogy erről nem tájékoztatják az ügyfeleket, akik így „nem is ismerik milyen szabályok szerint kellene játszaniuk”.
Számos területen jelenthet gondot, ha hozzáférnek adatainkhoz mások: mi van, ha valakinek a gyereke a házi dolgozatához a depresszióról keresett anyagokat, és ez egy leendő munkáltató vagy Amerikában az egészségbiztosító, vagy a hitelkártya-kibocsátó bank kezébe kerül?
És akkor még ott vannak a profi adathalászok
Nem tudjuk, mi történik az adatainkkal. Azokat már számtalan erre szakosodott cég gyűjti és árulja, köztük a legismertebb a Facebook és a Google.
Elsősorban a hirdetőknek adnak el minket: a nemrég tőzsdére vitt Facebook azért is ér olyan sokat, mert mindent tud és rendszerezve tárol a lassacskán egymilliárd felhasználójáról, így a lehető legpontosabban célzott reklámokat tudja nekünk eljuttatni. A szabályozás továbbra is a technológia mögött kullog. Az Európai Unió már szigorúbb szabályokat hozott, mint az Egyesült Államok, de csak kevesen tudják, mihez lenne joguk.
Ráadásul a hatóságok is igyekeznek minél több adatot gyűjteni. Amerikában az NSA, a lehallgatásra szakosodott titkosszolgálat sajtójelentések szerint engedély nélkül hallgat le belföldi telefonhívásokat, és figyeli meg az internetes forgalmat. Nagy-Britanniában a konzervatív kormánypárt ötlete váltott ki ellenkezést, mely szerint a hatóságok rögzíthetnének és egy évig tárolhatnának minden telefonbeszélgetést és e-mailt.
Charles Duhigg, a Target-sztori kirobbantója szerint már nincs választásunk. „Nem dönthetjük el, hogy vajon egy olyan cég, mint a Target, használhatja-e az adatainkat. Mindenki folyamatosan adatokat gyűjt és használja azokat. És az adatok ilyen szintű gyűjtése és használata forradalmasított mindent a közegészségügytől kezdve a politikai kampányokig” mondta egy interjúban.
A határ folyamatosan változik: örülünk, ha olyan prospektust kapunk, ami érdekes, de az még ma is elfogadhatatlan, ha valaki azt is tudni akarja, ha válni készülünk. Ennek a határnak a megállapítása pedig a cégek számára „inkább művészet, mint tudomány”, állítja.
Ha túl sokat tudnak rólunk, nem tudunk majd kevesebbet magunkról?
Lori Andrews, az amerikai Chicago-Kent College of Law jogászprofesszora még egy veszélyre felhívja a figyelmet: nem zár-e be minket, és foszt meg bizonyos lehetőségektől, ha az internet csak olyan dolgokat ajánl fel nekünk, amelyeket jónak gondol?
„Ha a szegény környéken élő fiatalok csak szakmunkásképzők hirdetéseit látják, akkor vajon közülük többen mondanak le a főiskoláról, mint más kortársaik? Ha a nőknek sztárhíreket ajánl egy program a tőzsdei információk helyett, nem tudnak-e majd kevesebbet arról, hogyan használják a pénzüket? A hirdetők új határokat húznak, azokra a szerepekre korlátozva az embereket, amelyeket a társadalom elvár tőlük” írja Andrews a New York Times véleményrovatában.
Mit tehet az, aki nem akarja, hogy megfigyeljék? Ne használjon ingyenes, bárki számára elérhető e-mail címet, vagy válasszon olyat, amelyik nyíltan hirdeti, hogy nem gyűjt és ad tovább adatot (ilyen a RiseUp vagy a Zoho). Mindig minden cookie-t töröljön a böngészőjéből, és használjon olyan kiegészítő programokat, amelyek telepíteni sem engedik őket. Ne váltson ki hűségkártyát a szupermarketben, és mindig készpénzzel fizessen.
Magyarul: a folyamatot már nem lehet visszafordítani.
