Az apa nem szólt semmit, rossz volt azt érezni, hogy a fia valamit nem mert tőle megkérdezni, holott ő olyan apa, aki mindent megtenne érte. A konyhát is átalakította szobává, hozzátapasztott egy kis konyhát a ház oldalához, a konyhából meg szoba lett, hogy külön alhasson a gyerek. Gondolta, megmondja neki ő, hogy mehet, de eszébe jutott, hogy hajnal van, még biztosan alszik, s jobb nem felébreszteni, hadd pihenje ki magát. Akkor megyek, mondta az apa, és elindult a szövetkezetbe, hogy elrendezze a reggeli indulásokat, mert olyan, ha nem mondod meg a munkásoknak, hogy mit csináljanak, maguktól nem jut eszükbe semmi, és ott állnak a szövetkezet udvarán az árnyékban délig.

A gyerek nem aludt, a konyhaszobában hevert a sezlonon. Kint már világosodott, de ott még sötét volt, mert nem volt ablak, csak az ajtón egy kis üveges rész. Az apa nem akart ablakot, mert az a szomszéd udvarára nézne, és ahhoz kellene a szomszéd engedélye, és ő nem olyan, hogy bárkitől is engedélyt kérjen. Meg amúgy sem szeretné, ha a szomszédok belelesnének a magánéletébe. A szobán nem volt ablak, csak három ajtó, a szülők szobájának ajtaja, meg az öregek szobájának az ajtaja és az, amin ki lehetett jutni a folyosóra. Mindenki átment ezen a sötét vermen, ahol a gyerek aludt. Hallotta, hogy most megy ki az udvarra hugyozni a nagyapa, aztán hogy felkelnek etetni öt után, lassan csukták be az ajtót, sokáig nyikorgott aztán koppant, mindig felriadt vagy valami olyat álmodott, amiben az ajtó szerepelt, hogy egy kis házban lakik egyedül, valahol az erdőben, s rablók lopakodnak be, egy rabló, aztán még egy, és még egy, egészen négyig számolta, akik áttapogatják a szobát, s mikor nem találnak semmit, elveszik az életét, épp emelik a tőrt, hogy átszúrják a szívét, amikor ő hirtelen arrébbgördül az ágyon, a kés belevágódik a sezlonba, felhasítja a kárpitot, akkor ébred fel, hang jön be az udvarról, a nagyapja épp a kapa élét kalapálja ki.

Ébren volt, amikor az anya benyitott. Elmehetsz, mondta. A gyerek örült, de nem mutatta, mert amúgy azt gondolta, hogy miért ne mehetne el. Tizennégy éves, és az iskolában szünet van. Az anya nem adott neki tiszta ruhát, nem járt mindennap, s ez épp az a nap volt, amikor nem. Fölkelt, elővette azt a nadrágot, amiben úgy gondolta, másképp néz ki, mint a faluban lakó emberek. Bő élrevasalt szövetnadrág volt, a bő szára miatt párhuzamgatyának hívták, kiskockás volt, felvett hozzá egy rövid ujjú ingpulóvert, kék színűt és hozzá egy mustársárga kardigánt, végül a cipőt. Olyan cipő volt, aminek a talpa meg volt magasítva, valahogy ez a megmagasított cipő illett ehhez a nadrághoz. Az anya végignézte. A nagyapa is bejött. Minek annyi anyagot elbaszni egy nadrágra, mondta, aztán kiment. Elérem még a nyolcas buszt, mondta a gyerek, ha sietek. Nem eszel?, kérdezte az anya. Nem vagyok éhes, majd Visegrádon. Ott drága lesz. Veszek boltban, ott annyi, mint itt, mondta, és elindult.

A házak udvarán már csak az öregasszonyok voltak, adtak enni a tyúkoknak, meg a kacsaitatót megtöltötték vízzel, aztán mentek be, hogy megkavarják az ebédet. Így mentükben pislogtak ki az utcára, nem látnak-e valami érdekeset. A gyereket látták ebben a nem falusi öltözetben. Miben vagy gyerek, kiabáltak ki az utcára, meg hogy de megnőttél, mert nem látták a magasított talpú cipőt. A gyerek arra gondolt, hogy most elindul innét, most ezzel az úttal megteszi az első lépéseket, hogy elhagyja ezeket a rosszindulatú öreg banyákat, s végre olyan emberek közé kerüljön, akik arról beszélnek, ami őt is érdekli, akik olyannak látják őt, amilyen, amilyennek ez az öltözék is mutatja, mert ez a ruha jelzi, hogy ő milyen, már régen nem idevaló, csak kényszerből van itt. a sofőr, hogy ezzel nem. Mért? Hogyhogy mért, mert ez csak Szobig megy. Ja, persze, mondta a gyerek, odáig. A buszút olyan volt, mintha még odavalósi lenne, ahová valósinak már nem érezte magát, pont olyan emberek között utazott, amilyenek között élt is, csak nem mindegyik volt abból a faluból való, ahol ő lakott, de az összes faluban épp olyan emberek laktak, mint a saját falujában. Asszonyok, akik felülvizsgálatra mennek Vácra vagy Szobra, nem látszik rajtuk, hogy hány évesek, csak az, hogy öregek, meg férfiak, akik a MÁV-hoz mennek szolgálatba, már ittak, amíg vártak a buszra, hiá ba mondta nekik otthon a feleségük, hogy ne menjenek annyira korán, ők korán mentek, mert ugye váró busz nincs, csak váró utas, de valójában a reggeli pálinkát akarták még kényelmesen elfogyasztani a Karesznál vagy a kisbolt előtt.

Szobon leszálltak, a gyerek a komphoz indult, azt gondolta, nem kérdezi meg, mert biztos tudja, merre van a Duna, holott nem tudta, csak sejtette, de nem mert senkit se megkérdezni. Lassan érte el a partot, párszor rossz utcába ment, s onnan vissza kellett jönnie, mikor valahol meglátta a komp jelzést kitáblázva, azt követte, és már ott is volt. Átjutott a túlsó partra, kiszakadt abból, ami eddig körbevette. Megszabadult, most úgy érezte, hisz még délelőtt volt, s egy egész nap várt rá, hogy örökre a múltjától. Kiment a főútra, s ahogy hallotta, hogy csinálni kell, stoppolt, hogy beérjen a településre. Kilendítette a kezét, figyelte, hogy olyan könnyed legyen, amilyennek elképzelte, hogy lennie kell. Elképzelte, hogy most hogy néz ki, milyennek látják az arra haladó autósok, és tetszett magának. Nem kellett sokat állnia, megállt egy autó. Olyan volt, mint az orvosnő gyerekének az apjáé. Bogárhátú folszfágen. Még nem ült ilyenben. Mert az orvosnő gyerekének az apja nem szerette a gyerekeket, akikkel a fia barátkozott. Beszállhatok?, kérdezte, persze, azért álltam meg. Egy fiatal férfi ült benne. Szakállas volt és hosszú hajú, farmernadrágban.

A gyerek nem számított rá, hogy ilyen szerencséje lesz, hogy rögtön megáll valaki, ráadásul egy olyan ember, akivel sorsközösséget tudna vállalni, ha szükség volna rá, hisz ő nem pusztán hasonlónak, hanem épp olyannak érezte magát, mint ez a fiatal férfi. Hová mész?, kérdezte, Visegrádra. Lesz valami? Nem, csak a vár miatt. Gimnazista vagy már? Nem, csak leszek. Mikor? Ősszel. Hol? Budapesten, mondta a gyerek, bár még nem tudta, hogy tényleg lesz-e, hisz előtte volt a megmérettetésnek. Te?, kérdezte a gyerek, kicsit megremegett ez az apró szó a nyelvén, pedig nagyon rákészült, hogy közvetlen legyen. Egyetemre járok. Mire? Építész karra. Fú, az nagyon jó lehet. Igen, jó. Te mi akarsz lenni? Régész. Itt nem sok mindent lehet találni. Nem itt, mondta a gyerek. Hát hol? Egyiptomban. Tényleg? Igen, még nincs minden birodalom feltárva arrafelé. Például a nagy hettita városok. Akkor te nem cserepek után akarsz. Nem, ahhoz nincs türelmem, a Föld tele van mindenféle különleges világokkal, amikről még semmit nem tudunk, mert eltakarják a sivatagok meg az esőerdők. Aha, mondta a férfi.

Senki nem hitte, bizonygatta a fiú, mert úgy érezte, bizonygatnia kell, holott csak azért tűnt figyelmetlennek a fiatal férfi , mert épp előzött, s nem akart balesetet okozni, pláne így, hogy egy leendő világfeltáró ül az autójában. De tényleg senki nem hitte, hogy van Trója, amíg Schliemann meg nem találta. Hát igen, mondta az egyetemista. Tiéd a kocsi?, kérdezte a gyerek. Nem, az apámé. És odaadta? Igen. Neki nem kell? Van neki másik, hivatalból. A gyerek elcsodálkozott. Nem ismert olyanokat, akiknek két autója van, ráadásul ez egyik hivatalosan, s ha van, akkor a másikat kölcsönadják egy ilyen szakállas, hoszszú hajú egyetemistának. Egy ilyen kinézetű gyereknek a faluban még egy konzervnyitót sem adnának kölcsön a szüleik, nem még egy autót. Felvigyelek a várba? Nem kell, mondta a gyerek, meg akarom mászni a sziklák felől. Ebben a cipőben? Mért? Semmi, csak nem lehet kényelmes. A gyerek nem szólt semmit, csak hogy ebben. Kiszállt a városban, megkereste a sziklák alá vezető utat, s elindult fölfelé.

A nap tűzött, tavasz volt, mégis harminc fok, ott a sziklás részen még több is, alig bírt fölfelé jutni, meredek volt, meg a cipő, de nem fi gyelt a gátló tényezőkre, csak mászott, és azon gondolkodott, hogy jól válaszolt-e ennek az egyetemistának, hogy biztosan látta-e rajta, hogy ő nem olyan, mint a többiek a faluban, akiket elhagyott erre a napra, hanem teljesen más. Ömlött róla az izzadság. Hát ezért nem tudták a törökök elfoglalni a várat, gondolta. Csak akkor lett az övéké, mikor a vízhálózatot tönkretették, és kitikkadtak a vár védői, gondolta. Vajon hány nap kellett, hogy a hősiességet legyőzze a szomjúság? Nem volt nála egy korty innivaló sem, a várhegy felénél tartott, kicsi ösvények keringtek a sziklák között, megmegcsúszott a vastag talpú cipő, a bő nadrágjába beleakadtak a göcsörtös sziklacserjék, a kardigánt nem tudta levetni, mit csináljon vele, egy nejlonszatyor volt nála I hate them felirattal, amely felirat az ő világhoz való viszonyát tükrözte, legalábbis ahhoz a világhoz való viszonyát, amiben élnie kellett. Két óra alatt ért fel, a tenyerét véresre dörzsölték a kövek.

Ott volt a többi turista között, akik autóval és busszal érték el a fellegvárat. Nem másztak, mégis olyan izzatagok voltak, a testszaggal együtt párállott belőlük a kölni szaga. Nézett ő is, ahogyan a turisták, lefelé a mélységbe, amit épp az imént mászott meg, s távolabb a Duna felé és át a túloldali hegyekre, hatalmas hegységnek látszott a Börzsöny, próbálta felismerni a hegyeket, de nem tudta, most jött rá, hogy csak azokat a hegyeket ismeri, amelyek ott vannak a falu körül, a Hegyeshegyet meg a Várbércet, amit ezek a hegyek eltakartak, már nem létezett. Fújt a szél, lobogott rajta a párhuzamnadrág, az ingpulóver alá is bekanyarodott egy szellőcsík, meghűtötte kicsit a nyirkos bőrt. A haja rövid volt. Milyen jó volna, ha abba is belekapna a szél, gondolta, s elképzelte magát hosszú hajjal, a ruha maradt, azt jónak gondolta, csak a haját növesztette meg a képzelet. Látta, amint ott áll lobogó hajjal a turistabuszok utasai között. Mintha épp oda született volna, mintha született turista volna, holott épp úgy nézett ki, mint minden vidéki fiatal, aki azt hiszi, teljesen más, mint a többi vidéki ember, de csak a vidéki embereknek tűntek másoknak, a budapestieknek épp olyan vidékiek voltak, mint a többi vidéki ember, akiknek a szövetkezet szervez jutalomkirándulást a visegrádi várba.

TETTAMANTI BÉLA RAJZA