Szállodánk a dzsámi mellett van. A tartósabb templomok nemegyszer váltanak hitet – ördögi egyházi törvény régen is létezett volna? Pécs török templomát az egyház úgy kebelezte be, hogy nem is említi a „mosolygó teknős” nevét (Pécs „egérrel író írója”, Csandi nevezi így a dzsámit). A Széchényi tér is kivetkőzött virágágyaiból, kőbörtönbe zárták a belvárost. A régi fényképeken, a téren még ott a busz, a villamos, a felavatásra váró tűzoltóautók sora. Most körbe-karikába csak kő és kő.

Kisvárosi holland példára leszedhették volna a közlekedési táblákat, és a gyalogosok, az utcákon falatozó, kávézó, bámészkodó emberek közé beengedhették volna a forgalmat. Ott semmi baj nem származott belőle, itt pedig végre lett volna kulturált közlekedés. Figyelés egymásra.

Másfél éves késéssel némi figyelmet kaptak a bekövezettek. Egy takaros kis busz félóránként körbecsálingózza a szatócstalan, „sétáló”-belvárost. Megállójában örvendezik is a kétfogú néni, hogy le tud jutni a piac ra. Vissza már a „990-es taxi” hozza (Pécsen ennyi a tarifája), mert a fia rábeszélte, ne cipekedjen.

Néhány évtizede a tihanyi apátság mellett mutatkozott be A Föld füle (Amerigo Tot), a Múzeumutca (Schaár Erzsébet) ablakában még Székesfehérváron néztünk szembe Marxszal. Csak Csontváry Kosztka Tivadar úr nem várt bennünket, Szegeden tanyázott festményeivel. Pedig a talán legszorgosabb magyar betűmágus (Balla D. Károly, Ungvár) sorba szedte a Baalbek csodáit, és látni akartam,mennyire irigykedik rá a Magányos cédrus. De igazi csoda, hogy a slumosodó Zsolnay-gyár átbucskázott a fején, a csúf békából királylány lett, kulturális negyed, amelyet az 1956 után Pittsburghig jutott Gyugyi László koronázott meg a nagyvilágban összeszedett Zsolnay-műgyűjteményével. Ha a műfaj más is, mint az Aczél György által Pécsre vitt Tivadar úré, versenyre kel vele. Immár két világhírű távfutója is van a szépséges Pécsnek! Szilikát szakon végeztem Veszprémben, és szakmám tiaráját nálam eddig Herend hordta.

Az önzetlen módon hazairányított gyűjtemény szerint a Zsolnay keramika sokszínűbb és világiasabb a herendinél. Vissza-vissza kell hát térnünk Gyugyihoz! De haladjunk: „A Kodály Központ egy építészeti Stradivari” – mondta Maxim Vengerov hegedűművész. A hangversenyterem akusztikája szerint biztos igaza van (bár szörnyű volt nézni, hogy a harlemi gospelkórus hányszor vitte le kutyába a közönséget is). Az építészeti díjas „Stradivari” a főút felől rémisztő. Emeleti folyosói, piros műbőrös lócái szegényháziak. Fenn az ernyő, szép a kas. (Megnyitásán egy kultúrcsinovnyik nem engedte felszállni Kodály páváját, mert a zenemű „sértené” Páva Zsolt polgármestert.)

2010-ben Pécs volt Európa egyik kulturális fővárosa: magyaros slendriánsággal spárgára fűzött gyöngysor. Igazságtalanság szóvá tenni a budapestinél jóval kevesebb graffitit, de ezek a falfirkák az UNESCO világörökség IV. századi ókeresztény sírépítmények tábláján rémületesek. Péter-Pál sírkamráját védik a primitív ösztönlényektől. (És aki azt írja összevissza a falakra: „Jézus szeret”?)

A kincses Pécs nem tud mit kezdeni a vendégeivel, ez a kultúra ismeretlen számára. Pedig 2007-ben harmadik, 2008-ban második lett az Élhető Települések (The LivCom Awards) nemzetközi versenyében a 75 és 200 ezer lélekszámú települések között, vendégeinek mégsem élhető igazán. Nincs közlekedési térképe! A pestinél jobb buszok némák, nincs útvonaltáblájuk, se járatútrajz a megállókban. Fehér botos közlekedés. Itt könnyebb időutazást tenni, mint a dzsámitól eljutni a Zsolnay negyedbe (aminek Gyugyija, bábszínháza, gyára, egyetemi kara van, buszmegállója nincs).

Az átkosban a két részre osztott Pécsen oldották meg először a lakásgondokat. Akinek nem jutott lakás Pécs B-ben, az elmehetett a Pécs A-ba. Magyarul érdeklődhetett, hogyan keveredhet oda.