Politika és giccs
Csakugyan miképpen is „fertőz”? Nos, kétségkívül „fertőz” a politikai ellenfél meg nem gondolt gondolatokkal; a közös játékszabályok megsértésével, kisajátításával, önkényes értelmezésével; előítéletes, rágalmazó, jogfosztó, jogkorlátozó gyakorlatok rossz példájával és nem utolsósorban korrupciójával. De talán még ennél is ragályosabban „fertőz” rossz ízléssel, rossz stílussal vagy rossz modorral, elsősorban pedig a politikai közösség józan eszét elaltató, erkölcsi ítélőképességét és akaratát megbénító giccsel. Különösen a tömegkultúra felületein megjelenő mediatizált élmény- és látványpolitikában ragályos a giccs.
A giccs a politikában nem más, mint a sivatagnak oázisként, a hazugság éjszakájának ragyogó nappalként, a sivár jelennek boldog jövőként, avagy konkrétabban: egy szokványos választási győzelemnek világraszóló forradalomként, egy zsákutcás gazdaságpolitikának nemzeti szabadságharcként való színrevitele. Ha egy rendszer politikailag fenntarthatatlan, a hatalom urai a politikai igazságot hol morális, hol pedagó giai, hol pedig esztétikai igazsággal próbálják helyettesíteni. Az ilyen igazság neve azonban a politikában hazugság. Ha igaz, hogy a művészetben a giccs nem „rossz” művészet, hanem antiművészet, akkor még inkább igaz ez a politikára: a giccspolitika nem rossz vagy hazug politika, hanem antipolitika, a politikai közösség nyílt tagadása és a politikai igazság − bármely létező politikai oldal vagy párt igazságának − meghazudtolása.
A giccs ma egyaránt „fertőz” a polgári demokráciák baloldalán és jobboldalán, mert a rendszerválsággal szemben megnyilvánuló általános politikai tanácstalanságot, a rendszer politikai meghaladásának szükségességét és ennek politikai lehetetlenségét csak giccsel − moralizáló, historizáló, esztétizáló giccsel − lehet ideig- óráig elfedni. Ezért váltja föl a politikai diskurzust az erkölcskritikai és társadalompedagógiai diskurzus: nép- és nemzetnevelő iskolamesterek, szakértő bácsik okoskodásai, erkölcsprédikátori buzgalommal több munkát és kevesebb szabadidőt, több megtakarítást és kevesebb költekezést hirdető pénzemberek, nagyvállalkozók lelkifröccsosztogatásai, költségvetés- és pénzügypolitikai leckéztetések, grandiózus programnyilatkozatok szerte Európában − az uniós központban éppúgy, mint az uniós nemzetállamokban. Jobboldal és baloldal között hovatovább már csak politikát helyettesítő giccs jellege, mértéke és hatásossága tekintetében van különbség.
Magához a rendszerhez a parlamenti vagy polgári baloldal és jobboldal Európában nem mer politikailag hozzányúlni. Politikától való félelmük, zavarodottságuk, tipródásuk, moralizálásuk az oka annak, hogy a rendszeren belül elfojtás alá került politika kezd a rendszeren kívülre szivárogni, és kezdi kívülről támadni a rendszert. A politika hovatovább a radikalizmus szinonimájává válik, míg a mérsékeltség szinonimájává a politikai impotencia, amely giccsel és szakértelemmel próbálja palástolni ezt az impotenciát. Olykor ha a politikai giccs hatóereje kimerül, a politika gazdátlan földjére a politikusok beengedik vagy behívják az úgynevezett szakembereket, ezeket az előkelő idegeneket, akik nem moralizálnak, nem használnak nagy szavakat és nem is szívesen mutatkoznak, kizárólag szakmai kérdések és megoldások érdeklik őket, a gépezet normális működése, maguk az emberek legfeljebb annyiban, mint e normális működés kerékkötői, mint kétbalkezes tökfejek, akik szüntelenül belebabrálnak a gépezetbe, többet akarnak kivenni belőle, mint amennyit betettek, másra akarják használni,mint amire való. A politikusok feladata ilyenkor az lenne, hogy az emberek, e tudatlan gyerekek kezére üssenek, biztosítván a szakértőimunka nyugodt feltételeit. Így válik aztán a politika gyakran a radikális populista szélsőség terrénumává, amely ugyan velejéig hamis válaszokat ad a felmerülő társadalmi kérdésekre, de mindenesetre politikai válaszokat, míg jobb- és baloldalon a rendszerválság égető társadalmi kérdéseit politikailag még megfogalmazni sem képesek, nemhogy saját politikai válaszokat adni rájuk.
Magyarországon a maradvány-baloldalon általában szakszerűségi észérvekkel helyettesítik a politikai racionalitást, a kétharmaddal kormányzó mintha jobboldalon pedig jobbára giccsel. Természetesen a szakszerűség mint csodaszer, orákulum, végső remény, igazi megoldás, „európai megoldás” maga is giccsé válhat. Mindenesetre a létező magyar baloldal politikai nyomorán mitsem segít, ha − ellenfelétől „megfertőződve” − a politikai tanácstalanságot, az eurokonform, ámde politikailag annál sterilebb szakszerűséget olykor nyakon önti némi giccsel. A giccs a politikában a fuldokló jobboldal számára még csak-csak válhat mentőövvé, de a baloldal számára fölér a fulladásos halállal. Arról nem is beszélve, hogy giccsben a jobboldal utolérhetetlen. Baloldali politikai giccs (legutóbbi példája az exkormányfő szociális katasztrófaturizmusának szolidaritási giccse) túl azon, hogy ripacskodásnak, kínos imitációnak hat, csak arra jó, hogy még élesebben emelje ki a baloldal rossz lelkiismerettel párosult politikai gyámoltalanságát, a politikai mondanivaló szinte teljes hiányát, a politikai tanácstalanságot a gazdasági világrendszer egyre mélyülő általános válsága és a magyar demokrácia ettől egyre kevésbé elválasztható különös válsága előtt.
A társadalom többségére a politikai válaszoknak szakértelemmel vagy politikai giccsel való helyettesítése nincs különösebb hatással. Az a látszat, mintha a pártokból kiábrándult, a parlamenti politikától elforduló többség „depolitizálódna”, holott nem a politikától, hanem éppen a politika szinte teljes hiányától fordul el, politikailag tehát éppen hogy aktivizálódik. Ennek az aktivitásnak − szerencsére − még csak kisebb részét tudja lekötni a radikális nemzeti populizmus, de ha le tudja kötni, csakis azért, mert a parlamenti jobboldallal és baloldallal ellentétben minden felmerülő kérdésre politikai választ ad − hamis választ, végzetes választ, de politikai választ. Ahogy a mérsékelten populista kormányzat nemzeti giccsözönével szemben a csöpögtetett baloldali szociális giccs hatástalan vagy nevetséges, még ennél is hatástalanabb és nevetségesebb a radikális populista rendszerellenzék politikai igazságával szemben. Ezt a legrosszabb radikális politikai választ csak másfajta politikai válasszal lehetne ellensúlyozni, nem pedig a rasszista, fundamentalista politizálás morális elvetemültségének, antihumanizmusának alkalmankénti ünnepélyes kinyilvánításával és elítélésével. A populista politikai rossz elítélése és kiközösítése nem politika. Az Erény uralma általában a legnagyobb képmutatás uralma is egyben, vagyis a giccsel van eljegyezve, mint azt az Erény kétharmados uralma oly fényesen megmutatta Magyarországon is az utóbbi másfél évben.
A politikai értékek (igazságosság, szabadság, egyenlőség) morális, pedagógiai, szakmai-közgazdasági értékekkel való helyettesítése − mint arra egykor Hülyék össze esküvése (La conjuration des imbéciles) című cikkében Jean Baudrillard utalt a Le Pen-jelenség kapcsán − nem politika, hanem a politika zérus foka. Magyarországon a pártpolitikai értelemben vett baloldal ez idő szerint e zérus fok sziklaszirtjén áll. „Most minden morális, konformista és konzervatív érték a baloldalon található, amelyek pedig hagyományosan a jobboldalon álltak. (…) Ma a baloldal már mindennemű politikai energiát nélkülöz, a tiszta morális megítélés képviselője lett, univerzális értékek megtestesítője, az Erény birodalmának bajnoka, a Jó és az Igaz múzeumi értékeinek letéteményese, amolyan igaz ságszolgáltatás, amely mindenkitől mindent számon kér, de senkinek semmiről nem ad számot” − írta Baudrillard 1996-ban a hatalomban megdermedt francia baloldalról, a baloldali és jobboldali politikai gondolkodás együttes történelmi vereségének okait elemezve.
A politikai rossz kendőzetlensége, a szókimondásnak ható gyűlöletbeszéd tetszelgő őszintesége, a legembertelenebb, legabszurdabb politikai ötletek, javaslatok, célkitűzések felsorakoztatása csakis ezzel a moralizáló képmutatással, a politikai ügyek vállalása elől menekülő, ködösítő, ájtatoskodó, dörgedelmes moralizálással szemben válhat és válik is széles társadalmi csoportok számára megnyerővé. Azáltal tesz szert ilyen erőre a szélsőség, hogy a giccsbe, moralizálásba, szakértelembe menekülő parlamentáris pártok által elhagyott politikai mezőt akadálytalanul elfoglalhatja, a megválaszolatlan társadalmi kérdéseket politikailag „lenyúlhatja”. A szélsőségesek politikabitorlásával szemben ma már jószerével csak a politikai színtéren kívüli erők − a civil mozgalmak, az állampolgári közösség politizáló, de politikai hatalomra nem törő tagjai és egyesülései − jelentenek politikai ellensúlyt. Mert a politika − minden aggasztó előjel ellenére − Magyarországon sem vált a radikális rossz martalékává, csak kiköltözött −az alkotmányos ellenforradalom által végsőkig kiüresített − a parlamentből és a politikát egyfelől nemzeti, másfelől moralizáló szociális giccsel vagy szakértőiséggel felcserélő pártokból az állam által még nem teljesen ellenőrzött utcákra és az ellenőrizhetetlen internetre. A politikának ebből a kényszerű kiköltözéséből egyaránt származhat jó is, rossz is: minden azon múlik most már, hogy a civil mozgalmak képesek lesznek-e megőrizni önállóságukat a demokrácia megvédelmezésére képtelennek bizonyult pártokkal és pártpolitikusokkal szemben, és hosszabb távon is ellent tudnak-e állni a politikai radikalizmus „fertőzésének”.
