A háborús bűnökről szól, a kérdésem pedig a szurkolásról. Csakhogy a kettő mégis összefügg. Ha mindaz normális, amit a szurkolásban annak tartunk, akkor a háborús bűnök támogatása is az. Ezért fogom alább azt a kérdést föltenni, bármennyire ostobán hangozzék.

Valamikor én is normális szurkoló voltam. Kiskamasz koromban vértanúságot is szenvedtem a Fradiért. Egy bajnoki forduló után vitatkoztunk az iskola folyosóján hárman valami tizenegyesen. A vita tettlegességbe fordult, s miután egy bajnokságban sajnos nem csak két csapatnak számít egy eredmény, egységfrontba tömörült velem szemben egy Dózsa- és egy Vasasdrukker. Az egyik fogta, a másik tekerte a karomat, így aztán mit tehetett szegény, eltörött. Marhára fájt, de büszke voltam magamra, miközben a Dózsa-drukker meg a Vasas-drukker jól betojt.

Mindhárman a rádió körkapcsolásos közvetítését hallgattuk, egyikünk sem látta azt a tizenegyest, ami vagy az volt, vagy nem, de mindhárman tudtuk, hogy mi volt, mert tudtuk, mi jó „nekünk”. S azt is tudtuk, hogy ez a tudás elég, mert a szurkoló nem a szemével, hanem a szívével ítél – ez a szurkolás közmegegyezéses nemzetközi alapnormája, amit megkérdőjelezni teljesen életidegen ostobaságnak tűnik. A félénk, de visszatarthatatlan kérdésem: miért? Miért gondolja mindenki, hogy ez így van rendjén? Miért gondolja mindenki, hogy a szurkolásban nem érvényesek azok az etikai normák, amelyeket amúgy érvényesnek tekintünk? Továbblépve: miért gondoljuk, hogy a sporton kívüli világba ez a szurkolói norma nem hat át? Hogy a sport ártatlan közegében nem a háború véres közege számára erősödnek a minták?

VAN EGY STADION két sokezres szurkolótáborral. Van egy kétes szituáció a tizenhatoson belül. A kétes szituáció senki számára nem kétes, aki valamelyik szurkolói táborban van. Ha otthon ül a szurkoló egymagában vagy kicsiny, bizalmas társaságban a tévé előtt, akkor még ő is kételkedhet. De a tömegben ez a kétkedési lehetőség megszűnik. Az egyik sokezres tömeg akkor ordít egységes indulattal, meggyőződéssel, ha megadják a tizenegyest, a másik akkor, ha nem. Mindenkinek két szeme van. A látási képességek nyilván ugyanolyan arányban oszlanak el mindkét táborban, a kivetítő mindenkinek ugyanazt mutatja. Az eredmény ellentétes. És fordított szereposztásban ugyanazt a szituá ciót ugyanazok az emberek éppen fordítva ítélnékmeg. Ebben nem is kételkedik senki.

Elképzelhetetlen, hogy valaki egy szurkolói tömegben ellenvéleményt nyilvánítson. Elképzelhetetlen, hogy ha nyilvánít, bárki is azt gondolja róla, csupán azért teszi, mert úgy látta (mint sok ezren az ellentáborban), s nem azért, mert az ellentáborból tévedt vagy pofátlankodott oda. És a pályán is ilyesféleképp van ez. Ahol a sportoló egyedül van, vívásban, teniszben, ott bemondhatja a saját kárára a pontot, bár ma már ez is ritka. Az viszont elképzelhetetlen, hogy a pályán, miközben a csapattársak hevesen agitálják a bírót, egy hátvéd bemondja a tizenegyest: nem labda volt, sajnos felrúgtam a kapura törő kollégát. Vagy hogy egy csatár lebeszélje a bírót a tizenegyesről: a hátvéd úr hozzám sem ért, a saját lábamban botlottam el.

A riporterről, a stúdióban ülő szakértőről sem tudjuk elképzelni, hogy amikor nemzetközi meccs folyik, és nemzeti alapon legitim módon szurkolhat a tévénézőkkel együtt, sajnálatosnak tartsa, hogy nem ítéltek meg ellenünk egy jogos tizenegyest, hogy lesen állították meg az ellenfél kitörő csatárát, pedig jól beragadt a hátvédünk. Ilyen esetekben kizárólag azt hallhatjuk, s halljuk is sokszor, hogy ezt hál’ istennek megúsztuk, megköszönhetjük a bírónak. Ebben az esetben már nem is játsszuk azt, hogy másképp láttuk. Ugyanazok, akik semleges szerepben sajnálkoznak, hogy a bíró befolyásolta a meccs eredményét, szurkolói szerepben ezt örvendetesnek tartják.

A kettős mérce használata magától értetődő és automatikus. Szurkolótábori alapon, nemzeti alapon kötelező örülni annak, hogy igazságtalan eredmény született, s hogy egy másik nemzet, mások csapata igazságtalan hátrányt szenvedett. Amennyire helyes mélyen átélni a rajtunk esett igazságtalanságot, annyira helyes a másokon esett és javunkra szolgáló igazságtalanságnak örvendeni. A szurkolói, nemzeti elkötelezettség kötelező eleme a demonstratív elfogultság s az igazságosság értékének csoportunk érdeke alá rendelése.

Eközben szocializációnk során nem ezt az etikai követelményt deklarálják számunkra, hanem az ellenkezőjét. Az igazságosság egyéni érdekeink fölé emelkedő tiszteletét. Univerzális normákra hivatkozik és partikuláris érdekkövetést követel tőlünk táborunk és hazánk. „Megtiltom, hogy engedelmeskedj nekem!” – ezt a paradox felszólítást hívják a pszichológiában kettős kötésnek, melynek állandósulása skizofrén tünetekhez vezet.

Nem azt a spanyolviaszt akarom itt fölfedezni, hogy az ember gyarló lény, és hajlamos érdekei szerint érzékelni a világot. Itt kicsit többről van szó. Arról, hogy a gyarlóság nem gyarlóság, hanem a világ természetes, elfogadott rendje, melyből kilépni árulás.

Áltathatjuk magunkat azzal, hogy a rosszabbik énünket, önös ösztöneinket kiélhetjük a sport és a szurkolás fiktív világában, s így a valóságos életünket megóvjuk tőle. De hát ez szemfényvesztés. A fiktív terepen beidegzett magatartás jön ki belőlünk éles helyzetekben. A szurkolói táborok átcsapása politikai táborokba meglehetősen közönséges jelenség. Hajrá, magyarok! Forza Italia! A szurkolótáborok legkeményebb magjai gravitálnak a legkevésbé moderált és a nemzeti-faji kizárólagosság eszméjéhez legközelebb álló politikai erőkhöz. Nemzetközi szinten pedig egyenesen országok és nemzetek állnak egymással szemben. Történelmi, politikai entitások. A fiktív és valóságos harcok összecsúsznak. Ha szembekerül két ország, melyekben történelmi indulatok élnek egymással szemben, akkor ezek a nézőtéren és a tévé előtt mindig intenzíven jelen vannak.

ÉS AKKOR A FILM 2002, Split, tárgyalóterem. Bevonulnak a vádlottak. A közönség fölállva tapsol. Egységesen és lelkesen. Kifejezi tiszteletét, együttérzését a vádlottak iránt. Tartást ad nekik. A közösség mindent megtesz, hogy a vádlottak érezzék a támogatásukat, az együttérzésüket, hogy drukkolnak nekik, bármi légyen az igazság.

Az igazság az, hogy ezek a bevonuló, népszerű férfiak brutális gyilkosok és kegyetlen kínzómesterek. A horvát katonai rendőrség pribékjei. A lorai hadikikötő területén működő börtönben tevékenykedtek 1992-ben. Elsősorban a felbomló jugoszláv hadsereg szerb és montenegrói katonáit hurcolták ide és sok civilt, akiknek volt képük szerb létükre Splitben élni. A film első része az ő megrázó visszaemlékezéseiket rögzíti. A hálón is talál a kedves olvasó ilyen lorai tanúvallomásokat angolul is szép számmal. Nem időznék so káig a horrorisztikus részleteknél: vég nélküli iszonyú verések láncokkal, baseballütőkkel, alkalmas ólomtárgyakkal, kínzás villanyárammal a test minden tájékán, összetört végtagok, agyonvert emberek, levágott fülek, kinyalatott vécékagylók, megerőszakolt nők, nyilvános maszturbálásra kényszerített férfiak és így tovább. Franjo Tudjman uralma alatt (melyet a magas rangú európai politikusok közül a Balkántól északra és nyugatra kizárólag Orbán Viktor minősített demokratikusnak) a bűnösök felelősségre vonásáról szó sem lehetett.

Tíz év telt már el, mire a pribékek közül nyolcan a bíróság elé kerültek Splitben. A vádlottakat forró és tüntető szimpátia, a vád képviselőit és a tanúkat, a megkínzottakat dermesztő és fenyegető gyűlölet vette körül. A vádlottakat tüntetőleg látogatta és lelkileg erősítette vezető politikus és katolikus pap. A városban folyamatosan tüntettek a vádlottak mellett. Az ügyészt és a tanúkat megfélemlítették, megfenyegették, megüzenték nekik, hogy meg fogják találni őket és szeretteiket, ha elmennek tanúskodni. Jelentős részük nem is ment el, vagy ha el is ment, visszavonta a nyomozás során tett vallomását, már nem emlékezett rá, mit tettek és kik a lorai börtönfalak között.

Valamennyi vádlottat fölmentették. A bíróság üdvrivalgással fogadott ítélete megállapította, hogy Lorában elkövettek háborús bűnöket, de nem lehetett megállapítani ebben a vádlottak személyes részvételét, felelősségét, ezért minden vádlottat fölmentettek. Köztük a börtön parancsnokát és helyettesét.

Végül is a megismételt elsőfokú tárgyaláson, 2006-ban született elmarasztaló ítélet 6-8 éves börtönbüntetésekkel, mely 2007-ben jogerőre emelkedett. A vádlottak fele azonban ekkorra már réges-rég eltűnt, egyikük később feladtamagát, három most is szabadlábon bujkál valahol a nagyvilágban vagy a horvát kisvilágban.

Mit ünnepelt a 2002-es ítéletet ünneplő tömeg? Nyilván nem azt, hogy összeomlottak „a horvát nép” elleni rágalmak, miszerint háborús bűnök történtek volna horvát fennhatóság alatt, hiszen az ünnepelt ítélet szerint ezek valóbanmegtörténtek.Nyilván azt sem gondolták komolyan, hogy a börtön vezetőinek ezekhez semmi közük nem volt. Nyilván nem lettek ezek az emberek általában a háborús bűnök és büntethetetlenségük hívei sem, hiszen a szenvedélyeiket a legkevésbé sem utolsósorban éppen azok a tömeggyilkosságok, az az iszonyatos kegyetlenség fűtötte, amelyet szerbek követtek el horvátok ellen a háború, az etnikai tisztogatások során.

A szurkolók, akik a csapatuk által elkövetett szabálytalanságok büntetlenségét pártolják, természetesen nem pártolják a szabálytalanságot magát. Nem kívánnak olyan szabályzatot, miszerint a labdához kézzel is hozzá lehet érni, s az ellenfelet a mezénél fogva vissza lehet rángatni. A spliti tüntetők sem azért tüntettek, hogy ezentúl bármely börtönben bármely civilt meg lehessen szabadon ölni és kínozni.

A szurkolók mérkőzése a pályán zajló mérkőzéssel párhuzamosan folyik. A pályán reklamáló játékosok, a pálya szélén reklamáló mester és a nézőtéren anyázó szurkoló közös föltevése az, hogy fellépésükkel befolyásolhatják a bíró tevékenységét. Ez a föltevés annak ellenére is erős, hogy a tiltakozást közvetlenül kiváltó ítélettel kapcsolatban a legritkább esetben igazolódik, hiszen azt igen ritkán, igen speciális esetekben szokták visszavonni. A föltevés általánosabb: ha az igazságunkba vetett hitünk erejével befészkeljük a bíró fejébe a gondolatot, hogy igazságtalanságot követett el velünk szemben, akkor ez a későbbi ítéleteit akár önkéntelenül is a javunkra befolyásolja majd. Ha ezt nem tesszük, akkor az ellenfél ilyesféle befolyása egyoldalúan érvényesül.Ha nem teszünkmegmindent azért, hogy a téves ítéletek a mi javunkra billenjenek, akkor az ellenfél javára fognak. Ez persze minden erőfeszítésünk dacára megtörténhet, és úgy érezhetjük, hogy megtörtént, de rajtunk nem múlhat a dolog.

Tényleg süketnek és vaknak kell lennie annak, aki nem látja, hogy ugyanaz a logika érvényesül a háborúk bűnösei és a sportpályák bűnösei melletti kiállásban.

A Loráról szóló film előtt volt egy másik. Ebben egy horvát, egy szerb és egy bosnyák veteránmeséli el, hogyan csúszott bele kvázi öntudatlan természetességgel a háborúba, a gyilkolásba. Ide tartozom, ebből következik, hogy ezt teszem. Reflektálatlanul. Ez a három ember nem tett meg mindent, amit megtehetett volna. A bosnyák veterán a háború idején akkora kiskamasz volt, mint én, amikor a karomat eltörték. Neki a bátyját és az apját öltékmeg. Fegyvert kapott,ment és lőtt. Egy parkolóban letérdeltettek elé nyolc foglyot, és kezébe adtak egy pisztolyt. Álljon bosszút az apjáért és a báty jáért, lője le, amelyiket akarja. Nem lőtt. Ebben a három emberben az átélt trau mák nem megerősítették, hanem kioltották a szurkolói reflexeket. Elindult bennük az az önreflexiós folyamat,mely kiváltotta őket közösségük rabságából, és elindította őket egymás felé, a közös reflexió felé.

A sport fiktív háborúiban gyakorlatilag nincs ilyen kisebbség. De a valóságban a tét nagysága és drámaisága miatt azért már van. Ennek a kisebbségnek a nagy műhelyeHorvátországban a zágrábi Factum stúdió, mely mindkét filmet készítette, mely először készített a volt Jugoszlávia területén dokumentumfilmeket a saját nemzetükhöz tartozók által elkövetett bűnökről. A „jó horvátok” szemében nyilvánvalóan ők „a rossz horvátok”, ami abból is látszik, hogy a Soros támogatja őket.

A HÁBORÚS BŰNÖK mindig a béke bagatell bűneiből nőnek ki. Vértelen játékok tanpályáin gyakoroljuk a közlekedést a véres valóságban. De hol van az embertársaink (pláne férfitársaink) milliárdjait átfogó szurkolói világban legalább a hasadás? A kisebbségi alternatíva? Hol van tanpályája a factumos rossz horvátságnak? Hol lehet olcsón begyakorolni, miként legyünk az egyetemes normákat, az igazságosság és objektivitás értékeit nemzeti és törzsi érdekeink fölé helyező „rossz horvátok”?

„Rossz fradistákról” álmodom, akikből majd a legrosszabb pillanatokban „rossz magyarok” – jó emberek lehetnek.

Macedón sportbarátok a szerb Partizan Belgrad elleni mérkőzésen