Jom kippur volt, az engesztelés napja: böjt.

Felmértük a közönséget, a hangulatot, és reb Slojme, ahol ismerősre bukkant, beszélgetni kezdett. Mindenhol akadtak ismerősei.

Különösen ilyenkor, hosszúnap idején hódolhatott e szenvedélyének, amikor egész nap folyt a szertartás. A vallásosabb helyeken hófehér köntösben és fehér selyemsapkában, a modernebb helyeken sötét öltönyben imádkoztak a férfiak. Ha engem láttak meg előbb, szigorú arccal méregettek, ha őt, megenyhültek. Ide is, oda is beköszönt, s ha beszélgetőtársakat nem is mindenütt talált, kezet rázott és fejbiccentéseket váltott akivel csak tudott. Mint aki ellenőrzi, megvan-e mindenki, aki tavaly ilyenkor még megvolt.

Amikor emlékeztettem, hogy valahol végre meg kéne állapodnunk, hogy bekapcsolódhassunk a lassan kezdődő délutáni imába, bólogatott, de hozzátette:

– Maga csak menjen nyugodtan előre. Nem baj, ha én egy kicsit kések. Már leimádkoztam a magamét. Tudják ezt odafent is.

Nem tudtam magára hagyni, vagy inkább nem akartam. Jelenléte otthonosabbá tette az imádkozás idejét is. Kérdezhettem, ha valamit nem értettem, vagy ha nem tudtam, hol tart éppen az előimádkozó.

Bár furdalt a lelkiismeret, hogy késünk az imáról, jelenléte ezt is oldotta némiképp. Miközben sétáltunk, folyamatosan beszélt.

– Tudja, egyszer a tanítványai meglátták rabban Gamlielt, hogy böjtnapon mosakszik. Döbbenten kérdezték tőle, hogy lehetséges ez, mire csak annyit mondott: „Érzékeny a bőröm.” Amivel csak azt akarta mondani, hogy az önsanyargatásnak is van határa. Mindenkinek megvan a maga mércéje. Az elszámoltatáskor, az eljövendő világban sem azt fogják kérdezni magától, miért nem volt Mózes. Azt kérdezhetik csak, miért nem volt önmaga. Miért nem ment el a saját lehetőségei határáig? De nem azon túl. Ráadásul maga nem egy vallásos családból jön. Ahova elért, már az is szép eredmény, higgyen nekem. Ne aggódjon. Vagy aggódjon egy kicsit, ha jólesik... Végül is most dől el, bepecsételtetünk-e az élet könyvébe. A maga szénája különben nem áll rosszul. Ne feledje: egy öreg zsidót kísérget és pátyolgat naphosszat. Nagy micve, higgyen nekem! – nevetett. Aggódtam. Szomjas voltam, éhes és ideges. Imádkozni akartam, mintha azzal sürgethetném az időt. A Hegedűs Gyula utcai zsinagógától sétáltunk a Dessewffy utcai ortodox imaház felé, de még be akart kukkantani a Vasváriba is. A Nyugati térnél jobbra fordult.

– Fiatalabb koromban – mondta – én is szenvedtem a böjttől. Öregemberben talán lelassulnak az élettani folyamatok. Most már nem kínoz annyira a szomjúság. Különben se kell anynyira sietni. Maga mindig kapkod. Hová rohan, mondja meg? Át kell élnie a böjtöt, mint az élet bármely pillanatát.

Ebben a pillanatban magas, szőke nő lépett ki előttünk egy illatszerboltból, s vágott át a járdán. Fekete lakkcipőt viselt, miniszoknyát és blézert. Tűsarka tisztán hallhatóan kopogott az aszfalton, csípője úgy ringott, akár valami videoklipben.

Megtorpantunk. Átható parfümillat csapta meg az orrom. Beszippantottam és megszédültem, aztán belém hasított az élvezet tilalma.

Reb Slojme feltűnően nézett a nő után.

– Nahát! – mondtam zavartan. – Mégiscsak böjt van.

– Ugyan már, hová gondol? – fordult felém. –Jom kippurkor, amikor minden tilos, nőkre nézni nekem nem élvezet, hanem szenvedés.

Értetlenül néztem rá, mire elnevette magát. –Na, nem kísértem tovább, menjünk imádkozni!