E kettős teher: a kommunizmus és a nemzetiszocializmus. A Gonosz e két birodalmának elméletéről és gyakorlatáról most példátlanul gazdag, szinte már túlzsúfolt, mégis könnyed stílusban fogalmazott könyvet jelentetett meg Lendvai L. Ferenc filozófiatörténész (A Gonosz birodalmai, Áron Kiadó, 2011). Áttekinthető szerkezetben, bár igen apró betűkkel szedett és ezért csalóka majd 600 oldalon elemzi a totalitárius társadalmak vallás- és filozófiatörténeti gyökereit, s azt, hogyan lett a diktatórikus berendezkedések elméleti alapvetéseiből olyan gyakorlat, amelytől maguk az elméletalkotók elszörnyedtek volna.

A két rendszer tanulságainak nyoma örök, s ez nem valamiféle nagyotmondás, mert még a szabad ember politikai választásában is mindig benne van a szabadság paradoxona, a lehetőség, hogy a rosszat válassza, s önmaga fölé zsarnokot emeljen. A liberális demokráciákban is benne volt és van az alkotmányos puccs veszélye, az, hogy egy demokratikus úton hatalomra került erő „a többség zsarnokságát” vezesse be a kisebbség fölött.

Lendvai írása a Jó és a Gonosz harcának mitológiai és vallási leírásával kezdődik, Ágostontól Lutherig, ámde amíg e bevezető oldalakon a Civitas Diaboli, az ördög városa, azaz a földi élet mellett még ellenpontként feltűnik a Civitas Dei, Isten városa, amelynek eljöveteléig, a végítéletig, a „végső dolgok” bekövetkeztéig folyik a küzdelem Jó és Gonosz között, a kötet lapjairól később – a történeti leírásokban – eltűnik a Jó, annak megnevezése: mihez mérjük küzdelmünket a Gonosz két birodalma ellen. Hogy voltaképp minek a nevében küzdjünk Ortega flaszterszellemű modern tömegemberének barbársága ellen, amely a XIX. század végével kezdődően magát a liberális demokráciát használja fel annak szétzúzására.

Ha csak nem gondolunk Thomas Mannra, aki a humanizmus és az emberi értelem nevében egyaránt kikel az orosz és a német totalitarizmus ellen, amelyben a másodikat csak annyi különbözteti meg az elsőtől, hogy nem élteti semmilyen eszme. Ez a témakör csak az utolsó fejezetben tér ismét vissza, ahol esetleg elfogadhatjuk minimumként a szerző végső konklúzióját: a Jóban a Rossz ellenében hiszünk. Keresztény szempontból a Gonosz végső leküzdése természetesen csak a megváltás révén lehetséges, egy szekularizált kereszténység alapján viszont magunknak kell megküzdenünk a gonosszal, és magunkat kell, ha nem is megváltani, de lehetőség szerint a jó szintjére emelni folyamatos küzdelemben. Nem tehetünk itt szemrehányást a szerzőnek, végülis nem politikai programot írt, bár a Jó melletti kiálláshoz ennyi talán kevés.

De ez már a XXI. század. És mi még ott vagyunk a XIX. században, amely elméletileg megalapozta a válságban lévő polgári társadalmat felváltani hivatott XX. századi bal- és jobboldali forradalmakat. (A szerző „ellen”-forradalomnak nevezi a fasizmust és annak kiérlelt formáját, a nemzetiszocializmust.) Kétoldali támadás ez a kapitalizmus, a tőkés polgári világ ellen, az ellen a korszak ellen, amely a gazdaság és a pénz uralmát kényszerítette az emberre. Egyben két szellemi kísérlet a polgári társadalom elvi meghaladására.

Az egyikMarxé, aki a protestantizmusban, Luther elméleti forradalmában meglátja a lehetőséget, hogy a vallás kritikája során kiábrándult ember értelmére térjen, gondolkozzék, cselekedjék, alakítsa valóságát. Hogy a mennyország kritikája a föld kritikájává, a vallás kritikája a jog kritikájává, a teológia kritikája a politi demokratikus – és főként a korai Marxnál erőteljesen humanitárius – utópia, amelynek elméleti vonzereje ezért maradhatott meg máig.

Marx kiemelkedő szellemi ellenpólusaként áll előttünk Nietzsche, aki gyűlölte a szocializmus eszméjét, s aki azt mondta: „Az eszközt is akarnunk kell, ha akarunk valamely célt: ha rabszolgákat akar valaki, hát bolond, ha őmaga neveli úrnak őket...” A szocializmus nála a legalacsonyabbak és legostobábbak zsarnoksága, s elvetendő már maga a szocialista mozgalmat megengedő demokratikus államberendezkedés is, mert egészen naivan álmodik a jóról, igazról, szépről, az egyenlő jogokról. Ellene van ezért a parlamentarizmusnak és az újságírásnak is, mert „ezek azok az eszközök, amelyek a csordaállatot uralomra juttatják. A hatalmat ugyanis a felsőbbrendű embereknek kell gyakorol niuk”. Marx a polgári társadalom kritikájából utópiát alapoz meg, Nietzsche a lenézett polgári társadalom helyett a militarizált társadalmat hirdeti.

A marxizmus nem tiszta eszme és elmélet, hanem gyakorlati filozófia, abban a biztos hitben, hogy lévén „tudományos” szocializmus, nem fog a korábbi utópiák kudarcában osztozni. Hiszen már 1845-ben, a Feuerbach-tézisekben leírja: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.” Számára a történelem a gazdasági társadalomalakulat fejlődésének egységes folyamata, s a „modern polgári társadalom”, a kapitalizmus, e folyamat betetőzése. Jövőbe néző illúzió, amely – a gyakorlatban, már Lenin felfogása szerint – folytatja a francia forradalom jakobinus hagyományait és etikáját, olyan meggyőződés, amelyről Francois Furet azt mondja: a történelmi bizonyosság illúziója mozgatja. Ebben az utópista hitben megy végbe az orosz forradalom.

E hiten mit sem változtat, hogyMarx persze A tőkében „csupán” az angol kapitalizmusnak – mint kora legfejlettebb kapitalizmusának – és az ipari forradalomnak a kritikáját adta, amikor humánus utópiáját megalkotta. Nem volt szándéka ellenére gondolatainak gyakorlati megvalósítása, bár alighanem hideglelősen vette volna tudomásul, talán kevésbé a lenini, ám mindenképpen a sztálini gyakorlatot. Azonban mi ez a lúdbőrzés ahhoz képest, amit az akaratukon kívül a nemzetiszocializmusnak megágyazó gondolkodók érezhettek vagy érezhettek volna (ezt Oswald Spengler csakugyan megérte), amikor rájönnek: az ördöggel léptek szövetségre, s a szerződés föltételeit többé már nem tudják módosítani.

A marxi kapitalizmuskritika minden humanitásától megfosztatott az orosz forradalom után. Lenin proletárállama Sztálin keze alatt – a történelemben egyedüliként – egy világszemlélet diktatúráján alapuló, teljesen totalitárius állammá alakult. Ennek az ázsiai típusú államférfinak a kezében megvalósult a sajátos orosz fasizmus – írja Lendvai –, mert rendszerének minden jellegzetessége, a totalitárius állam, az államkapitalizmus, a nacionalizmus, a tömegvezér eszméje, a fiatal, militarizált nemzedék, mind jellemző Mussolini, de főként Hitler államára is.

Van azért egy alapvető különbség. Lendvai Nikolaj Berdjajevet idézi, aki szerint a szovjethatalom zsarnoksága és kegyetlensége nem következik szükségszerűen a kommunizmus társadalmi-gazdasági rendjéből: el lehet képzelni egy humánus és szabad kommunista gazdasági életet is. Lenin 1918 tavaszán államkapitalizmusként írja le az orosz forradalom utáni helyzetet, s 1922. novemberi, utolsó nyilvános beszédében is kijelenti: ami Oroszországban létrejött, az nem szocializmus, hanem egy átmeneti állapot ahhoz. Közben pedig világosan különbséget tesz államosítás és Marx társadalmasításfogalma között is.

Sztálin – a lenini ideiglenességgel szemben – korlátlan terroruralomra tör. Szerinte „csak az elnyomók csontjain lehet a népszabadságot felépíteni, csak az elnyomók vérével lehet megtrágyázni a talajt a nép egyeduralma számára”.

Keleties bonapartizmusa azon alapszik, hogy rendkívül alapos és szívós munkával jól működő bürokratikus hálózatot épít ki. Korán ráébred, hogy az apparátusok fölötti uralom, a káderek igazgatása az igazi hatalom. A proletariátus diktatúrája ennek megfelelően a párt diktatúrájának formájában valósul meg, s éppígy a párt diktatúrája a pártapparátus diktatúrájának formájában. Ennek jegyében azután kiirtotta a lenini nemzedéket, tömegterrort alkalmazott, s állandóan az ellenséget kereste, ami a diktatúrák fennmaradásának mindig is az alapja. Tette mindezt abban az elhivatott meggyőződésben, hogy csak ő látja helyesen az ország állapotát. A lenini típusú bolsevik diktatúra is könyörtelen és kegyetlen, ám a hátterében bizonyos morális szempontokat alkalmazó (azokat időlegesen ugyan föl is függesztő), elvileg provizórikus jellegű politikai diktatúra volt. A sztálini típusú bolsevik diktatúra azonban átfogó totalitárius diktatúra. Ugyanakkor a sztálini időszak egyfajta klasszikus eredeti tőkefelhalmozás is volt, a modernizáció sajátos formája, amellyel fel lehetett zárkózni a kapitalizmus mellé, s amely látszólag értelmet nyert a háború alatt, és sajátos igazolást nyert a világháborút követő hidegháborúban is.

A marxi utópiával szemben a Gonosz másik birodalma elméletileg a múltba forduláson, az eredetmitikus gondolkodáson alapul. Nem a premodernből a modernbe, hanem a modernből a premodernbe igyekszik. A felvilágosodás racionalizmusával szemben a romantika irracionalizmusát fedezi fel menedékként. A nemzetköziség helyett a nemzetit hangsúlyozza.

A sztálinizmus leírásához képest talán egy árnyalattal halványabban foglalkozik Lendvai az ellenforradalom gyakorlatával. Idézi Karl R. Poppert, aki a fasizmus és a nemzetiszocializmus kapcsán a törzsiség kitüntetett jelentőségére emlékeztet, amely nélkül az egyén semmi. A viszszatérés az eredeti organikus közösséghez azonban, ha az egyszer már bármilyen okból felbomlott, nem lehetséges többé, és csak súlyosan káros, erőszakos kísérletekhez vezet. A leírás ismerős: talán mert a fasizmus változatainak és áramlatainak, főleg a nemzetiszocializmusnak könyvtárnyi irodalma van. Gondolati alapja ezeknek az áramlatoknak általánosságban a francia forradalommal kezdődő modern polgári fejlődésnek a következetes reakcionárius elutasítása.

Amelyhez Németországban politikai síkon hozzájárult az első világháborús vereség, a weimari köztársaság bénultsága, az a meggyőződés, hogy e gyengeségből csak úgy lehet kitörni, ha a nemzetiszocializmus újra jogaiba állítja a tiszta erőt, az erősek, vagyis a felsőbbrendűek uralmát, amihez abszurditásig fokozott küldetéstudat társult. A nemzetiszocializmus a német nemzeti messianizmus egy formája, a messiás pedig maga Hitler volt. A diktatúra és terror volt az az ár, amit a weimari „zűrzavarban” a polgárságnak a „rendcsináláshoz” szükséges tömegtámogatásért meg kellett fizetnie. Másfelől ebben az árban benne foglaltatott az SA gengszterleszámolás jellegű likvidálása is, amellyel végleg elhalt a nemzetiszocializmus korábban létező eszmei baloldala.

A Gonosz birodalmai megerősít bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy sem a sztálinizmus, sem a nemzetiszocializmus nem volt a társadalmi berendezkedés valamiféle fejlődésének, főként nem a kapitalizmus meghaladásának újabb állomása, hanem inkább tragikus zsákutca. Lendvai L. Ferenc ugyanakkor nem a polgári társadalom apológiáját írta meg. Hatalmas tablója „csak” figyelmeztetés: mire juthat egy társadalom, ha akár egy utópiával, akár a múltba meneküléssel próbálja feloldani azokat az ellentmondásokat, amelyeket a liberális polgári demokrácia, a kapitalizmus rendszere hordoz magában. Ha a „zárt” társadalmat választja a „nyitott” társadalom helyett. Ha nem ismeri fel: az individualizmus nem azonos az egoizmussal, és hogy a megoldás csak az autonómiáját megőrző, de önmagát korlátozó individuum és a közösség érdekeinek racionális összhangja lehet akkor, ha létre akarunk hozni bármiféle harmóniát a polgári társadalom életében. Ha nem látja be, hogy inkább kell egyetértenünk Arisztotelészszel, aki szerint az állam célja, hogy polgárait erényessé tegye, semmint Platónnal, aki minden polgárt az állam általa elképzelt és hazugságokkal is a végsőkig védelmezett érdekeinek rendelne alá.

Szent Antal megkísértése Hieronymus Bosch festményén (részlet)