90 decibel fölött, fölemelt karokkal
Ez a siker jele – a siketek tapsolják meg így a színészeket. Azok, akik gyakorlatilag teljesen kirekesztődnek abból az élményből, amit ma Magyarországon a színház nyújthat. Tolmács nélkül nem értik azt, ami a színpadon történik. De hogyan állhat a színpadra jeltolmács úgy, hogy ne zavarja az előadás élvezetét?
– A British Council munkatársaként tíz évvel ezelőtt láttam egy előadást Londonban, amit jeltolmács kísért, vagyis a hallássérült emberekhez is eljutott a darab. Azt, hogy mennyire része volt már akkor is a város kulturális életének az akadálymentesítés, mi sem jelzi jobban, mint egy a Pesti Esthez hasonló módon mindenhol elérhető ingyenes programfüzet, amely azt hirdette, hogy mely színházakban érhetők el az előadások jeltolmácsolva.
Már ekkor elkezdtük keresni a színházi jelelés magyarországi adaptálásának lehetősé geit, de minimális fogadókészséget tapasztaltunk az állam és a színházak részéről is. 2011-ig kellett várni, most viszont mintha valami áttörés lenne, mert 16 színház csatlakozott a programunkhoz Szegedtől Veszprémig, Miskolctól Kaposvárig – meséli a 90 decibel Projekt történetét az alapító, Bonecz Ervin. 90 decibel – ennél a határértéknél kezdődik orvosi értelemben a siketség.
Sokakról beszélünk: statisztikai adatok szerint Magyarországon az emberek tíz százalékának van valamilyen hallásproblémája, közülük több mint 60 ezren teljesen siketek, 300 ezren pedig súlyosan nagyothallók.
A teátrumok kapuit megnyitni előttük egyfelől emberi jogi kérdés, amelyre a fogyatékos személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény kötelezi is Magyarországot. Szkeptikusan jegyezhetnénk meg, hogy ettől ugyan még nem fognak színházba járni a siketek, de az már vonzóbb lehet a direktorok számára, hogy gazdasági szempontból sem elhanyagolható tömeg jelenhet meg velük és a nagyothallókkal a teátrumokban. Igaz, mondja Bonecz Ervin, a színházak nyitottabbak, mint tíz éve, de még mindig sok az olyan igazgató, aki gyanakodva fogadja a kezdeményezést, amit a legtöbbször a már idézett kérdéssel hárítanak el: „nem zavarja majd a jeltolmács színpadi jelenléte a halló nézőket?”, vagy mit fognak szólni a halló nézők a jeltolmács színpadi jelenlétéhez?
A Billy világa című darab, amely egy siket fiú életéről szól, most alkalmanként jeltolmácsolással fut a Pesti Színházban. A színpad bal oldalán halvány megvilágításban áll a tolmács, aki kezével, mimikájával, mozdulataival közvetíti a színpadon elhangzottakat. Tapasztalatunk szerint a halló közönség élvezetét nem kisebbítette a tolmács jelenléte, épp ellenkezőleg:
– A színházi élmény eleve katartikus, érzékennyé tesz, ez az élmény pedig közelebb hozza az embereket egymáshoz – fogalmaz az előadás után egy középkorú, halló férfi, aki szerint természetesnek kellene lennie, hogy a darabok jeltolmácsolással mennek. Bonecz Ervin azt mondja, néhány színházigazgató inkább a feliratozást pártolná, de az nem megoldás. Úgy nem lehet a színpadi történéseket a teljesség igényével megjeleníteni. Hiszen a jelelés nyelvtana eltérő a beszélt nyelvétől, illetve az azt követő felirattól. Ezzel kapcsolatban a Billy világában is van egy példa: jelelve nem azt kérdezzük, hogy „ki ez a kövér ember?”, hanem azt, hogy „Kövér ember. Ki?”
Idetartozik, hogy a színházi jeltolmácsolás külön szakma, még a profi jeltolmácsoknak is egy hárommodulból álló képzésen kell tovább képezniük magukat. Egyelőre huszonnyolc tolmáccsal indult képzés a 90 dB Projekt részeként, két elismert brit szakember vezetésével. Ők a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány, a British Council és a Brit Nagykövetség anyagi segítségével kapcsolódtak be a programba. És vajon mitől annyira különleges ez a szakma? Nos, a jeltolmácsnak a színdarab minden hallható effektjét közvetítenie kell a nem hallók felé, vagyis a zenét, a zörejeket, a suttogást, a párbeszédeket egyaránt. Csakhogy a színészek gyakran egymás szavába vágva beszélnek, vitatkoznak, miközben egy-egy jelenet során egyszerre több, dramaturgiailag fontos hang hallható.
– Kell hozzá adottság, nem elég önmagában az, hogy a jeltolmács imádja a színházat – ezt már Nagy Adrienne mondja a Billy világa előadása után, amelyet végigjelelt. A jelnyelvi tolmács azt mondja, hogy a képzés során lassan kirajzolódik, hogy ki alkalmas erre a pályára, ki a zenés és ki a prózai darabok tolmácsolására. – Izgultam – meséli, ami nem is csoda: ez a keddi előadás volt a darab jelelt premierje. Azt mondja, a rendezőtől is sok hasznos instrukciót kapott. Arra a pillanatra vonatkozót például, amikor a darab egyik részében karácsonyi zene szól. A rendező azt kérte, hogy e ponton csak jelezze a zenét, ne „játssza el”, mert azzal a siket nézőket kizökkenti, és rá figyelnének, ahelyett, hogy abban a dramaturgiailag kiemelt pillanatban a színpadot néznék.
A tolmácsnak arra is figyelnie kell, hogy ne „játssza le” a színészeket a színpadról.
– Nem szabad túlringani egy zenei aláfestést, túljelelni egy jelenetet, mert akkor a nézők nem tudnak a darabra koncentrálni. Ez különösen nehéz akkor, amikor több tolmács is dolgozik egyszerre a színpadon, együtt mozognak a színészekkel – avat be a kulisszatitkokba Nagy Adrienne, aki úgy érzi, a jeltolmácsok jelenlétéből a színészek is profitálnak.
Egy éve annak, hogy Bonecz Ervin életre hívta a 90 dB Projektet, amihez egyelőre egyetlen fillér állami támogatást sem kapott. Annak hiányában pedig nemigen lehet tovább folytatni és fenntarthatóvá tenni a programot. – A jeltolmácsok, a siketmentorok képzése pénzbe kerül. Egyelőre néhány önzetlen magánszemély és a programhoz csatlakozott színházak hozzájárulásai tartják életben őket. – És bár az utóbbi időben megjelent a magyar vállalatoknál is a társadalmi felelősségvállalás,
Bonecz Ervin tapasztalatai mégsem túl kedvezőek. – Vannak olyan menedzserek, akik hónapokig nem is reagálnak a megkeresésemre. Pedig komoly célcsoportról lenne szó: a telekommunikációs cégek, hiába írok nekik szinte üzleti terveket, nem is reagálnak, pedig azt gondolnám, hogy a hazai piacon most minden előfizetés számít. A siketek ráadásul különleges célcsoport, hiszen sokat használnak mobiltelefont: SMS-ben kommunikálnak, sokat interneteznek, még sincs rájuk szabott előfizetői csomag.
Bonecz Ervin azonban kitartó ember, azt mondja, hogy most már bizonyosan nem adja föl. – A britek idehozták nekünk a színházi jelnyelvi tolmácsképzés speciális tudását. Ők jók ebben, s úgy terjesztik, ahogy a magyarok annak idején a Kodálymódszert. Remélem, meglátják az ebben rejlő lehetőségeket előbb-utóbb a cégek és a színházigazgatók is, és nem utolsósorban az iskolák. Hat iskolájuk van a siketeknek, de az intézményvezetőket nagyon nehéz megszólítani. Pedig – mondja a program életre hívója – fontos volna, hogy már a gyerekek életébe beépülhessen a színház varázsa.
