A válság és a kisebbségek
Pártjának elnöke túlzásnak minősítette a képviselő javaslatát, s megjegyezte, hogy ők nem idegengyűlölők, „csupán” azon munkálkodnak, hogy Finnországban a legfontosabb állásokat a finnek töltsék be (Finnország a finneké!), s kifogásolta azt is, hogy Finnországban kötelező nyelvként tanítják a svéd kisebbség nyelvét.
A jelenségre érdemes odafigyelni, mert a lakosság hat százalékát kitevő svéd kisebbség kollektív jogai mintaszerűnek számítanak. A jogok elsősorban a nyelvhasználatra terjednek ki, így például minden települést, amelynek legalább hat százalékát svédek képezik, azokban a városokban, amelyekben legalább 3000 svéd él, kétnyelvűvé nyilvánítanak, a hatósági iratok kétnyelvűek.
Az Európai Unió válsága tehát még a kiváló gazdasági eredményeket felmutató Finnországban is a jobb- és a szélsőjobboldal malmára hajtja a vizet. A válság a keletközép-európai és a balkáni társadalmakban termékeny talajra talál azzal, hogy ott – mivel nincsenek bevándorlók – egyértelműen a nemzeti kisebbségek válnak célponttá.
Az ígéretes rendszerváltások utáni illúzió arról szólt, hogy az emberi jogok elismerésével, az EU-hoz való csatlakozás folyamatával párhuzamosan és a többpártrendszerű parlamentarizmus keretében javulni fog a nemzeti kisebbségek helyzete. Igaz, a szimbolikus terekben látványos változás állt be, kisebbségi pártok alakultak, s szabadon lehetett beszélni a kisebbségi jogokról, a közbeszéd tárgyává lehetett tenni az identitásbeli gondokat, ugyanakkor azonban a kisebbség lélekszáma, asszimilálódása, elvándorlása sokkal nagyobb méretű, mint az egypártrendszerben volt.
Az ellentmondás részben azzal magyarázható, hogy a kisebbségvédelmi diskurzus nem tudott alkalmazkodni az új, szabadpiaci feltételekhez, másrészt azzal, hogy a szabadság tereinek kibővülése felszabadította a többségi nemzetekben mély gyökeret eresztő kisebbségellenes diskurzust, amely úgy vélte, hogy a „kommunista éra” után következik a nemzetállamiság újrafényesítése. Ezt mindinkább felerősítette a globalizmustól való félelem, amely erőteljesen táplálta a hitet, hogy a nemzetállam biztosítja a nemzet legszilárdabb védelmét.
Ezek az erők erőteljesen bontakoznak ki a szerbiai politikai szintéren is, s a koszovói válság függvényében könnyebben detektálhatók. Négy-öt évvel ezelőtt az ország nagy többsége az EU-csatlakozás híve volt, ma viszont 60 százaléka szavazna ellene. Erősödnek a szélsőjobb szervezetek, miközben az egész pártstruktúra jobbra tolódott. A jobbközép és a balközép között ingadozó/ ingázó Demokrata Párt fokozatosan veszti szavazóbázisát. Immár megelőzte Sesely egykori pártjából, a Szerb Radikális Pártból kiszakadt Szerb Haladó Párt, amelynek hirtelen népszerűsége abból következik, hogy egyértelműen elfoglalta a nemzeti jobboldal terét.
A fokozatos jobbratolódás következtében felerősödik azoknak a hangja, akik szívesebben tekintenek Putyin beígért Eurázsiai Uniójára és Kínára, annál is inkább, mert még a milosevicsi időkben megalapozott Kína-barátságot hosszú időre bebetonozta az, hogy Kína nem ismeri el a független Koszovót. Immár nem arról van szó, hogy a politikai vagy intellektuális elit „felülről” proponálja a nacionalizmust, mint ahogy ez a kilencvenes években történt, hanem a tömegek rajongnak Putyinért, ők reménykednek Kínában, amelyet tizenvalahány évvel ezelőtt ironikusan emlegettek. Ennek folytán egyre nagyobb lendületet vesz az új, népi, a hétköznapi életben gyökeret eresztő népi etnicizmus.
Ez a helyzet meghatározza a kisebbségi állapotokat is. A kisebbség egy részét, főleg az anyaországi anyagi forrásokra támaszkodó elitjét a nemzetállami irányzat radikalizálja, viszont a kisebbség tömegeit paszszivizálja. Az átlagember ugyanis ellenállóképesebb az állami irányítású sovinizmussal, mint a hétköznapi életben, az utcán, a munkahelyen megnyilvánuló mindennapi etnicizmussal szemben. Ez ugyan nem vezet okvetlenül a nemzeti identitás megtagadásához, sokkal gyakoribb a nemzeti identitás menekülése a magánéleti szférába, vagy pedig olyan területen nyilvánul meg, ahol nem jelent gondot a többségi nemzet szemben. Ilyenek például a folklór rendezvények vagy a hagyományápolás különböző szelíd formái. Érdekes, hogy a folklór volt a titói rezsimben is a hivatalos nemzeti megnyilvánulási forma, Milosevics idején pedig a rendszer előszeretettel ápolta ugyanazt, úgyhogy a NATO-légitámadások idején a kisebbségi táncosok magyar népviseletben táncoltak a NATO- ellenes állami rendezvényeken.
Tart tehát a kisebbségi közösség kollektív apolitizálása, azzal a kikötéssel, hogy maradjon egy kisebbségi politikai elit, amely megtalálja a helyét az alkuk rendszerében. Mivelhogy eme elit mögött elsorvad a kritikus, plurális háttér, ez az elit vákuumba kerül, s legjobb szándéka ellenére veszít tekintélyéből és hatékonyságából. Ez a technika a Balkánon nagy hagyományra tekint vissza.
A kisebbségi tömegek menekülése radikális világnézeti ambivalenciával terhelt. Egyrészt a hazai viszonylatban a szélsőjobb céltáblájává válva, apolitikus menedéket keres, a kisebbségi pártra szavaz ugyan, ám ha kiábrándul belőle, akkor valamelyik többségi pártba helyezi megingott bizalmát, mégpedig abba, amelyik kevésbé nacionalista, vagyis liberális, illetve baloldali programot kínál fel. Ez olvasható ki a vajdasági magyarok választási eredményeiből. Hazai viszonylatban tehát a kisebbség baloldalinak mondható. Másrészt azonban anyaországi viszonylatban rendületlen híve a nemzeti jobboldalnak, elkeseredésében pedig sokszor a nemzeti szélsőjobb szimpatizánsává válik. Annak pártját fogja az anyaországban, amit saját lakhelyén gyűlöl és elutasít. Ez azzal magyarázható, hogy az anyaországtól várja a helyzetének megváltoztatását, s e téren a nemzeti jobboldal többet kínál fel neki, mint a baloldal. A lehetőség azonban lehatárolt, válságos esetekben esetleg szül némi eredményt, ám a hétköznapi életre alig hat ki. Főleg akkor derül ez ki, amikor az anyaország is és az állam is, amelyben él, tagja az EU-nak. A magyar–szlovák konfliktus ékesen bizonyítja ezt.
A szerbiai példa azonban ellenkező előjelű. A magyar kisebbség számára teljesen elfogadhatatlan, a kollektív bűnösség lehetőségét is megvillantó vagyon-visszaszármaztatási törvényt a szerb kormány új rehabilitációs törvénnyel toldozgatta-foltozgatta, miután Magyarország bejelentette, hogy ellenkező esetben Szerbia tagjelölti státusának megvitatásakor vétójoggal fog élni. A kormány hajlandónak mutatkozott kompromisszumot kötni, hajlandó lesz mindaddig, míg az EU-csatlakozás előtérben van, ám a többségi társadalom ezt kényszerhelyzetként élte át, s úgy vélte, hogy Szerbiát újra zsarolják, így a tömegekben egyre nagyobb bizalomra tesznek szert azok a jobboldali nemzeti pártok, amelyek ellenállnak az ilyesféle „zsarolásnak”. Nyilvánvaló tehát, hogy a kisebbség részére kedvezőbb kompromisszum növelte a hétköznapi élet etnikai feszültségét.
A kiút természetesen nem abban keresendő, hogy az anyaország, ez esetben Magyarország, szótlanul szemlélje a magyar kisebbség számára igazságtalan törvény meghozatalát. Ehhez hasonló eset akadmég Európában – az unión belül és az unión kívül. Inkább arról lehet szó, hogy az újult erővel ébredező európai, e téren is főleg e kelet-közép-európai és a balkáni nemzetállami eszméket képviselő jobboldali pártok képesek-e önkorlátozó normákat felállítani. Ha nem, akkor a jobbközép pártok ugyanannak a szellemnek lesznek áldozatai, amelyet gerjesztettek, mert egyre nagyobb teret nyitnak a szélsőségeseknek. Aminek végső fokon a kisebbségek isszák meg a levét. Újra beigazolódik tehát, hogy a pokolba vezető út rendszerint jó szándékkal van kikövezve.
