Bóka Péter szinte mindenféle ételt szeret enni, de még annál is elhivatottabban szeret főzni. Bár sikeres, tudja, hogy bőven van mit tanulnia a mesterségéről, ha igazi profi akar lenni. Márpedig erre vágyik.
– Amikor 2003-ban Szegeden elkezdtem a Kereskedelmi, Közgazdasági és Vendéglátó-ipari Szakképzőt, még fogalmam sem volt róla, hogy mihez szeretnék később kezdeni a képesítésemmel. Húztam a döntést, amíg lehetett, aztán amikor szakmai gyakorlati helyet kellett találni, a hasamra ütöttem és hirtelen felindulásból a szakácsmesterség mellett voksoltam – mondja a huszonöt éves Bóka Péter, a szegedi Novotel szálló egyik jelenlegi szakácsa.
– Az iskola utolsó évében pályáztam meg a Leonardo ösztöndíjat, így kerültem ki három hétre egy kis francia falu apró éttermébe. Na, az igazi mélyvíz volt, rögtön egy teljes területet, a desszertek elkészítését bízták rám. Ráadásul az egész étterem tőlem távol álló profi llal foglalkozott, elsősorban a tenger gyümölcseiből készítettek ételeket. Kint öt-hat tanuló jut egy szakácsra. Ott minden mester mellé egy gyakornokot állítanak, ami nagyon hatékony megoldás.
Itthon nagyon félnek a kezdőktől, ami egyrészt persze érthető, hiszen önveszélyesek és rutintalanok, másrészt viszont elveszik a lehetőségét annak, hogy gyorsan a saját lábára álljon, aki elég szorgalmas. Péter azt meséli: a Leonardo program nagyon jó tapasztalatszerző körútnak bizonyult, de a kiséttermek világába mégsem sikerült elcsábulnia, őt inkább a tömeges vendéglátás vonzza.
– Érdekes volt kipróbálni magam külföldön, idegen nyelvterületen egy kis étteremben, de engem inkább a nagyüzem fogott meg. Az iskolai gyakorlatom két évét már itt töltöttem a Novotelben, nagyon tetszett, hogy itt mindig változik a vendégkör, újak a kihívások.
Péter hosszú távú terveiben azért újra felbukkan a külföldi munkavállalás.
– Szeretnék még jó pár évet itt maradni, hogy megszerezzem a kellő rutint, önállóságot és elég hatékonyan tudjak főzni. Az, hogy az ember el tud készíteni ötféle levest, még szinte semmit sem jelent. Ha majd már úgy érzem, hogy bárhol önállóan is megállom a helyem, szeretnék visszamenni Franciaországba folyami hajón dolgozni –mondja a fiatal szakács, aki még egy dolgot nagyon élvez a jelenlegi munkahelyén.
– Az egyik kedvenc elfoglaltságom a hidegtálkészítés, itt ennek a hobbimnak is szabadon hódolhatok. A kollégáim amúgy sosem értik, miért is vonz engem ez a pepecselős, időigényes munka, pedig szerintem jó érzés olyat készíteni, amit nézegetni és fogyasztani is kellemes, színeiben és ízeiben egyaránt gazdag.
Péter időnként ellátogat egyegy szakácsversenyre is, a 2008-as Kulináris Expón melegkonyha kategóriában harmadik helyezést ért el. Azt mondja, szívesen nevezne gyakrabban is hasonló megmérettetésekre, csak az a gond, hogy a felkészülés költségeit saját zsebből kell állnia. A drága alapanyagokon túl sok idő és egy jó konyha is kell hozzá. Utóbbiról pontosabb leírást is ad.
– Álmaim konyhája nem túl nagy, viszont nagyon praktikus. A Novotel jóvoltából közel tizennégy szálloda konyhájában jártam, de sajnos rengeteg helyen láttam, hogy a berendezést teljesen életszerűtlenül helyezték el, a szakácsoknak túl sokat kell feleslegesen rohangálniuk, ráadásul veszélyes is a hely. Ahol jó főzni, az egy nem túl nagy, alaposan felszerelt és kézre állóra tervezett konyha. Ahol most dolgozom, az például ilyen.
Kérdezem még, mi volt az első igazán nagy szakmai élménye, sikere. Csak lassan jut egy iskolai délután az eszébe.
– Egy osztálytársammal azt a feladatot kaptuk, hogy süssünk farsangi fánkot. Gőzünk sem volt róla, hogy kell olyat csinálni, csak egy könyvben olvastunk róla. Ahogy kell, el is rontottuk, túl folyós lett a tésztája. A tanárnőnk megnézte és kijelentette, hogy keresztet vethetünk rá, neki se álljunk kisütni. Aztán elkezdtünk komolyan küzdeni, alakítgatni, és amikor kész lett, a tanárnő elsírta magát. Azt mondta, egy totál elrontott, lehetetlen alapanyagból létrehozni a tökéletes fánkot, na az valami. Az a dicséret akkor igazán a lelkünkhöz szólt. Erre például nagyon szeretek visszaemlékezni.
– Amikor 2003-ban Szegeden elkezdtem a Kereskedelmi, Közgazdasági és Vendéglátó-ipari Szakképzőt, még fogalmam sem volt róla, hogy mihez szeretnék később kezdeni a képesítésemmel. Húztam a döntést, amíg lehetett, aztán amikor szakmai gyakorlati helyet kellett találni, a hasamra ütöttem és hirtelen felindulásból a szakácsmesterség mellett voksoltam – mondja a huszonöt éves Bóka Péter, a szegedi Novotel szálló egyik jelenlegi szakácsa.– Az iskola utolsó évében pályáztam meg a Leonardo ösztöndíjat, így kerültem ki három hétre egy kis francia falu apró éttermébe. Na, az igazi mélyvíz volt, rögtön egy teljes területet, a desszertek elkészítését bízták rám. Ráadásul az egész étterem tőlem távol álló profi llal foglalkozott, elsősorban a tenger gyümölcseiből készítettek ételeket. Kint öt-hat tanuló jut egy szakácsra. Ott minden mester mellé egy gyakornokot állítanak, ami nagyon hatékony megoldás.Itthon nagyon félnek a kezdőktől, ami egyrészt persze érthető, hiszen önveszélyesek és rutintalanok, másrészt viszont elveszik a lehetőségét annak, hogy gyorsan a saját lábára álljon, aki elég szorgalmas. Péter azt meséli: a Leonardo program nagyon jó tapasztalatszerző körútnak bizonyult, de a kiséttermek világába mégsem sikerült elcsábulnia, őt inkább a tömeges vendéglátás vonzza.– Érdekes volt kipróbálni magam külföldön, idegen nyelvterületen egy kis étteremben, de engem inkább a nagyüzem fogott meg. Az iskolai gyakorlatom két évét már itt töltöttem a Novotelben, nagyon tetszett, hogy itt mindig változik a vendégkör, újak a kihívások.Péter hosszú távú terveiben azért újra felbukkan a külföldi munkavállalás.– Szeretnék még jó pár évet itt maradni, hogy megszerezzem a kellő rutint, önállóságot és elég hatékonyan tudjak főzni. Az, hogy az ember el tud készíteni ötféle levest, még szinte semmit sem jelent. Ha majd már úgy érzem, hogy bárhol önállóan is megállom a helyem, szeretnék visszamenni Franciaországba folyami hajón dolgozni –mondja a fiatal szakács, aki még egy dolgot nagyon élvez a jelenlegi munkahelyén.– Az egyik kedvenc elfoglaltságom a hidegtálkészítés, itt ennek a hobbimnak is szabadon hódolhatok. A kollégáim amúgy sosem értik, miért is vonz engem ez a pepecselős, időigényes munka, pedig szerintem jó érzés olyat készíteni, amit nézegetni és fogyasztani is kellemes, színeiben és ízeiben egyaránt gazdag.Péter időnként ellátogat egyegy szakácsversenyre is, a 2008-as Kulináris Expón melegkonyha kategóriában harmadik helyezést ért el. Azt mondja, szívesen nevezne gyakrabban is hasonló megmérettetésekre, csak az a gond, hogy a felkészülés költségeit saját zsebből kell állnia. A drága alapanyagokon túl sok idő és egy jó konyha is kell hozzá. Utóbbiról pontosabb leírást is ad.– Álmaim konyhája nem túl nagy, viszont nagyon praktikus. A Novotel jóvoltából közel tizennégy szálloda konyhájában jártam, de sajnos rengeteg helyen láttam, hogy a berendezést teljesen életszerűtlenül helyezték el, a szakácsoknak túl sokat kell feleslegesen rohangálniuk, ráadásul veszélyes is a hely. Ahol jó főzni, az egy nem túl nagy, alaposan felszerelt és kézre állóra tervezett konyha. Ahol most dolgozom, az például ilyen.Kérdezem még, mi volt az első igazán nagy szakmai élménye, sikere. Csak lassan jut egy iskolai délután az eszébe.– Egy osztálytársammal azt a feladatot kaptuk, hogy süssünk farsangi fánkot. Gőzünk sem volt róla, hogy kell olyat csinálni, csak egy könyvben olvastunk róla. Ahogy kell, el is rontottuk, túl folyós lett a tésztája. A tanárnőnk megnézte és kijelentette, hogy keresztet vethetünk rá, neki se álljunk kisütni. Aztán elkezdtünk komolyan küzdeni, alakítgatni, és amikor kész lett, a tanárnő elsírta magát. Azt mondta, egy totál elrontott, lehetetlen alapanyagból létrehozni a tökéletes fánkot, na az valami. Az a dicséret akkor igazán a lelkünkhöz szólt. Erre például nagyon szeretek visszaemlékezni.
