Az Ékes Kesztyűszalont a Louis Vuitton divatház is számon tartja
A hajdani Budapest meghatározó üzlete volt az Ékes Kesztyűszalon. A belvárosi illusztris bolt kilincsét sorra adták egymásnak a kor emblematikus alakjai. Ruttkai Évának rendszerint Latinovits Zoltán választott kesztyűt, Honthy Hanna pedig nem csak foglalkozását tekintve volt primadonna, a szeplőkkel bőven hintett karjára szigorúan mindig azonos típusú, könyök fölé érő, gyöngyház gombokkal díszített kesztyűt rendelt.
– Ma meg: háromnaponta, ha egy ember beteszi hozzánk a lábát – mondja Ékes Ödönné, a szalon tulajdonosnője. – Nem a luxus és az úri huncutságok eltűnését fájlalom. Ha körbenéz, itt bármilyen típusú kesztyűt megtalál, színtől, anyagtól és típustól függetlenül, s hozzá megfelelő öltözékkiegészítőket, kalapokat és sálakat is kínálunk: természetes, hogy idővel bővítenünk kellett a választékot. A kézimunka megbecsülése szorult teljesen háttérbe: sokszor tűnik úgy, minden erőfeszítésünk hiába.
Mondja ezt úgy, hogy számára a nemzetközi hírnevet szerzett üzlet múltja nem anynyira a hazai divatban betöltött szerepével, hanem a befektetett kemény munkával mérhető. A divatra tizenéves fejjel nem is gondolhatott, eszébe sem jutott, hogy valaha is köze lesz hozzá: tizennyolc évesen deportálták, csak a háború után került az Ékes családba.
– A céget még 1883-ban alapította az apósom, Eisenberg Ignác a két fiával. Az ő idejében az üzlet egy kisebb gyár volt, közel száz embert foglalkoztattak bedolgozói formában: szabászok, varrónők, csinosítók hada dolgozott a rengeteg személyre és méretre készített kesztyűn. A háború ugyan közbeszólt, de utána újra ment minden a megszokott kerékvágásban. A férjem a manuális fázisokkal, a kesztyűkészítés technikai kérdéseivel foglalkozott, mellette tanultuk ki nővéremmel a szakmát. Ma már a nővérem lánya segít az üzlet vezetésében.
A nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején az Ékes szalon az aranykorát élte, jó ideig külföldi megrendeléseket is fogadtak. Az azóta eltelt húsz év viszont mélyebb változásokat hozott az Ékes Kesztyűszalon történetében, mint a második világháború. – Két-három bedolgozó kesztyűkészítőnk van már csak, az üzlet hátsó kis varróműhelye így megszűnt. Iparosból lassan kereskedőkké váltunk. Elképesztő minőségromlás tapasztalható: nem csak az olcsó munkaerő és a kontármunka kombinációjára gondolok. Egyszerűen megváltozott a tárgyakhoz való viszonyunk: egyik kedvenc harmincéves, kézi készítésű bőrkesztyűm még ma is hordható. A mai termékek vajon hol lesznek ennyi idő múlva?
Ékesné legfőbb riválisuknak a távol-keleti tucatárut és a bevásárlóközpontokat tartja. Bár az árversenyben a szalon megállja a helyét, de a plázák nyújtotta kényelemmel nem rivalizálhat: a mai felgyorsult élettempó mellett már vásárlói elvárás, hogy minden egy helyen megvásárolható legyen.
A csökkenő konjunktúra mellett az Ékes márkanév őrzi presztízsét. A Louis Vuitton divatház évről évre kiadja a nagyvárosok nívós üzleteit bemutató útikönyveit: az Ékes Szalonnak az európai kötetben majd egy évtizede stabil helye van. A régi zsánerű idegenforgalomra is van példa, a bolt visszatérő vendégei közé tartozik a francia és a svájci nagykövetné is. Állandó megrendelői között vannak a budapesti színházak is. Ékesné nemegyszer ismeri fel a nézőközönség soraiból az éppen a színpadon debütáló egyikmásik Ékes-kesztyűt.
– Magyarországon mi honosítottuk meg először a nejlont mint kesztyűalapanyagot, a dzsörzét és a műszőrmét. Mindez történelem, de a jelen bizonytalan. Lassan leköszön a szakma, utánam a családból senki nem fogja továbbvinni a kesztyűipart. A fiatalokat sem nagyon érdekli ez a mesterség, de nem is nagyon lenne hol kitanulni a szakmát, csak OKJ-s szakképzéseken.
Ékes Ödönné a férje halála óta, tizenhat éve viszi egyedül a vállalkozást. Nemritkán maga is tervez kesztyűt, s nyolcvanöt évesen is személyesen jár ki külföldre a beszerzést intézni. A fontos intéznivalókat, országhatárok ide vagy oda, nem bízná másra: meglehet, ez a hozzáállás is az Ékes márkanév része már. Nem játszik el a gondolattal, vajon egy divatfővárosban, Párizsban vagy Rómában lenne-e még komolyabb perspektívája az üzletének. Úgy tartja, a kapitánynak kell utoljára elhagynia a hajót.
A múlt században az ipari tanonciskola elvégzése után a mesterek mellett szerezhettek több éves gyakorlatot a tanulók: a ma még megmaradt kesztyűs műhelyekben erre aligha van lehetőség.
