Csengetéstől csengetésig
1957. szeptember 9-énMagyarországon nem volt akasztás. De akkorra már a túlvilágon volt Szigethy Attila, Tóth Ilona, a vele egy napon kivégzett Szabó bácsi és Dudás József – 54 ítéletet már végrehajtott a hóhér. 1957 szeptemberében a „forrófejű” orosz egyetemistákra nem bitófa várt, „csak” 3-5-7-10 év valamelyik munkatáborban.
Máig fehér foltnak számít az ’56-os kutatásokban azok története, akik oroszként, a Szovjetunióban élve zárták szívükbe a magyarok szabadságvágyát, s ezt nem rejtették véka alá. Elsőként a moszkvai tizenévesek 1956-os reagálására hívja fel a figyelmemet Alekszandr Sztikalin történész. E diákok azért drukkoltak, hogy a magyarok győzzenek az orosz tankokkal szemben. Ösztönösen úgy érezték, magyarázza az orosz történész, hogy szégyenletes bűntett a szovjet csapatok bevonulása Budapestre. Elmondása szerint a megdöbbenés, a pironkodás és a tehetetlenség érzése – életkortól függetlenül – általános volt a fiatal orosz értelmiség körében 1956 őszén. Kollégái már sok olyan esetet tártak fel, melyekből kiderült: bátorságot merítettek orosz emberek is, és nyíltan bírálták a szovjet háborús magatartást. Jaroszlavban például egy magas rangú gazdasági vezető tizenéves fia a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján, november 7-én egy házilag barkácsolt transzparenssel a kezében vonult végig az utcákon a szovjet csapatok magyarországi kivonulását követelve. Persze ellátták a baját.
A Komszomol egyik gyűlésén egy veterán bolsevik megpendítette: Magyarországon a munkásság lázadt fel, és nem kizárt, a Szovjetunióban is ez történik majd. Moszkvában, Leningrádban és másutt is röpcédulákat terjesztettek, főként az egyetemisták körében. Illegális összejöveteleken vitatkoztak a magyar forradalomról, bírálták és ostorozták a szovjet külpolitikát. Még a hivatalos diákgyűléseken is kritizálták a szovjet kormány lépéseit, néhányan követendő példának tartották a magyar fiatalok hőstetteit, vagyis hogy mertek ujjat húzni. Az egyik nyilvános rendezvényen azt kiabálták a résztvevők, hogy forradalom tört ki Magyarországon, s azt skandálták, a Szovjetunióban is erre lenne szükség. Persze a kormány bírálata nem azt jelentette, hogy a szocialista rendszert is elutasították volna, a legtöbben a szocializmus eszméjének sírig hű elkötelezettjei voltak, el sem tudtak képzelni mást, hittek azonban abban, hogy a szocializmus építésének több járható útja is lehet...
A bíróság elé állított leningrádi egyetemisták ügyében a magyarul is jól beszélő Vjacseszlav Szereda történész segít eligazodni. Először is a neveket sorolja, mert megérdemlik az utókor főhajtását: Alekszandr Golikov (10 évet kapott); Valentyin Malihin (10 év); Borisz Pusztincev (10 év); Viktor Trofimov (10 év); Vlagyimir Tyelnyikov (6 év); Borisz Hajbulin (5 év), Vlagyiszlav Petrov (3 év); Ivan Potapov (3 év); Gennagyij Dmitrijev (6 év).
Többen közülük később memoárt írtak a sorsuk alakulásáról, de a per anyaga még ma sem kutatható szabadon. A vádlottak 20-22 éves fiatalok voltak, akik az SZKP XX. kongresszusa után úgy gondolták, át kell alakítani a szovjet rendszert. Illegális vitaklubot szerveztek, a fiatal történész Dmitrijev (középkorkutató a Leningrádi Egyetemen) lakásán találkoztak. Többen főiskolán tanultak, de kikötői rakodómunkás is volt köztük (Malihin). Ők voltak a szovjet disszidens mozgalom, a szamizdat, a jogvédő tevékenység kezdeményezői.
A leningrádi perben államellenes szervezkedés és agitáció volt a vád (a hírhedt 58. cikkely, amely még a sztálini időkből maradt a szovjet Btk.-ban). A magyar ’56-tal kapcsolatos tevékenység, a röplapok terjesztése fontos tétel volt, de csak az egyik vádpont.
Az SZKP elnöksége már november 4-én foglalkozott a szovjet egyetemeken és főiskolákon tapasztalt helyzettel és a diákság fokozódó „ellenséges magatartásával”. Úgy döntöttek, határozottan fellépnek a hivatalos állásponttal ellenkező nézetek terjesztőivel szemben. A leningrádi csoportot 1957 májusában tartóztatták le – mondja Szereda. – Bár a röplapok készítőiről már korábban volt tudomása a leningrádi KGB-nek, alapos munkát akartak végezni, s az egész társaságot egyszerre letartóztatni, hogy hírmondó se maradjon, nehogy tovaterjedjen az „engedetlenségi mozgalom”. A KGB-nek fel kellett deríteni az egész ügyet, minden résztvevőt, bizonyítékokat kellett gyűjteni, például úgy, hogy lehallgatóberendezést építettek a lakásokba.
Kérdésemre – ki az a Revolt Pimenov, aki körül, értesüléseim szerint, csoportosultak az egyetemisták 1957-ben, ő miért nem került bíróság elé? – Szereda letorkoll: „Ő sem úszta meg szárazon. Csak őt egy másik leningrádi csoport, az úgynevezett Pimenov–Vajl-csoport tagjaként vonták felelősségre. Öt embert márciusban tartóztattak le, és szeptember 6-án ítéltek el. Pimenov 6, Borisz Vajl 3 évet kapott, de fellebbeztek, s decemberben a Legfelsőbb Bíróság 10, illetve 6 évre emelte a büntetésüket. Amúgy Pimenov rendkívül érdekes személyiség volt, 1963-ban Keldis, a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke és Tvardovszkij költő közbenjárására szabadult.
– Van rá magyarázat, miért kaptak ilyen súlyos ítéletet? – kérdem, mire Szereda azt feleli, hogy az „államellenes szervezkedés”, illetve az „illegális csoport” szervezése nem volt gyerekjáték az akkori pártvezetők szemében, hiszen ők nemcsak egy röpiratot írtak hirtelen felbuzdulásukban, hanem programokat gyártottak, arra kerestek megoldást, miként lehetne demokratizálni a szovjet rendszert. A szigorúság másik oka a lengyel, s főleg a magyar eseményekben rejlett, amelyek megrémítették az akkori szovjet pártvezetőket. Évtizedekig emlegették a Petőfi-kört, féltek a diákságtól. Aki 10 évet kapott, az is 1963-ban szabadult, amnesztiával vagy (mint Pimenov) kegyelemmel.
– Belerokkantak-e a börtönévekbe, vagy ki tudtak kapaszkodni a gödörből? – tudakolom. Azt feleli: volt, aki belerokkant (Dmitrijev például a per után megőrült és pszichiátriai klinikára került), volt, aki Izraelbe emigrált (Tyelnyikov), Hajbulin papi pályára lépett, Malihin szabadulása után nem tudott beilleszkedni és öngyilkos lett, de a legtöbbük így vagy úgy a szovjet diszszidens mozgalomban maradt, szamizdatban írt vagy azt terjesztette. Pimenovot 1970-ben újra elítélték, Komiba száműzték, a számkivetettség után ott maradt Sziktivkarban élete végéig, közben világhírű matematikus vált belőle, a nemeuklideszi geometriával foglalkozott, és fontos szerepet játszott a peresztrojka idején az orosz politikai életben is. 1990-ben halt meg Berlinben, rákműtét után.
