Tíz évre rá, New York városában, az Empire State Building tetején viharos szél erejével tört rám a vágy, bár láthatná, amit én! Ennek részeként: bár érzékelhetné, hogy valóban író lettem, ahogyan akartam, sőt olyan, akinek épp két darabját játsszák itt – ott –, Amerikában. Ő, amennyire tudom, mindössze négyszer lépte át a Magyar Népköztársaság államhatárait.

1. Járt ugye a Szovjetunióban, egy bonyodalmas történelmi társasutazás keretében, mely hosszabb vidéki tartózkodásba torkollt, Tambov tájékán. Hogy az milyen lehetett, arról az ugyanott időző Örkény István számolt be. Apám egy szót sem volt hajlandó mesélni róla.

2. 1956 tavaszán négyesben vonatoztunk Nagyváradra, távoli (anyai) rokont látogatni. Az illető, dr. Szabó Alexandru, történetesen október végén viszonozta a vizitet, 20-án érkezett Budapestre a feleségével, Sárikával, akit következetesen csak Sárkányomnak hívott. Ittragadtak a forradalom miatt három hónapra, a szüleim átengedték nekik a hálószobát.

3. Bécsben töltött két hetet 1964-ben, az angliai öccse, Jenő hívta ki. Arra járt. Később hallottam, hogy apámat, aki az Újpesti Bőrgyár jogtanácsosa volt (hét év marós szakmunkát követően), mindenkinek úgy mutatta: Magyarország legfőbb ügyésze. Magyarország igazi legfőbb ügyésze, dr. Szénási Géza a Rajk-perig a későbbi vértanú miniszter titkára volt, ahogyan az apám.

4. Tátrafüredre utaztunk néhány napra, kisebb baráti társasággal, mi ketten –a „fiúk”. Sosem derült ki, hogy anyám és a nővérem – „a lányok” – miért maradtak otthon. Van egy fájdalmas sejtésem, mely a nővérem akkori fiújával kapcsolatos (pontosabban a terhesség viszonylag szakszerű megszakításával), hagyjuk.

Ennyi. A világ megismeréséhez e négy kiruccanás túlontúl kevés. Apám világmegismerő kedvéhez képest igazán sok. Nem akart ő a holokauszt és a munkaszolgálat után megismerni már semmit és senkit. Sajnos engem sem. Egyetlen elvárását fogalmazta meg, vagy inkább sugalmazta: hagyjam őt békén. Fáradt, öreg, beteg. Hagytam.Miremeghalt, borzalmas utazásokat tett a fájdalom országában.

A rendszerváltás óta értelemszerűen fölgyorsult a határátlépéseim ritmusa. Nekiláttam összeszámolni. Ha nem csalódom, 129-szer keveredtem külföldre hatvan életévem alatt. Egy külkereskedő listájához képest biztosan alulmaradnék. Apám négy (azaz 4) útjához képest rengeteg.

Most jut eszembe, volt neki egy ötödik is. Határeset – a szó legszorosabb értelmében. Karpaszományosként részt vett Horthy hadseregének erdélyi bevonulásában. Külföld-e? Apámat gyakran behívták, abban is Örkény Istvánéhoz hasonlatos a sorsa, hogy egy reguláris egységből fokozták le munkaszolgálatossá a megfelelő zsidótörvény hatálybalépésekor, rangjelzéstépés satöbbi.

Régóta tervezem, hogy bejárjam azokat az utakat, ahová elzavarták, különféle uniformisokban (ha ugyan a munkaszolgálatosok ruházata nevezhető így). Akadálynak tetszhet, hogy jelentős részben Oroszország területén kéne bóklásznom, fölteszem, ez még ma sem volna könnyű. Soha nem értettem, hogy a front összeomlása után miért kapták el az oroszok a munkaszolgálatos zsidókat, s miért csukták ugyanúgy fogolytáborba – olykor ugyanabba –, mint például a lefegyverzett német és magyar katonákat.

A Trianon előtti hazában egyszerűbben követhetném apám lábnyomait. Amúgy az ő apjaNagyváradon született. Amiként az anyám apja is. Atyai dédatyám pedig Homonnán (jelenleg Humeni). Most, amikor népszerű politikai nézet Nagy-Magyarország visszasírása, gondolnak-e arra az irredenták, hogy Nagy-Magyarországon sokkal alacsonyabb volna a magyarok létszáma az idegen és idegen ajkú honpolgárokhoz képest, mint ezen a kicsin?

Kíváncsi vagyok, mikor jut eszébe valamelyik élelmes vállalkozónak, hogy történelmi utazási irodát hozzon létre. „Elvisszük ősei háborúinak helyszínére! Világháborúból egyet fizet, kettőt kap!” Biztosan volna kereslet.

Mit szólna apám a mai Magyarországhoz? Ezen még gondolkodnom kell.

Bár láthatná, amit én!