Parázs
A téli égből foszforfény pereg.
A tér sötét szívében fekszem ébren.
Hulló hamu, hunyorgó tűzszemek,
vérző szemek a kályha tűzterében.
A zsenge öntudat lángként remeg
az álom, a futó nemlét szelében.
Az ablakon túl nagy, sötét hegyek
áznak a zöldes, holdontúli fényben.
Hamvába holt parázs. Szél fúj. Az álom
átfúj a még folyékony énhatáron
– a túlparton még egy vagyok veled.
Tükörmélyből hallom lélegzeted.
Mintha parázshoz, hozzád ér a bőröm.
Vagyok. A Lét tüzében perzselődöm.