Magyar honvéd, 1963
Én, aki a madarak útján
indultam, hát idejutottam,
a különvonat vánszorgását
hiába is fékeztem volna,
megérkeztem és elkezdődött,
ahogy jegygyűrűm lehúzatták,
ruhámtól a csontomig tartó
leváltásom eleven bábra,
ülni a ponyvás teherautón,
leszállni, beállni, kilépni,
moccanni is csak engedéllyel,
s takarodótól szalmazsákon,
békén hagyva is rossz álomban
csörtetni valóságos erdőn,
együtt a riadt szarvasokkal,
űzőnek látszani, ha űznek,
eb járta külvárosi utcán
masírozok század magammal,
fölmálházva és hámba fogva
nótázunk, mintha elbúcsúznánk,
békebeli gyakorlótéren
lőjük az ellenséges bábut
annak, ki előbb néhány évvel
ellenem is tüzet vezényelt,
mint akinek hazája sincs már,
vagy csak amit árnyékom elfed,
ez a sötétben maradt ország
koptatja komisz csizmám talpát,
emlékben őrzött hátországom
nagyobb kolonc a hátizsáknál,
mert az időmet lelassítva
fölgyorsítja, mi kívülem van,
halvány, megkésett csillagfénye
vetül rám a másik világnak,
nem tudhatom, mi tűnt el addig,
míg a levelek ideérnek,
szabadságom hófehér inge
száll a muskátli-lángolásban,
nemcsak az otthoni ebédről,
az életemről maradok le,
ha jól lakom a vacsorával,
egyszerre semmi sem hiányzik,
sört rendelek, a kantinos nőt
kívánom, vasárnapi lányok
szédítenek, bárhogy is szánom,
vonz az őrmester tekintélye,
amíg haptákban szalutálok,
kedvemre volna bezupálni,
ki mondta, hogy a madár röptét
nem elég álltomban kísérni?
ki ígért távlatot szememnek
a messzi, tükrös városokban?
ki szeretett meg olyan szépen,
hogy a hazám lett ez az ország?
ki az, kiért az anyaföldnek
a bőrömet is odaadnám?