Én, aki a madarak útján

indultam, hát idejutottam,

a különvonat vánszorgását

hiába is fékeztem volna,

megérkeztem és elkezdődött,

ahogy jegygyűrűm lehúzatták,

ruhámtól a csontomig tartó

leváltásom eleven bábra,

 

ülni a ponyvás teherautón,

leszállni, beállni, kilépni,

moccanni is csak engedéllyel,

s takarodótól szalmazsákon,

békén hagyva is rossz álomban

csörtetni valóságos erdőn,

együtt a riadt szarvasokkal,

űzőnek látszani, ha űznek,

 

eb járta külvárosi utcán

masírozok század magammal,

fölmálházva és hámba fogva

nótázunk, mintha elbúcsúznánk,

békebeli gyakorlótéren

lőjük az ellenséges bábut

annak, ki előbb néhány évvel

ellenem is tüzet vezényelt,

 

mint akinek hazája sincs már,

vagy csak amit árnyékom elfed,

ez a sötétben maradt ország

koptatja komisz csizmám talpát,

emlékben őrzött hátországom

nagyobb kolonc a hátizsáknál,

mert az időmet lelassítva

fölgyorsítja, mi kívülem van,

 

halvány, megkésett csillagfénye

vetül rám a másik világnak,

nem tudhatom, mi tűnt el addig,

míg a levelek ideérnek,

szabadságom hófehér inge

száll a muskátli-lángolásban,

nemcsak az otthoni ebédről,

az életemről maradok le,

 

ha jól lakom a vacsorával,

egyszerre semmi sem hiányzik,

sört rendelek, a kantinos nőt

kívánom, vasárnapi lányok

szédítenek, bárhogy is szánom,

vonz az őrmester tekintélye,

amíg haptákban szalutálok,

kedvemre volna bezupálni,

 

ki mondta, hogy a madár röptét

nem elég álltomban kísérni?

ki ígért távlatot szememnek

a messzi, tükrös városokban?

ki szeretett meg olyan szépen,

hogy a hazám lett ez az ország?

ki az, kiért az anyaföldnek

a bőrömet is odaadnám?