A második pohárkával is felhajtották, az anyja mondott valamit, hogy az utóbbi napokban alig evett, hogy biztos megérzik az állatok, hogy mi történik velük. A szomszéd meg elmesélt egy történetet arról, amikor a kisebb malac, amit tavaszra hagytak, az ijedtségtől agyvérzést kapott, és megdöglött. Így mentek ki, ezekkel a történetekkel, meg a szomszéd kezében egy fogóval, amit majd a malac lábára fog akasztani, azzal nagyon meg lehet fogni, mondta, amióta ezt valaki kitalálta, azóta nem bírnak elszaladni azok a kurva dögök.

A kutya vonyított, a katlanban forrt a víz, a gyerek hátul kullogott. A malac az ól mélyére húzódott. Az asszony megpróbálta kicsalogatni. A férfiak megálltak egy pillanatra, elhallgattak, hogy a malac azt higgye nincsenek ott. Csak a kutya vonyított. A malac megmozdult, az asszony felé lesett, az asszony darát szóró keze felé, topogtak a körmei az ól deszkáin, az egyik ösztön lökte előre, a másik húzta vissza. Az asszony biztatta, s az előrehaladás győzött. Ha nem is rohant, de lassan lépdelni kezdett a vesztébe.

Az asszony kezéhez ért, amikor az ólajtó kipattant, a szomszéd férfi a jobb mellső lábra bilincselte a fogót, és cibálni kezdte kifelé a malacot. Az állat üvöltött, a gyerek nem mert a szemébe nézni, a hang ömlött a torkából, belekenődött a kutya hangjába, ez a hang kerengett az udvar fölött, nem tudni, mennyi időig. Fogd meg, gyerek, a hátsó lábát – kiabált a szomszéd –, mert elszalad. A gyerek ügyetlenül próbálta a lábat megmarkolni, közben arra gondolt, hogy nem szabad a könynyének kicsordulnia, mert akkor ő soha nem lesz férfi. Aki sajnálja a malacot, az soha nem lesz férfi. Eszébe jutott, amit az apja mondott: ha a hurkát szereted, akkor ezt is szeretni kell. És ő a hurkát szerette. Rángatták előre pár métert, aztán a ganéjdomb mellett oldalra döntötték. Most az apa markolta a fogó kötelét, a szomszéd elővillantotta a kést, és határozott mozdulattal szúrt, elmetszette az állat torkát. Az asszony szaladt a tállal, hogy felfogja a vért, kell a hurkába. Zubogott a habos vörös lé, löketekben jött a végén, ahogyan az állat az utolsó lélegzeteket fújta ki magából, immáron nem az orrán, hanem a kettévágott torkon át.

Jól csináltad, mondta a szomszéd, és vállon verte. A gyerek nem szólt semmit, tele volt az orra a vér és a disznószar szagával. A hatalmas testet belefektették a teknőbe, forró vizet öntöttek rá, láncokkal megforgatták. Az állat rúgott egyet. Él még, gondolta a gyerek, de már nem élt. A férfiak nekiestek a megpuhult bőrből kirángatni a szőröket, aztán a megcsupaszított malacot szalmára fordították. Meg akarod gyújtani? – kérdezte az apa, a gyerek mondta, hogy nem. Az anya kihozta a pálinkásüveget, újra ittak. Marha erő volt benne, mondta a szomszéd. A gyerek nézte a lángokat, olyan jó meleg volt ott, közelebb állt, a hasa majd leégett, nem is érezte, hogy a hátán közben ropogósra fagy a kabát.

A szomszéd felhajtotta a pálinkát, aztán kis szalmacsomóval megperzselte a malac farkát. Meg ne égesd, kiabált oda az apa. A gyerek nem nézte, mit csinálnak, azon gondolkodott, mikor lehet elmenni. A szomszéd rákiabált: itt van, hallod? A gyerek odanézett. Mi? – kérdezte. Mi ez? Jobb, mint a rágógumi – mondta a szomszéd röhögve, és a gyerek markába nyomott valamit. A gyerek a malacra nézett. Egy darab hiányzott a farkából. Ott volt a kezében. Az jó – mondta a szomszéd –, csak rágd el! A gyerek fogta a disznó apró darabját. Azt gondolta, most már elmehet. Fázott nagyon, de nem ment be a konyhába, nem akarta látni a malacot szétszedve. Kiment az utcára csúszkálni. Mínusz tíz volt, az összes tócsa befagyott. Az utcán, gondolta, majd eldobja a farokdarabot. De végül a kabátjában felejtette, mert hirtelen odarejtette, nehogy a szomszéd ellenőrizze, hogy harapott-e belőle.

Mintha tovább hűlt volna, ahogy világosodott. Olyan érzése volt, hogy nem is jégen, hanem jégben csúszkál, hogy összetörik a levegő körülötte, és szétvagdalja az arcát, amint halad előre, ahogyan a szobafestők tavasszal, amikor kilökték a létrával a folyosóablakot, a kurva életbe, mondták, minek volt ott az az ablak, az üvegcserepek szóródtak szerte a kockakövön. A gyerek csúszott, és azt érezte, darabokban hullik rá ez a jeges levegő, benne azzal a rettenetes disznószaggal meg üvöltéssel. Az egész faluban most vágnak, karácsony előtt. Elesett, mert megbotlott a csúszka végén. Ült a jégen, és nézett fölfelé. Mintha egy nagy fedél lenne a falu fölött, gondolta, a megfagyott büdös levegő, ami nem engedi kijutni a sok-sok megölt disznó lelkét. Lehet, már évszázadok óta itt vannak. Itt sűrűsödnek a falu fölött, és hiába jön a karácsony, nem töri át az angyal ezt a fedőt. Csak az elpusztult állatok lelke van ott a karácsonyfa körül, ők hoznak ajándékot, ők hallgatják meg a Mennyből az angyalt, ők töltik meg éjféli misén a templomot, ők őrzik az álmát, mikor végre lefekhet mise után. Most meleg van, karácsonykor jobban fűtenek, nem kell meleg cserepet tenni a dunyha alá.

Felállt. Nem volt rajta kívül senki az utcán. Megint hallotta a vonyításokat szerte a faluból. A kezét bedugta a zsebébe, valami meleget markolt meg, vékony kis ujjacskát, először megrémült, mi az, aztán rákulcsolta a markát a disznó kicsi darabjára. Jobb lehet olyan helyen lakni, gondolta, ahol… De nem tudta, hogy hol, mert nem ismert más helyeket, csak ezt a falut.