Beszédes adat, hogy Lengyelország legmagasabban fekvő alpesi jellegű városát naponta annyi turista keresi fel, mint ahányan az egész településen laknak. De hát ez nem is csoda, hiszen a szlovák határ mellett, a Tátra lábainál található Zakopanéban szinte harapni lehet a jó levegőt, és aki Budapesten még a szemét dörzsölte vagy bőszen prüszkölt az allergiája miatt, az most hirtelen a mennyországban érezheti magát.

A város nem csupán a természetkedvelőknek (a Tátrai Nemzeti Parkban mintegy 240 kilométer várja a barangolni vágyókat), a sízőknek is a Mekkája. Csak a parkban 160 km hosszúságú síútvonal található, és akkor még nem beszéltünk a környékbeli pályákról és felvonókról. A mindig mozgásban lévő sétálóutca a maga teraszaival és éttermeivel, a helyi sajtkülönlegességeket árusító standjaival, a folyton hömpölygő tömeggel olyan, mintha a Ráday utcát kereszteznék a barcelonai La Rambla nyüzsgésével.

Ha már Zakopanéban járunk, akkor már érdemes rászánni még egy napot, és elautózni Sromowce Katyba, a Dunajec folyóig, ahol a pieninyi tutajosok várják a világ minden sarkából idesereglő turistákat. A folyón már a XIX. század elejétől ez a legelterjedtebb közlekedési eszköz, melynek tudománya apáról
fiúra szállt, és ma már a legvonzóbb látványosságok egyike. A számtalan érdeklődő miatt úgy rajzanak ki egy-egy napsütötte délelőtt a turistákkal felpakolt, egymáshoz kötözött tutajok, mintha vízen úszó karaván indulna el valahová.

A 23 kilométeres utat Kroscienkóig majdhogynem három óra alatt tehetjük meg tutajjal, miközben a folyó hatszor változtat irányt, sziklák és fenyvesek között kanyarog, s természetesen minden csúcsnak, meredek falnak és várnak neve és története van. A Három Koronát például három oldalról is megcsodálhatjuk, miközben az itt egyenruhának számító, népviseletbe öltözött kormányos a legnépszerűbb kvízzel szórakoztatja utasait. Vajon az a tisztás vagy az a csúcs a folyó jobb vagy bal partján, a szlovák vagy a lengyel oldalon lesz-e? - kérdezi.

Fürdősót vásárolni minden bizonnyal nem életre szóló élmény, ám ha mindezt kétszázötven méterrel a föld alatt tesszük, akkor már lehet benne valami. A bochniai sóbánya bár nem olyan látványos és felkapott, mint a wieliczkai, de csak itt lehet bányászmódra lecsúszni egy végtelennek tetsző "folyosókarfán" a mélybe, vagy egy hullámvasutat is megszégyenítő ladikon hajókázni a sótól sűrű, kilenc méter mély vizű "folyón". A két part (két meredek sziklafal) karnyújtásnyira van egymástól, és eközben csak a bányászlámpa világol. S ha kedvet kaptunk a bányászélethez, akkor kosarazhatunk, focizhatunk, pingpongozhatunk, vagy akár táncolhatunk is a több emelet mély diszkóban.

A wieliczkai sóbányában igazi turistacsemege a föld alatti templom, amelyben a padlótól a domborműveken át a csillárokig minden sóból készült. Leírhatatlan élmény. Talán csak a 125 méter mély étterem és annak kínálata múlhatja felül, vagy a kis postahivatal, ahol a lottószámokat is megtehetjük. Már ha el tudjuk feledni a két kilométeres turistautat, a bányászéletet és történelmet bemutató sószobrokat, hallgatag tavakat, a fény- és hangjátékot.

Dél-lengyelországi utunk sosem lenne teljes Krakkó, a lengyel Párizs nélkül. És valóban: a királyi termek a Wawelben, a Florianska kapu és mögötte Kelet-Európa talán leghangulatosabb utcácskája és kávézói, a régi vizesárok helyén végigfutó, körte alakú park, a zsidó negyed, a főtéri Posztócsarnok és mindig nyüzsgő vására, valamint lacikonyhái mind-mind megérne egy külön cikket. Vagy legalább egy novemberi délutánt, amikor titkos szerelmeiről mesél az ember a szájtáti unokáknak.