Több mint fél évszázaddal később, amikor alkalmam adódott egy nigeri faluban afrikai családoknál vacsorázni, hasonló volt a kép. De már nem különültek el a férfiak és a nők, bár talán csak azért, mert fehér vendég volt jelen. Feltűnőnek találtam, hogy mennyire lassan és figyelmesen eszik mindenki, jobb kézzel nyúlva a közös tálba az ételhez; a húst, ha volt a kásadomb tetején, sokáig senki nem érintette, végül, miután a legidősebb férfi elkezdte, körben egymás után emeltünk ki egy-egy kis darabot a kupacból, figyelve arra, hogy mindenkinek jusson.

A családfőnek gondoskodnia kell arról, hogy senki ne maradjon éhen a házban. A szenegáli Ousmane Sembene Isten fadarabkái című regényében a férj, aki a sztrájkra készülő vasutasok üléséről későn tért haza, tudni akarja, evett-e a család. Felesége szertartásosan üdvözli, megköszönve, mint mindennap, amit az övéiért tett.

"- Köszönöm a fáradozásodat - mondta Fatumáta, és letette elé a vacsorát.

- Én is köszönöm, asszony, a te fáradozásodat. Mindenki vacsorázott már?

- Igen, csak ti nem ettetek még, te és Adzsibidzsi.

Fatumáta elhelyezkedett a férje mögött, és udvariassága jeléül ott maradt az étkezés egész ideje alatt."

Ha a regényekben étkezés leírásával találkozom - többnyire köles- vagy kukoricakása van a tálban -, szinte mindig valamilyen szertartásosság kíséri, és a meggyőződés, hogy meg kell tisztelni az ételt.

"A férfiak, mintha a basszi szavukat vette volna, csöndben étkeztek. Hudia M'Bay érezte, hogy megbecsülik a főztjét, miközben figyelte a kezüket, ahogy a közös tálba nyúlnak, majd ügyes ujjakkal kis gombócokat formálnak, egyik falatot a másik után."

A basszi hagyományos szenegáli étel, kölesből készült kuszkuszfajta.

A közös tálból úgy eszünk - a jobb kéz megmosása után, ami moszlim környezetben magától értetődő -, hogy három ujjunk között kis gombóckát formálunk, abba a hüvelykkel csöpp mélyedést nyomunk, és ezt mártjuk a csípős szószba. A művelet sűrű kásával könnyebb, mint rizzsel vagy kuszkusszal, de kis gyakorlás árán az is sikerül.

Egy másik guineai regényben, Monénembónál is a táplálék megbecsülésével találkozunk:

"Egyszer vasárnap Yabuleh megkínált bennünket híresen ízletes kukoricakásájával, amelynek csak ő tudta a titkát. ťÉlvezzétek az ennivalót, emberek. Beletettem a lelkem örömét.Ť Megadtuk az ételnek kijáró tiszteletet: bőségesen fogyasztottunk belőle, és mohón nyalogattuk a pálmaolajat, amely a könyökünkig csurgott."

Ahhoz, hogy kása legyen belőle, előbb meg kell törni a kukoricát, kölest a harminc-negyven fős család számára, ütemesen hajlongva a nagy famozsár mellett. Több feleség van, sok a gyerek, és mindig lakik a családdal hosszabb-rövidebb időre egy-egy unokatestvér, nagynéni, nagybácsi is.

"A régi időkben, még mielőtt a hajnalcsillag eltűnt volna a reggel első fényeiben, elkezdődött a mozsártörők zenéje."

Érdekes, hogy Ousmane Semb "régi időket" mond 1947-48-ban játszódó, 1960-ban megjelent regényében. Én Illélában, a regény szenegáli helyszíneitől vagy háromezer kilométerre keletre, a 90-es évek közepén is gyakran ébredtem kora hajnalban a mozsártörők hangjára.

"Az asszonyok udvarról udvarra küldték mozsártörőik egyenletes kopogásának hangját, és ez a zaj úgy zubogott a kékes levegőben, ahogy a patakok bolondos éneke ugrál vastag gyökerek között, házfalak alatt vagy az út mentén. A száraz koppanásra - ha a mozsártörő a mozsár peremét érte - a szomszédból egy másik koppanás válaszolt. Így köszöntötték egymást reggeli munkájukban az asszonyok, egy olyan nyelven, amelyet csak ők értettek."

Nézzük, ugyanebben a regényben mit lehet enni a piacon.

"Tisztán öltözött asszonyok hívogatták hangosan a vásárlókat, előttük asztalkán a legkülönfélébb ételek: fánkok, hal- és húsgombócok, édeskrumpli sütve vagy nyersen, kukorica- és köleskása gőzölögve, mert azt forrón jó fogyasztani. Volt még maniókagumó hamuban sütve, vagy, ha a maniókát szósszal kínálták, akkor kis tálkában, ahogy a fehér babot, a földimogyorót és a papayát is árulták."

De már nincs meg e sok jó dolog, azért, mert hónapok óta tart a sztrájk, és a férfiak nem hoznak haza fizetést. Az asszonyok minden leleményére szükség van, hogy etetni tudják a családot.

"Egyik nap Mariam Szonko, a hegesztő Balla felesége egy adag maniókával tért vissza a piacról; a gumók jó két évszakkal ezelőtt lehettek frissek. Gyejnaba az udvar közepén állt, nők és gyerekek gyűrűjében, és éppen most vágta el egy csapdába ejtett keselyű nyakát. Kinyújtott karral, lábánál fogva tartotta a madarat, a vér végigcsurgott az állat fehér nyakán, és pirosra festette Gyejnaba lábát.

- Látjátok, mit eszünk ma: egy keselyűt! Evett már közületek valaki keselyűt? Csak döghúsból és maradékokból él, de mi most úgy teszünk, mint ő, szépen megesszük. És nem fogunk beledögleni!

A keselyű, pedig karitévajjal fűszerezték és maniókával körítették, nagyon ízetlen volt; minden falatot meg kellett kicsit sózni. Mariam aggályosan figyelt, várta az azonnal lecsapó halál fájdalmát a gyomrában, de nem történt semmi."

Ki tudja, mi jobb, a keselyűhús vagy a rég lejárt szavatosságú szardíniakonzerv, amelyet egy Zairéból, Mobutu diktatúrája elől menekült író szereplői fogyasztanak: miután az európai kereskedők a romlott ételtől úgy szabadultak meg, hogy a folyó mélyére süllyesztették, az elnök bandája az éj leple alatt búvárokkal kihalásztatta, és árusítja a boltokban, ahol ezenkívül az elnökné asszony pékségeiből származó penészes kenyér és kétes eredetű tejpor is kapható.

Egy mai történet egy mai regényben már egészen más viszonyt mutat a táplálékhoz. Napjainkban játszódik az apa- és identitáskereséssel foglalkozó, remek kis togói regény, Cola-Cola jazz a címe. Vendéglőben vagyunk, a Franciaországból érkezett, félvér Héloise és afrikai féltestvére, a kékes-fekete bőrű Parisette társaságában. Héloise meséli:

"Körülöttünk zabáltak az emberek. A forró, puha, szinte porhanyós hús a lehabozott világos sör kíséretében eltűnt messze, jó messze a belek mélyére, biztonságos távolságban a világélelmezési program táplálkozástudományi szakembereinek irányadó tekintetétől, akik proteinhiányra szoktak gyanakodni és arra, hogy az ételben mocskosságok és makacs mikrobák lakoznak.

- Ők a mocskosságok! Egyél csak, húgocskám, legalább kóstolsz mást is, mint a fehérek táplálékát!

Parisette vékony, hosszú ujjaival - olyan keze volt, mint egy manökennek - kis gombócokat formált a maniókakásából. A forró hús égette a torkomat. Mellettünk egy férfi úgy falt, mint egy kiéhezett bozótharcos, asztalán hangosan szólt a tranzisztoros rádió."

Van aztán egy egész könyv, amelyik csak ételekkel - és szerelemmel - foglalkozik: "Hogyan főzzük meg férjünket afrikai módra"; de erről majd máskor.