Ha országos sportági szakszövetség alapítására adjuk a fejünket, tudnunk kell: ahhoz, hogy egyáltalán megszülethessen a föderáció, legalább tíz - a sportág versenyrendszerében részvevő - klubnak alapító tagként kell szerepet vállalnia. Minthogy azonban az egyesületek működését szabályozó feltételek kevésbé szigorúak, nem tetszik lehetetlennek ennyi elefántpólóklub létrehozása, már csak azért sem, mert egy-egy csapat már működő sportszervezetek szakosztályaként is megalakulhat. Minimum száz igazolt játékos is szükséges a jogi sikerhez, amire a tíz klub létezése és működése már-már garanciát jelent. A szövetségnek versenyeket kell majd szerveznie - Magyar Kupát és bajnokságot mindenképpen -, de muszáj bemutatnia az utánpótlás-fejlesztési koncepciót is, továbbá a feladatkörébe tartozik a doppingellenőrzés koordinálása, valamint a verseny- és a fegyelmi szabályzat megalkotása. A sportág nemzetközi szervezetéhez fűződő tagsági viszony nemkülönben minimumfeltétele a szakszövetségi létnek. S ha már minden jogszabályi kötelezettségünknek eleget tettünk, a "cégnek" még három éven át rendszeresen kell tornákat szerveznie ahhoz, hogy állami támogatáshoz juthasson.

Na, de mi az az elefántpóló?

A játékot több mint száz évvel ezelőtt kezdték játszani brit arisztokraták, aztán a sportág megmagyarázhatatlan módon hosszú időre feledésbe merült. Ám bizonyos Jim Edwards szívós munkássága révén 1982-től újra írjuk a sportág történelmét. A játék centruma immár Nepál. A sportágat csapatonként négy fő játssza, 100x70 méteres pályán, labdával. A játékidő 2x10, a szünet 15 perc. A pihenőidőben nemcsak térfelet, de elefántokat is cserélnek az együttesek. A pálya két végében 20 méter sugarú, félkör alakú gólterület található. A cél: a játékosoknak elefántjuk hátán ülve kell átütniük a labdát a gólvonalon. A nemi esélyegyenlőség jegyében koedukált csapatok szereplése is lehetséges, de amíg a férfiak fél kézzel ütnek, addig a nők mindkét karjukat használhatják a játék során. Egy térfélen egyszerre csapatonként három elefánt tartózkodhat. Az állatok nem "kezezhetnek", értsd: ormányukkal nem irányíthatják a labdát. Ezúttal eltekintünk a szabályok további ismertetésétől, viszont azt érdemes még megemlíteni, hogy egy-egy elefánton ketten "lovagolnak": a "sofőr" mögött feszít az ütőt tartó játékos.

És most vissza Magyarországra!

Minthogy ebben a sportágban a versenyek szervezésének első számú feltétele az állatok megléte, utánajártunk: egyáltalán akad-e legalább nyolc elefánt határainkon belül? A válasz kiábrándító: mindössze négy ormányos tengeti napjait hazánkban, kettő Budapesten, kettő Nyíregyházán. Igaz, Szabolcsban a tehénhez, s a kicsijéhez hamarosan érkezik egy vőlegény-apajelölt, de a létszám így is kevés. Talán az import a megoldás? Nos, ebbéli reményeinkben szintén csalatkozunk: magánszemély, illetve gazdasági társaság számára szinte lehetetlen az elefántbeszerzés. Ha meg is felelnénk a vadállatok tartására vonatkozó, rendkívül szigorú jogszabályi feltételeknek, akkor is ránk maradna a legnehezebb küldetés: a megvásárolni kívánt elefánt felkutatása. Ahogyan arról a Környezetvédelmi Minisztérium illetékesei lapunkat tájékoztatták: az Európai Unión belül csak második generációs, fogságban született állat megvétele jöhet szóba. Valamivel közérthetőbben: olyan "bébi" szükségeltetik, amelynek már szegény nagypapája is állatkertben éldegélt. Mint megtudtuk, évente mindöszsze négy-öt - a feltételeknek megfelelő - kiselefánt születik az unióban, az állatkertek vezetői pedig egymás lábát tapossák értük.

Napnál világosabb tehát, hogy Magyarországon elefántpóló-mérkőzést rendezni a következő jó néhány évben valószínűtlen. Márpedig céljaink megvalósítása érdekében a majdani szövetségnek - ha fene fenét eszik is - bajnokságot kell szerveznie. De kétségbeesésre még semmi ok. Kérdésünkre az Önkormányzati Minisztérium szakértői közölték ugyanis: a sporttörvény nem írja elő, hogy az ország határain belül kell megrendezni a Magyar Kupát vagy a bajnokságot. Mielőtt fellélegeznénk, azért muszáj rögzítenünk: a glóbusz meghatározó részén hasonló akadályok magasodnak a megoldás útjában, mint Battonya és Nemesmedves között, tudniillik, hogy nincs elég elefánt. Noha a célországok száma korlátozott, három állam azért alkalmas terveink realizálására: Thaiföld, Nepál és India. Kérdés persze, hogy a gazdasági válság nyomorította magyar sportélet klubjai képesek-e finanszírozni csapataik Ázsiába utaztatását és versenyeztetését. A Törekvés majdani elefántpóló-szakosztálya Ázsiában? Jól hangzik... De a magánszektorban talán reménykedhetünk, az elefántpóló egyetemes reklámértékében okkal bízhatunk.

Először biztosra célzunk. Mint megtudjuk, a sportági világszövetség főszponzora a neves whiskymárka, úgyhogy felvesszük a kapcsolatot a cég magyarországi képviseletével. Ám megkeresésünkre nem válaszolnak. Ahogyan Magyarország legjelentősebb sporttámogatói sem rohannak hanyatt-homlok nem létező székházunkba. A kétkedő cégek nyilván úgy vélik, hogy a vizsla, puli, pumi fedezetsor országa számára semmiféle esély nem kínálkozna az ötezer elefántot magáénak tudó Thaiföld legjobbjai ellen, ahogy a nepáli válogatott is legyőzhetetlennek tűnik a Duna-partjáról. Ám jó tudni: ebben az évtizedben több alkalommal Skócia nemzeti együttese nyerte a világbajnokságot. Legutóbb pedig az Egyesült Államok szerzett ezüstérmet a nemzetközi versenyen, sőt, az amerikai együttes még a "legjobban öltözött csapat" díját is átvehette. A tengerentúliak egyébként elefántok nélkül edzenek, kisteherautók tetején ülve szimulálják a mérkőzéseket... Az előbbi példák ellenére rendkívül szűk a sportágat űző nemzetek köre, azaz egy esetlegesen a Himalája tövében rendezendő Európa-bajnokságon a legrosszabb esetben is kinéz egy ezüstérem a jövőbeli magyar válogatott számára. És ez jelentősen javíthatja a sportági szövetség állami támogatásának esélyét.

Visszatérve az origóhoz: ha sikerül tíz egyesület alapítását elérni, akkor megalakulhat a hazai szervezet, és hároméves működés után már minimum másfél millió forint állami apanázsra számíthat évente. A büdzsét egy Eb-ezüstérem további félmillióval egészítheti ki. A felvázolt forgatókönyv azonban a létező legkedvezőtlenebb esetre készült, a realitások többet ígérnek, mert pályázat, szponzor, kormányközeli kapcsolat is van, ugyebár... Ennek fényében immár legfőbb feladatunknak az látszik, hogy egy tőkeerős támogató segítségével tízcsapatnyi elefántpólóst Indiába vagy Nepálba utaztassunk, ahol a kiválasztottak megvívhatnak a magyar bajnoki címért. De csak látszik, mert ez ügyben is akad kerülő út, könnyebb megoldás. Mivel szövetségként magunk alkotjuk meg a versenyrendszer szabályzatát, lehetővé tehetjük klubjaink számára, hogy a bajnokságban tetszőleges számú külföldi állampolgárt szerepeltethessenek. Vagyis, ha nem korlátozzuk az idegenlégiósok számát, akkor a nepáli második-harmadik vonal máris a III. Kerület-43. sz. Építők találkozón léphet pályára egy helyi nemzeti parkban - a magyar elefántpóló-bajnokság rangadóján...

Elhárult hát minden akadály, gondolnánk, de fájdalom, tévedünk. Mielőtt bárki écát kapva ügyvédhez rohanna a szervezet bejegyeztetése végett, szomorú hírünk van: a fellelhető dokumentumok tanúsága szerint a Nemzetközi Elefántpóló Szövetség nem tagja a sportági világszervezeteket tömörítő szervezetnek, így - egy különös jogszabályi paragrafus miatt - nem juthat állami támogatáshoz Magyarországon, tán ebben a formában még meg sem alakulhat.

Vagy mégis?

De ez már egy másik, az előzőnél semmivel sem rövidebb történet.

Elefántpóló