Bajaink dzsungelében
- Hiszterizált az ország?
- Nem mentség, de maga a világ is az. Mi el voltunk kényeztetve az utóbbi években, hiszen az utcán akkor is rend és nyugalom volt, ha a lelkekben ott volt a szorongás, néhol a rettegés, a félelem a múlttól, a jövőtől, a másiktól, s főként, önmagunktól.
- Szóval egy kis hisztériáért nem megyünk a szomszédba. Bibó István ezzel külön foglalkozott.
- Igen, ő alkotta meg a közösségi hisztéria fogalmát. Ez a politikára alkalmazva azt jelenti, hogy egy közösség ferde viszonyba kerül a valósággal, hamis helyzetmeghatározás foglyává válik. A hisztéria kiindulópontja mindig valamilyen megrázkódtatás, baj, s miközben a közösség ki akar ebből lábalni, hamis realistáival az élen, egyre mélyebben bonyolódik bele bajai dzsungelébe. A folyamat nemzedékeken át tarthat.
- Miben látja a mai magyar helyzet különlegességét?
- Abban, hogy nem egy, hanem két politikai közösség hiszterizálódott, és kölcsönösen izgalmi állapotban tartják egymást. A meghasonlás történetileg nézve nem új, gondoljunk csak a széthúzásra, amely Karácsony Sándor szerint a szalmalánggal, a sült galambra várással, valamint a patópáloskodással együtt nemzeti karakterünk meghatározó vonása.
- Mindig is szerettünk egymásnak esni?
- A magyar társadalom mindig hajlott arra, hogy két félre essen szét, s az egyik a másikban keresse a bajok okait.
- Tízmillió lelki beteg, frusztrált ember élne nálunk, merthogy őket, szüleiket, nagyszüleiket valamilyen sérelem, igazságtalanság érte az előző rendszerben, s mindez apáról fiúra, nagyszülőről unokára száll?
- A rendszerváltozás újraszülte az eredeti integrálatlanságot. Veszteseket és nyerteseket teremtett, akik tévképzetek, hamis következtetések rabjai. A társadalmi látásviszonyok végzetesen megromlottak. A nyertesek is veszteseknek látják magukat.
- Hogyan vélekedik: a csendes többség passzív, apolitikus, netán fásult?
- Az egymással szembenéző politikai közösségek kölcsönösen túlbecsülik, többségben lévőnek látják önmagukat, miközben a csendes többséghez képest kisebbségben vannak. A többség tanácstalan, zavart, nyugalomra és biztonságra vágyna. Ilyen helyzetben a vezetők magabiztossága, szilárdsága, határozottsága a legfontosabb. A vezetőkbe vetett bizalom nem ismeretelméleti probléma. A politika kilencven százalékban lélektan: hit, bizalom, elfogadás. A politikusok körül azonban elfogyott a levegő. Ez az igazi hiány; ehhez képest a költségvetés hiánya másodlagos.
- És velünk mi van? Nyugtasson meg: nem vagyunk mindannyian lelki betegek!
- Nem mindenki lelki beteg, frusztrált ebben az országban, de lehet, hogy mindenki azt hiszi, hogy a másik az. A '90-es években Örkény Antallal és Székelyi Máriával nemzetközi összehasonlító vizsgálatokat végeztünk az igazságosságérzetről. Ezek a vizsgálatok 80-90 százalékos elégedettségérzést mutattak, de csak a magánélet, a mindennapok szintjén. Gazdasági, társadalmi, politikai témákban már akkor is kirívóan magas volt az elégedetlenség.
- A lélektani hitelességről még nem beszéltünk.
- Széchenyi Hitel című könyvét ma sajnos kevesen ismerik. Pedig jó lenne, ha korunk valamelyik sztárja kezébe venné a könyv népszerűsítésének ügyét, hogy újra felfedezzük Széchenyi üzenetét. Ő ugyanis a hitel hiányát nem elsősorban közgazdasági, hanem lélektani értelemben vetette fel. A hitelmentalitás ma is hiányzik, pedig abból sarjad a pozitív közösségi érzés. A hitelmentalitás vethet véget a közösségi hisztériáknak. Nálunk még ma is a sarcmentalitás dívik, s ez arra szocializál bennünket, hogy szerencsétlenebbnek, nyomorultabbnak mutassuk magunkat, nehogy az APEH-nek vagy a vele szövetséges feljelentőnek eszébe jusson, hogy nekünk jól megy, volna miből adót fizetni. Pedig a tudatos és demokratikus állampolgári magatartás alapja az adófizetés.
- Mennyire megalapozottak a ma is élő sérelmek?
- Vizsgálatokból tudjuk, hogy az országban élő családok 30-40 százaléka alappal panaszkodik történelmi sérelmekre. Persze figyelembe kell venni, hogy üldözőből sok esetben üldözött lett, üldözöttből üldöző. A szerepek sokszor még egyetlen családon belül is megfordultak. A történelmi eredetű sérelmek a mában csak akkor képesek identitásformálásra, ha nem jönnek létre az önmeghatározásra alkalmas új kategóriák. Ha nem tudok a mában választ adni arra a kérdésre, hogy "Ki vagyok én?", akkor előtérbe kerül a "Ki voltam?", "Kik voltunk?" A válaszok történelmileg hiteltelenek lesznek, de a lényeg itt is a pszichológia. Ki mivé szeretne lenni? Ráadásul a múltba vetítve. Ez a magyarázata a gyakran látható történelmi szimbólumoknak, amelyek egyike sincs a helyén, egyik sem jelenti azt, amit jelentett egykor.
- Mikorra gyógyulhatnak be ezek a sebek?
- Most lenne esély a gyógyulásra, hiszen az ország kiszámítható sikerélmény előtt áll. A következő években óriási mennyiségű uniós és saját forrás áll majd rendelkezésünkre ahhoz, hogy mindazt megépítsük, amiről a múltban csak álmodoztunk. Más módon működő iskolára, tömegkommunikációra, politikai intézményrendszerre van szükség. Ez a folyamat elindult, de még nem érte el a társadalom ingerküszöbét. Az önkormányzatok szintjén már megszületett a felismerés, hogy együtt kell élnünk. Ahol megbíznak a polgárok egymásban, ott nincs hisztéria, ott nincs közösségi meghasonlás.
- Mit mondana Bibó mindarról, ami ma zajlik Magyarországon? Úgy tudom, hogy tanulmányt ír ezzel kapcsolatban.
- Bibó István Erdei Ferenccel együtt már 1945-ben, a lelki és fizikai romok között megálmodta az új Magyarországot. Ennek éltető elemei a szabadság kis körei voltak, amelyek az önkormányzatokban, a civil szervezetekben, az egyházi közösségekben, a város-vidék kapcsolatokban jöttek volna létre. Történelmi léptékkel mérve hatvan év nem nagy idő. Most eljött a lehetőség a szabadság e kis köreinek megteremtésére. Ez kizárólag rajtunk múlik. A világ bajai fölött nincs hatalmunk. Bibó, ha ma élne, meggyőződésem szerint azt mondaná, hogy ki-ki teremtse meg a maga szabadságát.
