„Elveszett. Elveszett.

Belle Réve elveszett? Nem!

Igen, Stella.

De mért veszett el?

De szemét vagy, hogy ezt kérdezed, mért veszett el.

Blanche.

De szemét vagy, ahogy ott állsz és engem bámulsz.

Blanche!”

Tennessee Williams: Vágyvillamos (Ford.: Ambrus Mária, Zsótér Sándor)

Zsótér ezúttal modernkedik. S ez a modernkedés némelykor elfedi a modernségét. A korszerűséget, ahogy gondolkodik... A töredékességükben is árnyaltan fölrajzolt emberi kapcsolatokról. A nemcsak úgy általánosságban, de a maguk konkrét formájában megmutatkozó hiányainkról. Belle Réve-ről, az elveszett farmról. A veszteségeinket is elvakító szeretetéhségről. Az egymáshoz sodródott életek érzelemmentes kínjáról, a szenvedély iránti feszítő vágyról. Odavetett szavak, fenyegetően elfojtott, ki-kirobbanó indulatok, tobzódás és undor. Ahogy egymásra rakódnak a napok. Ezt mutatják meg azok a valószerűségükben valószerűtlenné tett emberalakok, akik bizonytalan lépcsőkön egyensúlyozva keresik az utat önnön életükhöz.

Ezt szolgálja az új fordítás is, amely már a címében jól tükrözi az alkotói szándékot. Vágyvillamos. Az eredeti cím sallangoktól megfosztott, már-már kegyetlen változata. Éles, pupillaszűkítő, penge. A vágy villamosa kifejezés tragikusan ironizáló attitűdjének tárgyszerű ellenpontja. Itt nincs mit remélni. Végképp nincs menekvés. A vágyvillamos beléd hatol.

Ha jobban belegondolunk – formai sallangjaival együtt – ez mégis egy új színház. Suta, kusza, érzelmes, ha kell, miközben retteg az érzelmességtől. Nem az újdonság adja a legfőbb erejét, hanem az újítás bátorsága. Ahogy új területekre verekszi magát, miközben vakmerőn vállalja az esetleges hibáit.

Kováts Adél … Egy grimasz a legszebb és legtaszítóbb jelenetében. Egy grimasz, amely elvarázsol. Azzal, hogy kijózanít. Mikor Stanly elzárja a rádiót, s hirtelen elnémul a zene, amire táncol, Blanche leveti az önvédelem hazudós álarcát, és arca torz grimaszba rándul. Önmagában a grimasz is összetett. Taszító rettenet, amit a szenvedés? a mindannyiunkban ott rejlő emberi gonoszság? hozott az arcára.

Az elején úgy van elzárva a homályos üvegfal mögött, mintha már egy zárt, kijárat nélküli kórteremben lenne. Vagyis pontosan ott, ahová a történet vége után kerül.

Blanche nem szerethető figura, mégis egyfajta empátiát vált ki. A művészet mintha lassan kezdené elfelejteni a szerethető figurákat. Ezzel együtt kell élnünk.

Petrik Andrea Stellája… Petrik –megfosztva fülledt, ellenállhatatlan nőiségétől és jól bevált színészi eszközeitől – ugyanolyan lesz, amilyen szerepet a darabnak ez fölfogása szán neki. Blanche trampli kishúga, aki elutasítva nővére kifinomult, irodalomtanáros intellektusát lassan legyőzi a gyerekkori emlékeit és a környezetéhez hasonlóan Blanche ellen fordul.

Zs. szokásával ellentétben nem erőlteti az egységes, vágatlan stílust. Hirtelen érzelmi váltásokban, töredékes ritmusú képekben gondolkodik. Az események a maguk szaggatott módján követik egymást, mintha a valóságban. Látszólag szerkesztetlenül. Egyetlen jelenetnek van (hagyományos értelemben vett) zsótéros stílusa, amikor Martin Márta mexikói énekesnőjének szólója emeli jólesően bizsergető távlatokba az épp aktuális jelenetet. Ez maga a modern költészet. De mielőtt még túlzottan körbefonna, visszatér a próza. A szenvtelen hétköznapok szókimondó, húsbavágó prózaisága.

Blanche, anélkül hogy a történet egy pillanatra is áthelyeződne New Orleans szegénynegyedéből valahová a távoli Európába, magyartanárnak mondja magát és magyar klasszikusokat szaval. Ha akarom, nem zavar. Inkább hozzáad a történethez. A tér, (a Zsótér féle újrafordításban is társ) Ambrus Mária tere szintén szándékoltan bizonytalanságban tart. Nincsenek konkrétan értelmezhető kapaszkodópontjai, határai elmosódnak, szabadon váltakozik a benn és a kinn, a bérház, az udvar, a fürdőszoba, mint valami álomban, egymásba fordul. A rendező sok vonatkozásban erősen feszegeti a színházi percepció határait. Ennek megfelelően van, amit érteni vélünk, van, amit nem, és van, amit meg se próbálunk a maga konkrét valójában értelmezni. Talán ez utóbbi a legérdekesebb nézői döntés. Kérdés, hogy nem teszi-e túlzottan sérülékennyé a befogadás finom nézői emóciókra épülő rendszerét.

Csányi Sándor…

Schneider Zoltánnnak... Schneider Zoltánnak adatik meg az előadás nagyjelenete. Míg a Csányiféle Stanley Kowalski az utolsó előtti jelenetben sietve erőszakolja meg sógornőjét, az elkótyavetyélt családi farmról oda menekülő, fensőbbséges Blanche-t, Mitchnek –nem sokkal előtte – ugyanez nem sikerül. Viszont sokkal látványosabban. Egy bántóan félresikerült este vakító fényében (világítás: Baumgartner Sándor) hirtelen átlátja a Blanche-sal való kapcsolat teljes lehetetlenségét. Szintén alárendelt helyzetből nyúl a nadrágjába. Ennél tovább nem jut. Az emberi életek megalázó méltatlansága ebben a jelenetben torkollik köznapi tragédiába.

A történet szinte indifferens. A menekülés lehetetlenségének a drámája. Blanche-é és a többieké. Hogy ki ő voltaképpen? Nem tudjuk. Blanche a felelőtlen hazudozó, Blanche az esendő ember. Ez is, az is. Az előadás utolsó pillanatában mindenesetre nem csak őt sajnáljuk.