A már mindent megírtak, mindent éreztek, a saját világalkotó szó megtalálásának lehetetlensége, úgy, látszik nemzedéki tapasztalata a Tandori és Petri után, az ezredforduló körül induló költőknek. Az autentikus szó megtalálása csak reflektált törmeléke lehet a hagyományos lírai megszólalásnak. A generáció egyik kiváló tagjának verseskötetében már az első ciklus címe is a lét bizonyosságának elvesztésére utal a nyelv. Ugyanígy a hangsúlyos, értelmezésirányító versben olvashatjuk:

A hitünk koldul.

Szűk bőrben éhes bolhák,

a talánok és volnák

reménye ringat orvul

Majd az első ciklus legelső költeményében:

már vantában feltűnik, hogy rég nincs

és mire nincsne már túl nagy erővel kéne

vágyni a vágyást

(Düledezés)

Ha a lírai szó Hofmannsthal-féle válságának elmélyülésének költészettörténeti folyamatában nézzük, láthatjuk, hogy a lírai szó jelentéstelenedésének költészettörténeti tapasztalata középpontjában van ennek a nyelvszemléletnek, és ezt nemcsak az bizonyítja, hogy a szerző pédául éppen annak a folyóiratnak a főszerkesztője (Apokrif), amelyik arról a költeményről nevezte el magát, amely a „nincs is szavam” nevezetes sorával egy olyan korszakhatárt jelző műre utal, amely a kiteljesedett modernség nyelvi lehetőségeinek határán zár le egy nagy líratörténeti korszakot. A világtalanná váló szó s ezzel összefüggően az önmegbizonyosodás zavarának, a mindennapiságban való elhelyezkedés jelentésmentessé válásának költői dimenzióban emelése mutatkozik meg e líra számos, éppen a szóval kapcsolatos kreatív újításában. A költői szó létesít, és ennek frusztrációját közli az elsőre mesterkéltnek hatható toldalékoltatása a lét, illetve nemlét igének. A létige és a nemlétige toldalékolódik, feltételes módba kerül. További költői eljárásai Nyerges Gábor Ádámnak: tipográfiai változatások, a tagmondatok, szószerkezetek egyetlen szóba íródása. Vagy ennek ellentéte is jelen van: egy nem öszszetett szó kétfelé vágása. Vagy itt van például a mozaikszerű szövegelrendezés is, ami megszünteti a lineáris olvasásmódot. Intellektuális eltávolításként hat a mozaikos szerkesztés, egyrészt megszünteti a lineáris olvasat értelemegész-alkotó lehetőségét, másrészt folyamatos reflektáltságban tartja a hagyományos lírai témákat és nyelvi-retorikai közlésmódjukat. Az alapvetően modernista retorizáltság metaforikus szerkezetét felnyitja az értelmiségi jelleggű élőbeszédi intonáció, az ironikus ellentétezés. Például a Kaparjuk el a múltat című költeményében a tagmondatok közé reflexiókat ékel s ezáltal akasztja meg a folyamatos olvasást. Feltételekre hívja fel a figyelmet. Eszerint az esetleges aktualitások lehetetlenné teszik a kulturális általánosíthatóságot.

A lírai én állandósult frusztrációban van, s ennek kifjezésében is frusztrált. Egy másik eljárás – elvont szó, vagy szakterminus mint jelző szerepel nagyon is hagyományos értelemben vett lírai jelzett szavak előtt. Ugyanilyen absztrakt jellegű hatás felé terel az egy teljes mondatértékű szószerkezet egyetlen szóba írása. Vagy: a költő nem elvégzi a hasonlítást, hanem a retorikai alakzat fogalmával utal a kifejezendőre. Esszészerű hatást tesz így, bölcsészköltészet jellege lesz a poézisének. Ritkábban az avantgárd poétikája nyilvánul meg például a Hívásvárakoztatás című költeményben. A személytelenséget hangsúlyozó poétikához közelít a hivatali kérelem nyelvezetét utánzó istenes vers (A J. válasza tizenhatodik megkeresésemre ). Sokszor rímel a szerző, de érezzük, hogy ez nem olyan rímelés, mint a klasszikus modernségé. Nem annyira a szóvarázsoshoz van köze ennek, hanem a reflektív iróniához.

Az első ciklusban (talánok és volnák) a költő felmutatja saját világ-, én- és nyelvszemléletét. A második ciklusban (valami más) a lírai én világa mintegy kibomlik, társadalmilag, a privátlétbelileg, kulturálisan, a harmadik (rendeltetés szerint) egy beteljesületlen szerelem (ön)reflexiója. A semmi a kindulópont. De nem a nemlét semmije ez, hanem a frusztrációé, azé, amit a lírai én hol rezignáltan, hol ironikusan vesz tudomásul.

belemászik

belemászik a pofádba a semmi

és megköt

mint rosszul tapasztott hasonlatok

düledező szerelmesverseken

majd lepöccen

Egy egész élet összes kiszáradt zérómorfémája

– olvassuk Nyerges Gábor Ádám Düledezés című versében. Ebből is látszik, hogy a létesítő morféma, illetve ennek a létesítésnek a frusztrációja, a problematikája van a középpontjában ennek a költészetnek. A zérómorféma anyagtalan, mégis jelöl. A hagyományos értelmezés szerint az utolsó sor azt jelentheti: csak a képzelet szellemi síkján (ez lenne a romantikus és klasszikus modern líra közege) részesült a lírai én a létezés többletéből, de most már ez is elveszett a számára. Csakhogy az antropológiai tulajdonságok a grammatika mediális csatornája szerint kaphatnak értelmet. Hiszen Nyerges Gábor Ádám költészete a kép, hang, grammatika hármasából leginkább a legutóbihoz vonzódik.

A költő úgy érzi, nem tud autentikus életet élni. Meghasonlik önmagával. De ennél is tovább megy, úgy véli, senki és semmi sem azonos önmagával.

Tematikusan mindezt az is jelzi, hogy a még nem és a már nem társadalmi egzisztenciájában levő alakok jelennek meg a versekben. Diákok és nyugdíjasok. A frusztráció mindent áthat. A költő másokban is ezt veszi észre. De ilyen jellegű például az irigyelt családi boldogság fonákságáról írt verse is (Valami más). A lírai én folyamatosan kívülről látja magát, a gesztusait, mimikáit, szerepeit, távolságot tart tőlük. Csak a pótcselekvés lehet az érvényes cselekvés. Például a rendeltetés szerint című ciklus szerelmesverseket tartalmaz. De ebben is a hiány az alap, hiszen akihez szólnak, nincs jelen sosem. A lírai én irodalmi maszkokhoz viszonyítva beszél. Catullus, sőt Lesbia többször is felbukkan, nyilván a frusztrált és kínlódó szerelem mintaképeként – de eltávolítva is érvényesül, a szerep és a toposz reflektált fonákjaként (Ady muszáj Herkulese után) muszáj Kalluszként, muszáj Lesbiaként. De vele ellentétben ennek a kötetnek a költője nem azt érzi, hogy szerteszakítja a kín, tehát irtózik mindenféle patetikus szenvedélyességtől, amely az eredeti példát nagyon is jellemezte.

egy ideje nem bírom töményen

így bevallom higítani kezdtem a nagy lírai szenvedést

most is például egy joghurtot kanalazgatok

meglehetős kifejezéstelen fejjel

amolyan jajdeemberi hatáselemként.

(Csellengés)

Mik hozzák létre ezt a bizonytalanságot? Nyilván ott van a hegeliánus Abszolút Ész, a világ és autentikus szubjektumképzésének bukása fölötti belátás. A véges kérdések értelmetlenek, az ész már nem cél, csak eszköz lehet az értelmetlen cél elérésére. S mindez az alantasság móduszában közlődik.

Modern nyitott haladó

szellem s lélek eladó

meg még bármi ha van

némi hitért mentségért

kis pénzért tál lencséért

elárulom magam.

(Apró)

És ez az, ami fel kell, hogy tétesse a kérdést: Romantikus vagy posztmodern ez a lételméleti szkepszis? Lelki alapon fejeződik ki a nyelvi, vagy nyelvi alapon a lelki? Mert például a Holdsütötte című költeménynél nem a nyelvi viszonylagosság felől működik az esetlegesség működtetése, inkább a pozitivizmus iróniája ez a romantikus líra fölött. A szellemi-mítoszi kód a természettudományossal hasonlítódik össze. Hiszen a természettudomány nem vonódik kétségbe, csak a mítosz.

Irodalomtörténeti szempontból Tandori Dezső és Petri György lehet – akár még megtagadva is – az előképe ennek a lírának, de honnan, milyen horizontból? Nem az ideológiakritikáéból. Akár Babits az ellen-Horatius versét, Nyerges Gábor Ádám az ellen-Tandoriját írta meg. Bejelenti a Tandori-hagyomány végét, ahogy Petri a József Attiláét vélte folytathatatlannak. Tandori Dezső Töredék Hamletnek című kötetének nevezetes Hommage – ami egyébként szintén a nagy elődökhöz kötődött, Tarján Tamás szerint Ady Endréhez – című hermetikus versét ugyanezen szerző Koppar köldüs című kötetének dekonstruálódott grammatikus versbeszéde robbantaná szét – talán ennek a grammatikai lírának az extrém változatával fordul szembe Nyerges Gábor Ádám költészetének nyelvi magatartása. Az elvont létszemlélet absztrakt líraisága nála minduntalan konkrét élethelyzetek tárgyiasságai között szólal meg. Az avantgárd jellegű túlzástól való húzódzkodásra vall, hogy a névszavak igeként való ragozása már a közvetlenül Nagy László utáni nemzedékhez tartozó Bella István költészetének is jellegadó vonása volt, a létige toldalékolására pedig a nyolcvanas évektől előfordul a versek jórészénél. Nyerges Gábor Ádám költészete ebből a szempontból összefoglaló jellegű. A költő profi, felkészült lírikus, színvonalas kötete újabbak ígéretét vetíti előre. (Orpheusz)