Még az itt megkísérelt sommás elemzésben is fontos visszatérni a keresztény társadalmak premodern történelmi helyzetéhez, többek között azért, mivel a judeofóbia magukat leginkább „modernnek” vagy akár „posztmodernnek” (például anticionistaként) definiáló modelljeiben is könnyen fellelhetők a zsidógyűlölet legarchaikusabb, sztereotipikus és a historikus (a történelmi helyzettől függetlenített) utalásai. Márpedig ezek majdnem kizárólag a kereszténységhez kötöttek s a muzulmán világban – így a Délkelet-Európát a 19. század utolsó harmadáig nagyrészt uraló Oszmán Birodalomban – nem játszottak hasonló szerepet.

A nyugati zsidó diaszpóra úgyis elsősorban az időszámítás utáni harmadik század végén keresztény államvallást felvevő Római Birodalom területén helyezkedett el. Ezután a feudálisként ismert államok és az egyház összefonódása következtében a másvallásúak eleve alávetett helyzetben rekedtek ki az adott társadalmi hierarchiákból. Ez a rendszeren kívüliség sajátos jogállással, adófizetői túlterheltséggel, szakmai, lakóhelyi, érintkezésbeli, ruházati, közlekedési s persze vallási jellegű szabályokkal, főképp tilalmakkal volt körülbástyázva. E kirekesztettségnek a zsidóság szempontjából kétfajta lényeges elemét kell számba venni. Egyrészt globálisan egyedi (a Krisztus-gyilkosok leszármazottjainak kijáró) teológiai stigma sújtotta őket, bár ugyanez az egyház „ószövetségi” öröksége révén elvben bizonyos, ugyan nem mindig érvényesülő de mintegy hivatalos (pápai, püspöki) védettséget is biztosított számukra. Másrészt a keresztényeknél tiltott hitelnyújtási funkcióik gazdasági elitjüket különös, néha egyenesen privilegizált helyzetbe, pénzügyi hatalomhoz juttatta. A társadalmi térben így mint megvetett és kiközösített idegenek, de egyben beláthatatlannak tűnő gazdasági és feltehetően egyéb (okkultnak képzelt) hatalom – s ezért potenciálisan közveszélyes – képviselőiként jelentek meg. Mindez hivatkozási alapul szolgált a középkori zsidóüldözésekhez. A keresztes hadjáratok kezdete (11. század vége) óta elszaporodó tömeggyilkosságok mellett ez főképp a zsidó hitelezők rendszeres zsarolásával, sztereotíp rágalomfantazmák kialakításával (mint a kútmérgezési vád, az ostya-megszentségtelenítési vád vagy a napjainkig felbukkanó vérvád), valamint az őket megcélzó bűnbakképzés valóságos intézményesülésével járt. Ezeknek legsúlyosabb történelmi előfordulása talán a zsidók felelőssé tétele volt az európai népességeket a 14. században megtizedelő pestisjárványért. A véres üldözések és a stigmatizáló elképzelések a zsidók veszélyességéről (melyek továbbra sem idegenek a modern antiszemiták agyszüleményeitől) azt eredményezték, hogy a zsidó közösségek egyes szórványoktól eltekintve Nyugat-Európában a 13. századtól kezdve fokozatosan megszűntek, a legtöbb államból egyszerűen kitiltották (kiűzték) őket, s a fennmaradók túlnyomóan a nagyterületű lengyel–litván államszövetségben (jiddis nyelvű askenázok) illetve az Oszmán Birodalomban (jórészt spanyolajkú szefárdok) találtak otthonra.

A középkori örökség mindenesetre messzehatóan súlyos volt e téren, amennyiben meghonosította a csoportnak azt a meghatározását, hogy a zsidók olyannyira kívülállók, annyira „mások”, hogy nemcsak ki lehet zsákmányolni, zsarolni, elűzni vagy esetenként tömegesen (pogromszerűen) kirabolni őket, de másfajta erőszakot gyakorolni, akár gyilkolni is lehet közöttük, legalábbis a hasonló gaztettek normálisan elvárható társadalmi szankcionálása nélkül. A nácik tulajdonképpen ezt a keresztény középkorból a kollektív tudatalattiban megőrzött, beállítottságbeli örökséget emelhették gátlástalanul, nagyobb ellenállás kockázatától mentesen a nyilvános államideológia szintjére. A zsidóellenes erőszak társadalmi elfogadottságának, legalábbis elfogadhatóságának, mintegy legitimitásának hagyománya a középkori kereszténység terméke.

Annál inkább, hogy ez a túlterhelten judeofób keresztény hagyomány és gyakorlat az Újkorban sem szűnt meg. A reformáció főáramlatai, miután kiderült, hogy a zsidók többségét nem vonzza az újfajta kereszténység sem (ez Luther írásaiból egyértelműen kiviláglik), olykor a katolikusokon is túltettek a zsidók kirekesztésének hirdetésében. Mégis, a harmincéves vallásháborút lezáró ún. vesztfáliai béke (1648) mely máig kihatóan véglegesítette Nyugat- és Közép-Európa felekezeti megosztottságának földrajzi kereteit, majd a katolikus ellenreformációnak több helyütt (például Erdélyben vagy a magyar királyságban) korlátolt sikere, az érintett társadalmak politikai napirendjére tűzte a kisebbségi felekezetek megtűrése, a vallási tolerancia kérdését. E mellett egyes szélsőséges, „zsidózónak” is tekintett protestáns közösségek (mint az angol puritánok, általában az antitrinitáriánusok, nálunk az erdélyi unitáriusok s méginkább a szombatosok) hitük ószövetségi gyökereit hangsúlyozva tudatosan közeledtek a zsidókhoz nemcsak teológiai tételeikkel és gyakorlatukkal, de valamelyest a társadalmi térben is.

A felvilágosodás filozófusai a tolerancia igényét kiegészítették a természetjog diktálta állampolgári egyenlőség és az alapvető emberi jogok biztosításának követelményeivel, melyeket aztán a francia forradalmi nemzetgyűlés egyetemes szintre emelt (1789. augusztus). Mindezeket a közjogi alapelveket, anélkül hogy megfogalmazóikat sokszor bármiféle filoszemita érzelmek ösztönözték volna, sőt – nem kisrészt az archaikusnak s egyben partikulárisnak tekintett („állam az államban”) zsidó hitközségi szervezetek felszámolása céljából – a zsidókra is kiterjesztették. Az amerikai alkotmányban rögzített hallgatólagos emancipáció után a zsidók polgári jogegyenlőségét a két idevágó francia törvény (1790 és 1791), explicit módon a világon legelőször, úgy rendezte egyik ideológus pártolója szerint, hogy „a zsidóknak egyénileg mindent jogot meg kell adni, de mint népcsoportnak semmit”. Az így megvalósuló feltétel nélküli jogkiterjesztés Nyugat-Európában a zsidóemancipáció hol gyorsan (Hollandia, majd Belgium és Itália) hol fokozatosan (Anglia, skandináv országok) megvalósuló nyugat-európai modellje lett. Tudjuk, Középés Délkelet-Európában ugyanez a folyamat általában később, vargabetűkkel, konfliktusok árán és mintegy „feltételesen” – a zsidó asszimiláció ellenértéke gyanánt (Németország, Habsburg Birodalom) – vagy egyenesen a nyugati hatalmak nyomására (balkáni államok) valósult meg. A cári birodalom és az egyesült Románia formálisan az első világháború végéig (Oroszország az 1917-es februári forradalomig) késleltette a teljes emancipáció törvénybe iktatását. Ráadásul míg Nyugaton az emancipáció a legtöbb addig érvényben lévő zsidóellenes megkülönböztetést ténylegesen felszámolta (például az iskolázás piacán vagy a közszolgálati, közüzemi, politikai és katonatiszti pályákon), addig egyebütt ez (sok helyütt a kommunista rezsimig bezárólag) sohasem volt teljesen így. Ezek az eltérések azonban már a nemzetállam-építés körülményeinek geokülönbségeire vezethetők vissza, melyek új helyzetet teremtettek a judeofóbia modern formáinak kibontakozása számára is.

A nemzetépítés programjának legfőbb elemei az állampolgárok jogi egyenlősége mellett – sommásan leírva – a népképviseleti (parlamenti) kormányzásban, a három államhatalmi kompetencia (törvényhozás, adminisztrációs vagy törvény-végrehajtó, valamint jogszolgáltatási vagy bírói hatalom) elválasztásában és függetlenségében, a kultúrnemzet-ideológia diktálta nyelvi-kulturális egységesítés törekvéseiben (melynek leghatékonyabb közvetítője az iskolarendszer), végül egy sor, a nemzeti közösséget kifejezni és főképp narcisztikusan magasztalni hivatott aktusban, kollektív gyakorlatban és intézményben (zászló, himnusz, nemzeti jelképtár, ünnepek, ünnepségek, kulturális létesítmények, egyetemek, emlékhelyek, stb.) öltöttek testet. A modern nemzetállamok születésének folyamatát kísérte a szabadpiaci kapitalizmus kialakulása gazdasági téren. Ennek az összefüggésnek legfontosabb eleme az, hogy a nemzetállam politikai modernizációjával együttjárt a feudális gazdasági-szakmai tilalmak, privilégiumok, merevségek és megszorítások felszámolása, ami aztán az e tekintetben kiváltképp hátrányos helyzetű zsidókat is többé-kevésbé a többiekkel azonos eséllyel bocsájtotta mindenfajta társadalmi önérvényesítés – a vagyonszerzés, a vállalkozói kreativitás, a szellemi tőkegyűjtés stb. immár szabadversenyes pályáira.

A zsidók integrálása a nemzetépítő társadalmakban kétfajta konfliktus lehetőségét rejtette magában, mégpedig gyakran ott is, ahol a formális egyenjogúsítást nagyobb zökkenők nélkül sikerült véghezvinni. Egyrészt a középkori örökségből áthagyományozódott köznépi judeofób agyrémek (kimériák) éppúgy mint a teológiai antijudaizmus elemei a felvilágosodott elitek által megfogalmazott egykori remények és elvárások ellenére a csak vontatottan s egyenőtlenül világiasodó európai társadalmak nagy részében továbbéltek. Másrészt azonban, anélkül hogy az előbbieket teljesen felülírták volna, éppen a francia forradalom óta újfajta s immár (Max Weber értelmében) cél- és értékracionális, valódi társadalomtörténelmi fejleményekre reflektáló zsidóellenes toposzok, vádak és félelmek láttak napvilágot. Igaz, ezeknek a konkrét kidolgozása már rendre elszakadt a társadalmi valóságtól s valóságelemek sokszor fantasztikusan túldimenzionált és torzult egyvelegeit produkálta. Mindezt aztán az 1870-es években zászlóbontó politikai antiszemitizmus igyekezett rendszerbe állítani, illetve az ezzel párhuzamosan és összefüggően megfogalmazott (általában szociáldarwinista alapon nyugvó) fajelmélet. Már itt hangsúlyozni kell, hogy a kettő – az átörökített judeofób fantazmák és a zsidógyűlölet szociologizáló racionalizálásai – gyakran a legutóbbi időkig képesek voltak harmonikus egységre jutni, egymást kiegészítve a modern antiszemitizmus kelléktárában (bár legtöbbször eltérő rétegek és kultúrmiliők szolgálatában).

Megkísérlem itt felvázolni a modernkori zsidóellenesség legfőbb ilyen „racionális” utalási pontjait. Előre hangsúlyozom, hogy mindezek mögött legtöbbször kitapintható, sajátos csoportérdekek húzódtak, legalábbis ilyen csoportérdekekről kidolgozott elképzelések, melyeket azonban itt nincs hely bemutatni. Öt nagyobb témacsoportot lehet megkülönböztetni. Az első és talán legáltalánosabb ilyen reprezentációs komplexumot az összeesküvés-elméletek alkották. Egyes ellenforradalmi ideológusok már a francia forradalmat is a zsidó machinációk számlájára írták, miután a forradalmi nemzetgyűlés megszavazta az emancipációs törvényeket. A toposz aztán fel-felbukkan a 19. században s a cári titkosszolgálat máig hatásos hamisítványában, a hírhedt, mára már a legtöbb írott nyelvre lefordított Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben (1905) érte el kidolgozásának történelmi csúcsát. Utalási pontja kettős volt. Egyrészt maga a diaszpora, ti. hogy a zsidók „mindenütt” jelen vannak, másrészt, hogy gazdasági és egyéb hatalmi gócokat alkotnak. Innen a fantazma, hogy okkult, végső soron világhatalmi törekvések szervező ágensei.

Az összeesküvés-elméletek hitelképessége jelentős mértékben azon nyugodott, hogy a korai kapitalizmusban a korábbi „udvari zsidók” –a feudális államok hitelszervezői –sok helyütt modern bankárdinasztiákat alapítottak, s nagy részt vállaltak a kapitalista gazdaságban nélkülözhetetlen hitelintézmények kiépítésében. Ezt a tevékenységet s a vele járó pénzpiaci státuszt a 19. században a Rothschild család vállalkozásainak sikere fémjelezte. Az általánosnak fantazmált „zsidó gazdagság” („a bőrük alatt is pénz van”) kevésbé elvont vagy távoli utalási pontja az is lehetett, hogy a feudalizmusból kiemelkedő zsidóság szakmai rétegeződésében (éppen a korábbi gazdasági korlátozások folytán) túlnyomó szerepet játszottak a kereskedelem és a hitelügyletek. Ha egy zsidónak tőkéje volt, ez elsősorban pénztőke vagy más trezorizált mobiltőke lehetett (ékszer, arany stb.), annál is inkább, mivel tartós tőkebefektetéseket (föld vagy házvagyon) az emancipáció előtt nemigen engedélyeztek számukra. Ehhez kötődik egyébként a zsidók modern antiszemita társadalmi meghatározásának több más mozzanata is, a „parazitizmus” (mert kerülik a „normális” fizikai munkát), és hogy kizsákmányolják a keresztényeket („vérszívó” piócafantazma).

A zsidóktól való félelem (néha még pozitív felhangokkal is), attól is lábrakaphatott, hogy az emancipáció fázisába jutott zsidóság (gyakran még a formális jogegyenlőség kimondása előtt) látványos szakmai-gazdasági mobilitási, felemelkedési, azaz sikerképességet mutatott fel. Ez különösen így volt ott (mint a Habsburg Birodalomban vagy attól nyugatabbra a 18. század végétől), ahol a korábbi mobilitási tilalmakat a városiasodás, az iparalapítás és az iskolázás területein viszonylag korán feloldották. A zsidók munkakészsége és képessége, vállalkozói erényei, iskolázási hajlandósága és tanulmányi eredményei mindenütt feltünést keltettek. Ugyanakkor félelmet is attól, hogy gazdaságiszakmai fölényhelyzetbe juthatnak gyengébb teljesítményű keresztény pályatársaik rovására. Ez a toposz az egyenlőtlen polgárosodás és modernizáció témájára utal, amely az egész közép-kelet-európai fejlődés egyik alapjelensége s melynek objektivációi megfigyelhetők a legtöbb zsidókat és nem zsidókat szembesítő szabadpiaci versenyhelyzetben (például az iskolázásban). Az ilyen típusú félelmek könnyen csaphattak át nyers érdekérvényesítési (rablásnak is mondható) törekvésekbe egyes szakmákon belül. A keresztény pályatársak számára a konkurrenciában „erős” zsidók intézményes kiszorítása piaci részesedésük azonnali növelését, piacképességük gyors (s erőfeszítések nélküli) javulását eredményezhette.

Volt azonban a zsidó „túlpolgárosodásnak” egy másik judeofób kidolgozási lehetősége is, az általános vagy elvi antimodernizmus, melynek sajátos változatát képviselte mind az antikapitalizmus, mind az anti-kommunizmus. Elég volt például (mint ahogy ez a fiatal Marx majd később Sombart és mások tették) azonosítani a zsidókat a kapitalizmussal, s általában a „modern zsidókat” a modernitás megtestesítőivel, hogy a kapitalizmus és a modernség visszautasítása egybefonódjon zsidóellenes indulatokkal. Részben ebből eredeztethető (az összeesküvés-jellegű elképzelések mellett) az a kollektív bűnbak funkció is, mellyel a politikai antiszemitizmus egyszerű (manicheista, „fekete-fehér”) magyarázatot talált a modern világot megrázó társadalmi krízisekre, a világháborúkra (s főképp azok elvesztésére, lásd az 1919 utáni „hátbaszúrás-legenda” Közép-Európában), a gazdasági válságokra vagy a kommunizmusra.

Végül a nemzetállam-építés egyik sarkalatos eleme volt a népesség kulturális homogenizációja és integrálása a nemzetideológia égisze alatt. A zsidók kétféle módon reagálhattak erre az asszimilációs kihívásra. Vagy úgy, hogy visszautasították (mint ahogy ezt keleten az ortodoxia egy része tette) s evvel automatikusan kiváltották az asszimiláltatlanság s az így demonstrált „nemzetidegenség’, s következésképpen a „nemzetellenesség” vádját. Vagy úgy, hogy elfogadták ezt s evvel egyben lehetőséget adtak több formában történő gyanúperbe fogásuknak. Ez utóbbiak vádpontjai a tökéletlen vagy felszínes akkulturáció és a túlságosan sikeres de nem tényleges, „színlelt” azonosulás és integráció között ingadoztak. (Innen manapság nálunk az „idegenszívűség” alig kódoltan antiszemita jobboldali toposza is.) A romantikus nacionalizmusok majd mindenütt alkalmazták az a tételt, hogy a zsidók „tulajdonképpen” sohasem lehetnek „igazi” nemzettagok – a Németh László-i „jöttmagyarság” mintájára. Az igazi nemzettagsághoz ugyanis egyfajta lakóhelyi és kulturális „ősiség” tételezendő, „begyökerezettség’, a címzetes nemzettörzset alkotó népességgel való „vérségi”, lehetőleg leszármazási kapcsolat. Az ilyen Blut und Boden típusú ideológiáknak volt egy kulturális értelmű völkish változata, de megjelent a 19. század végén az idevágó biológiai fajelmélet is (nem kisrészt Wagner veje, Chamberlain kidolgozásában). Ez utóbbi akkor naturalizálta a zsidók különállásának és radikális másságának később a nácizmus által felkapott és továbbfejlesztett tételét, amikor az érintetteknek Közép- és Nyugat-Európában minden objektív kritérium szerint messzemenően sikerült a beolvadás és az azonosulás a nemzeti társadalmakkal.

Mindez, mint bevezetőben írtam, csak értelmezési keretként szolgálhat. Az idevágó „miért” típusú kérdések legtöbbjére a kutatás eddig nem adott megnyugtató választ. Csak részleges magyarázatok vannak arra nézve is, hogy miért csupán Európa középső zónáiban (Franciaországtól Oroszországig) jutott a modern kor politikai antiszemitizmusa és az ezt megalapozó mindennapi judeofóbia közismert történelmi szerepköreikhez a nemzetállamiság korában. Ezek ugyanis a Földközi-tenger térségeiben vagy Skandináviában jórészt ismeretlenek. Svédországban, Görögországban (de Szerbiában sem) jut normális halandónak eszébe, hogy az utcán minden ok nélkül „zsidózzon”… (Nemigen segít ilyen magyarázathoz az alapvető szociológiai változóknak –például a zsidóság helyi számarányainak, az uralkodó felekezeti viszonyoknak, az érintett társadalmak fejlettségének vagy szekularizációs szintjének – számbavétele sem. A keresztény örökségtől eltekintve az antiszemitizmusnak továbbra sincsenek egyértelmű magyarázó elvei. Ezeket minden bizonnyal elmélyített helyi kutatásokkal a bibói értelemben vett jó vagy rossz „történelmi összeszerveződésben” lehet keresni.