Newman szerint a szocialista gondolatnak három alappillérre van. A szocialisták olyan társadalmat akarnak, amely az egyenlőség elvére épül. Hiszik, hogy egy ilyen társadalom meg is valósítható: azt vallják, hogy az emberek képesek a társadalmi együttműködésre, a kooperációra, s az önérdek túlsúlya nem az emberiség vele született sajátja, hanem csak a kizsákmányoló rendszerek öröksége. Végül azt hirdetik, hogy tudatos emberi cselekvéssel lényeges változások hozhatók létre. Az ember - ezt már én teszem hozzá - nem tárgya, hanem alanya a történelemnek, s a történelemnek van célja: egy igazságos emberi társadalom.

Newman a tulajdon kérdésében rugalmasabb a marxizmus klasszikusainál, a kapitalista tulajdonviszonyok korlátozására több megoldást is elfogadhatónak tart. Így írhatta meg a könyv talán legizgalmasabb fejezetét, mely a szocialista gondolat két érdekes kísérletét, a kubai és a svéd modellt elemzi és hasonlítja össze. E két példa a dogmatikus marxisták szemében éppoly szentségtörő, mint a mai gyakorló antikommunisták számára. Hiszen Kuba "kommunista diktatúra", míg Svédország "kapitalista demokrácia", amellyel kapcsolatban értelmetlen szocializmusról beszélni. Mivel azonban Newman nem a tulajdonviszonyok és a proletárdiktatúra, hanem a társadalmi egyenlőség felől közelít a fogalomhoz, nagyon tanulságos dolgokat fedez fel. Mindkét modell sokat tett a jövedelemkülönbségek költségvetési transzferrel történő mérsékléséért. Mindkét országban az ingyenes, minden gyermek számára egyenlő esélyeket teremtő, magas szintű oktatás és az ugyancsak ingyenes, általános, jó minőségű egészségügyi ellátás megteremtése volt a legfontosabb társadalompolitikai cél. A nők mindkét országban az új rendszernek köszönhetően juthattak tömegesen és egyre növekvő képzettséggel munkához, s ezzel párhuzamosan épült ki az állami bölcsődék, óvodák, napközik hálózata. A meglepően hasonló társadalmi célokat Kuba a gazdaság teljes államosításával, míg Svédország a magas költségvetési újraelosztással finanszírozta. Svédországban az állami tulajdon aránya még a nyugat-európainál is alacsonyabb volt, de az adórendszer fedezni tudta a nagyvonalú szociális programokat.

Keserű csattanója a történetnek, hogy Newman még egy hasonlóságot talál a kubai és a svéd modellben. Mindkettőt megrendítették a nemzetközi politikai és gazdasági változások. Kubát a szovjet blokk összeomlása, Svédországot pedig a globalizáció és a neoliberális gazdasági világrend kényszerítette részint megszorításokra, részint az egyenlőség elvének felpuhítására. A világgazdasági trenddel szemben diktatúrában és demokráciában sem könnyű szocializmust játszani.

A szerző a feminizmust és a zöldmozgalmat is a szocializmust gazdagító mozgalmakként írja le. Bár nem minden feminista és zöld tekinti magát szocialistának, céljaik mindenképp egybevágnak a szocializmus Newman-féle alapelveivel. A feminizmus elvben az emberiség "második felére" terjesztené ki az egyenlőséget, a zöldmozgalmak pedig a kapitalizmus sajátos kritikáját adják, s a profitelv fölé helyezik a környezeti értékeket. Rokonszenves és optimista összegzésében Newman úgy látja, hogy a dogmáktól megszabaduló szocialista gondolat minden olyan irányzatot befogadhat, amely az egyenlőbb társadalmi viszonyok irányába visz. A nagyobb állam és az állam leépítése, a nemzeti, etnikai, vallási különbségek tisztelete és másfelől a nemzetközi együttműködés egyaránt belefér a XXI. század szocializmusába. Amely a marxi tradíciót nem tagadja meg teljesen, de kiegészíti más irányzatok erkölcsi, demokratikus, emancipációs hagyományaival.

A londoni professzor könyvénél őszintén szólva nehezebb olvasmány volt számomra Tamás Gáspár Miklós Az utak elváltak című írása (Népszabadság, 2005. november 5.) Pedig magyarul úgy általában könnyebben olvasok, mint angolul... Kis Jánosnak a Szolidaritás jubileumára írt cikkére annak idején magam is válaszoltam, s nagyjából ugyanabban a szellemben, mint TGM. Nagyjából: de Tamás Gáspár Miklós cikkét elolvasva ismét megértettem, hogy ez a "nagyjából" (tehát a Kis-féle liberalizmus baloldali bírálata) milyen szélesen értelmezhető. TGM "megtérése" a baloldalra a népszerű intellektuális frontemberekben szűkölködő magyar baloldal számára nagy nyereség. De nem minden probléma nélküli, amire mostani cikke is jó példa. Hozzá képest töredéknyi terjedelemben megpróbálom megmagyarázni, miért rokonszenvesebb számomra Michael Newman sokszínű és befogadó szocializmusképe, mint Tamás Gáspár Miklós csillogóan előadott, de mégis merev tanácskommunizmusa. (Vagy ha tetszik, anarcho-szindikalizmusa.) Amit amúgy becsülök, csak a sokszínű szocialista gondolat egyik szélső hajtásának tartom.

TGM képtelen akár egyetlen jó szót is leírni a "létező szocializmusról", s ma is ugyanolyan dühös indulattal ír róla, mint amikor jobboldali liberális volt. Szerintem ez elméletileg és stratégiailag is hiba. Az 1945 utáni szocialista fordulatban összetorlódott a polgári és a szocialista forradalom, s maradandó változásokat hozott az ország életében. A földreform, a nyolcosztályos általános iskola, az egységes társadalombiztosítás, a nők gyakorlati egyenjogúsítása, az állam és az egyház szétválasztása, a feudális címek eltörlése, később a gyermekgondozási díj és egyéb szociális juttatások bevezetése igenis előrelépést jelentett. Nem beszélve az egykori "hárommillió koldus" és gyermekeik felemelkedéséről. Felnőtt férfi Magyarországon 1945 után a legrohadtabb párttitkárnak sem kényszerült kezet csókolni: ami a cselédvilágban bevett szokás volt az urakkal szemben. Az 1945 utáni rendszer a szovjet megszállás és az ellenséges nyugati környezet kettős satujában is tett néhány alapvető humánus és szocialista lépést, s ezt szerintem kár letagadni. Különösen akkor, amikor a jobboldal és a neoliberálisok a jelenlegi rendszer kritikáját a Kádár-korszak permanens lejáratásával próbálják negligálni. Kádár bukása óta tizenhét esztendő telt el, s ehhez képest nincs nap, hogy cikkek, interjúk, könyvismertetők, tévéműsorok és beszédek tömege ne gyalázná okkal - ok nélkül a rendszerét. A hatvanas évek elején, tizenhét évvel 1945 után, már csak a legdogmatikusabb kommunista propagandisták foglalkoztak örökösen a Horthy-rendszerrel.

TGM-nek azzal is számot kell vetnie (ha állandó otthont keres a baloldalon), hogy a magyar baloldal potenciális tömegbázisa némi nosztalgiával gondol az egykor volt "magyar szocializmusra". Ebből a nosztalgiából nem következik semmi, erre nem lehet semmilyen politikai programot építeni. De provokálni sem célszerű milliónyi aktív és nyugdíjas kétkezi dolgozó emlékét egy egyenlőbb társadalomról. (S osztályok, ugyebár, nem tévednek, kedves TGM?)

"A szocializmus céljai több mint kétszáz éve változatlanok", írja Tamás Gáspár Miklós. Nagyon szomorú lennék, ha így lenne. A füstöt okádó gyárkémény valaha a haladás jelképe volt, ma a környezetszennyezésé. Marx még a gyári munkásban látta a forradalom hordozóját, most egy internetező diák többet tehet a társadalmi forradalomért, mint egy szakszervezeti bizalmi. A XIX. század derekán az állam a tőke elnyomó eszköze volt a nép ellen. Napjainkban a legtöbb európai országban a szociális jogok aktívabb vagy tétovább védelmezője a neoliberális ellenforradalommal szemben. A parasztságot hajdan kizsákmányolták, ma az uniós és hazai támogatások elsőszámú haszonélvezője. "Vallás helyett tudomány", írja TGM egy olyan korban, amikor a vallás mindenütt (talán Európát leszámítva) reneszánszát éli, s a tudományba vetett vakhitre a kiábrándulás másnapossága köszöntött.

Azzal a mondatával pedig végképp nem tudok mit kezdeni, hogy "a munka, tudjuk jól, gyötrelem". Amennyire tapasztalom, honfitársaim jelentős része a munkahelyén minden kizsákmányolás és rossz körülmény ellenére jobban érzi magát, mint otthon vagy a szabadidejében. Napjainkban a munkában még mindig több az érték és a racionalitás, mint a tömegszórakozásban. "A munka és a szabad kreativitás közti különbség eltüntetése" helyett az egészséges munkakörülményekkel, a munkavállalói jogok megerősítésével és hosszabb távon a közösségi tulajdon kiterjesztésével is beérném. Az előbbi szép álom, az utóbbi belátható realitás.

Röviden: a szocializmus céljai szerintem sok tekintetben módosultak. A többpárti demokrácia védelme, a vallási és nemzeti hagyományok tisztelete, az állam újraelosztó szerepének erősítése - ma ezek is a szocializmus "céljai". Az imperialistaellenes és forradalmi szövegeknél pedig sokkal hatékonyabb lenne, ha például a kőolajimportot sikerülne teljes egészében megújuló energiával kiváltani, s ez utóbbit szövetkezeti formában működtetnék, résztulajdonossá téve minden fogyasztót. Sok ilyen részmegoldás van, amelyek együtt a demokratikus szocializmus irányába vinnének.

Illúzióim persze nincsenek, amíg tart a neoliberális ellenforradalom és az Egyesült Államok megmarad szuperhatalomnak, addig kevés az esély egy valódi szocialista fordulatra Európában. De soha, egyetlen birodalom és szuperhatalom sem maradt fenn örökké. Az amerikai világrend fegyveres, demográfiai, egészségügyi, energiapolitikai, vallási, kulturális és más oldalakról életveszélyes kihívásokba ütközik. Nagyon fontos, hogy az európai baloldalnak legyen alternatív forgatókönyve ezekre a kihívásokra és a lehetséges következményekre. A szocializmus minden eddigi előretörése és viszszaesése világpolitikai fordulatok egyenes következménye volt. Valószínűleg a jövőben sem lesz másképp.

S igen, TGM-mel tökéletesen egyetértve, a baloldali gondolatot minden lehetséges fórumon hirdetni kell. Több szólamban, egymás iránti megértéssel és türelemmel.

A szerző az Európai Parlamentszocialista képviselője