- Ez amolyan itthoni jellemzőnk, a magyar emóciók nagyon különlegesek, mások, főleg a szigetországiak számára, s itt van ez a megfoghatatlan, érthetetlen viszonyunk a fájdalomhoz, még a nemzetközi filmes világban is egyedinek számít, Tarr Béla például ezért olyan hihetetlenül elismert alkotó a nagyvilágban.

- Ha már szóba hozta, éppen túl van egy másik, ”közéletibb„ premieren, amely a fogyatékossággal élők elfogadásáról szólt.

- Ne szépítsük a dolgot, a kormányzati kommunikáció megrendelésére készült, társadalmi célú reklámfilmként, amely igazán nehezen emészthető megfogalmazás számomra, hiszen inkább küldetésről volt szó, a fogyatékos emberekkel kapcsolatos előítéletek felszámolásáról. Egy siket, jelbeszéddel kommunikáló fiatal apa áll a történet középpontjában, aki esténként ugyanúgy mesél ép kislányának, mint más anyák, apák.  Szerettem a szereplőket is, akik voltaképpen önmagukat alakították. A kislány az édesapa meséit a jelbeszéd útján éli át, a csodák, megelevenedő játékok, kalandok talán még gazdagabb élmény részesévé teszik ezáltal őt, mint más gyereket.

- Hogyan látja őket? Az épeket és a nem épeket.

- Vagyis a világot? Hát ez az! Mindnyájan egy kicsit tökéletlenek vagyunk, csak fel kell fedeznünk önmagunk fogyatékosságait és máris adódik a feladat, hogy ledolgozzunk ezekből valamicskét. Ha a tanulással töltött éveimre gondolok és összevetem a hazai állapotokkal, elszomorodom. Itt mindenért nagyon meg kell küzdeni egy sérült embernek.
A fogyatékos emberek a szigetországi mindennapok részesei, éttermekbe járnak, szolgáltatásokat vesznek igénybe, darabokban, reklámfilmekben szerepelnek, termékeket hirdetnek velük. Kedvencem, amikor egy kekszféleséget reklámoznak egy ikerpárral, egyikük fogyatékos, a másik nem. A fiúk serdülését afféle archivált home-videókon követhetjük nyomon, majd felnőttként látjuk őket a konyhaasztalnál, ám a dobozban már csak egy keksz marad. Kié legyen? Ki az erősebb? És megszületik a döntés: az ikerpár ép tagja az utolsó harapnivalót odaadja Down-szindrómás testvérének. Ez gyönyörű gesztus, jó így nézni a világot.
Ezt most csak azért említem,  hogy értse, egy másik, nyitottabb és elfogadóbb társadalomban, egy komolyabb reklámkultúrában nem csak ”elborzasztással„ nyúlnak a témához, sőt, a fogyatékos embert mint színészt alkalmazzák a különféle üzleti célú reklámozáshoz, s nem feltétlenül a vele kapcsolatos attitűdök miatt. Egy fogyatékos embert nem kell kapcsolni pelenkához, vagy gyógyszerhez, negatív, gúnyos vagy diszkriminatív történetekhez, mert ez csak erősítheti az amúgy is rögzült hiedelmeket, félelmeket.

- Ettől a szemlélettől még nagyon távol vagyunk.

- Ők is lehetnek filmek, televíziós vagy színpadi produkciók részesei. Úgy gondolom, nem sokkolni kell az embereket, nem figyelmeztetni, hanem meg kell tanulnunk együtt élni, együttműködni, és ami a legfontosabb, nem sajnálkozni, hanem segíteni. Ha kell, lemondani valamiről egymásért. És ez nem csak erre a témára igaz, hanem mindenre. Meg kell tanulnunk egymásért tenni. Szeretném hinni, hogy én le tudok mondani talán még magamról is… Még filmkészítés közben is. Az egoizmust elutasítom. Talán túlzásnak hangzik, de megvetem az önzést, ahogy mostanában mindenki önmagát építi!

- A magyar rendezők többsége - állítólag - a  diktátori eszközökre esküszik, a magas feszültségre, színésznyúzásra.

- Én pusztán az alkotói atmoszférában hiszek. A dolgok közös és kivételes teremtésében, de egyidejűleg a saját alkotói függetlenségemben. Sokan ijesztgettek, hogy mennyire bonyolult lesz majd Sinkó Lászlóval, meg Mácsai Pállal együttműködni az „1" forgatása közben. Csodálatos volt, a hitük, az alázatuk! Ezzel szemben a saját generációmhoz tartozó színészekkel kifejezett vitáim támadtak. Van valami furcsa, méltánytalan elutasítás az én nemzedékemben, úgy tapasztalom, szinte mindennel szemben, ami előttünk született, és ezt aggasztó hazai trendnek tartom. Londonban nagyon aprólékos munkával építenek fel egy fiatal rendezőt, ott a mesteri tudásnak, az előző generációk által kimunkált értékeknek helye van a képzésben, az alkotásban, és persze az élet minden tapintható jelében. Még a filmes szakmai törekvésekben is látom, hogy mindenki elégedett lehet a maga szakterületén, a rendezőasszisztens, a sminkes, mert a szakmai közélet visszaigazolja a tehetséget, a tapasztalatot. Ez biztonságos és jó érzés. Csak most, a forgatás idején éreztem igazán, mennyire szerencsés vagyok, hogy ezt a tudást és praktikumot szívhattam magamba.

- Ha már az „1"-ről beszélünk, furcsa, néhol nehezen kódolható történetet választott, és vele azt a súlyt, hogy nem kifejezetten közönségfilmes, szériás rendezőnek készül.

- Az első film kijelöli, ugyanakkor behatárolja az alkotót, eszi vagy nem eszi a szakma, bejönnek-e a nézők és milyen minőségű közönséget vonz majd. Öt évem van ebben az első filmben, és ez nagyon hosszú idő.  Megtanultam várakozni, figyelni. Az absztrakciók érdekelnek igazán, az allegóriák vonzanak minden mélységükkel. Ez nekem sokkal többet megmutat a világból, mint a primér valóság. Egyébként a történet különös mivolta fogott meg. Egy könyvesboltban csak egyetlen könyv kapható, egy mű, amelyben az emberiség történelme követhető végig egyetlen percben. A könyv para-jellege felkelti a Valóságvédelmi Hivatal nyomozóinak érdeklődését is. Csupa egy. És az első nagy játékfilmem, eszközeiben egy igazi virtuális játszótér. Egyébként abszurd bélyeg első filmesnek lenni, van benne valami kötelező, valami idegesítően számonkérős és határidős.

- Gondolom, már van egy következő „1” a tarsolyában, úgy értem, egy második filmre való történet.

- Persze. Titokban Boris Vyan: Szívszaggató című kisregényén gondolkodom, de más terveim is vannak. Az is lehet, hogy hamarosan meg fogok tanulni siket jelnyelven, ebből is láthatja lételemem a deviancia, mert ami másnak furcsa, az nekem normálisnak tűnik.